Erósz vagy Erisz? – Demeter Szilárd az emberi természetről

„Magával ragadó, lebilincselő, nyomokban fanyar humorral átitatott, »beteg« írás, egy ideákat vesztett, eltorzult társadalom látlelete.” – Molnár Dávid kritikája Demeter Szilárd könyvéről.

Az idei könyvhétre jelent meg Demeter Szilárd Kéket kékért című kötete, amely többek között egyik korábbi írásából, az Egérfelügyelőből nőtte ki magát. A történet Székelyföldön, a Hargita lábánál játszódik, főszereplője egy kisfiú, Egyszemjankó, aki a hegyen él, s akinek apja, a „bolond doki” rögtön a könyv elején szívelégtelenségben meghal. Már az első fejezet tökéletesen tükrözi a könyv hangulatvilágát, stílusát, a fiú ugyanis nem habozik feldarabolni édesapját, hogy beleférjen egy ládába, amelyben eltemetheti. E tette mögött persze nem valamiféle barbár ridegség, hanem épp ellenkezőleg, „brutális” érzékenység áll, s a furcsán összeillő, bizarrul összetett érzésekből, attitűdökből még bőven kijut az olvasónak, mire a kötet végére jut.

Valamilyen változás előtt állunk, ez már rögtön az első mondatból világos; sosem látott sarki fények tűnnek fel ugyanis a Hargitánál, s egyes szereplőknek egyenesen az jut eszükbe, hogy ajtajukon a világvége kopogtat. Az olvasó ebből azt gondolná, hogy megint valami posztkommunista, keleti blokkos abszurdot kell megemésztenie, de nem erről van szó, hiszen már a fülszöveg tájékoztat, hogy a történet az 1989-es romániai forradalom idején játszódik. Legalábbis egy része. Ugyanis csak a 126. oldalon kiáltja el magát az egyik szereplő, hogy: „Nemsokára vége lesz ennek az egésznek, megdöglik minden kommunista! … bemondta a Szabad Európa, hogy Bukarestben forradalom van…” A Székelyföld e rejtettebb zugában a nagy események persze elmaradnak, egy szerencsétlen kövér milicista kivételével mind kereket oldanak a diktatúra kiszolgálói. Rajta azonban kiélik felgyülemlett gyűlöletüket az emberek: kegyetlenül agyonverik, miután karmaik közé vezeti őt Egyszemjankó barátja, Kagur, aki eljátssza, hogy segíteni akar rajta.

Nem kevésbé szörnyű kimenetelű azonban a kötet más szereplőinek élettörténete sem, s az elbeszélés, a benne megjelenő emberi viszonyok és mozgások végeredményben visszavezethetők egyetlen eseményre, amiről csak a könyv vége felé értesülünk a maga teljességében. A 148. lapon kiderül ugyanis, hogy Egyszemjankó apjának első felesége meddő volt, így a doki megcsalta fűvel-fával, és teherbe is ejtett egy másik nőt, Egyszemjankó édesanyját. Gyűlöletét az első feleség a kisfiúra öntötte ki, örökre el is átkozta a bölcsőjében fekvő Egyszemjankót: „Legyen átkozott a fiatok, haljon meg mindenki, akit szeret.” Ez az átok lesz a kötet egyik központi motívuma, ugyanis ez fogja Egyszemjankó életútját, s így a történetmesélés medrét alakítani. Mindez elismerésre méltóan csapódik le a nem kis leleménnyel kitalált címben. A Kéket kékért a bibliai Kivonulás könyvének 21. fejezetére utal, ahol a 23–25. versben hangzik el a nem sokkal később mottóként is felhasznált részlet: „De ha veszedelem történik: akkor életért életet adj. Szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért; Égetést égetésért, sebet sebért, kéket kékért.” Jól kivehető e versekből, hogy tulajdonképp nem másról van itt szó, mint a talio-elv szentírásbeli megfogalmazásáról. Ez a primitívnek tekintett büntetőjogi alapelv már az ókori Keletről is ismert, s azt mondja ki, hogy a büntetésnek ugyanolyan jellegűnek és mértékűnek kell lennie, mint amilyet a büntetendő személy okozott. Ha tehát valamely polgár kiüti egy másik polgár fogát, akkor az ő fogsora sem úszhatja meg épen. A szentírási citátum az elbeszélés folyamába is beékelődik: a könyv 157. lapján (a főszöveg utolsó előtti bekezdésében) a főszereplő nagyapja mint parancsolatról beszél róla, mikor az asztalon fekvő Bibliára bök Egyszemjankó jelenlétében. Ekkor ismét szövegszerűen idéződik fel a passzus, s megtudjuk, hogy felesége halála óta az öregember ezt a részt olvassa újra meg újra. A nehéz levegőjű bekezdésbe azonban behatol a „nevetséges” is, mert sem a nagyapa, sem unokája nem tudja, mit is jelenthet a Károli-féle fordításban a furcsán csengő, mégis magával ragadó „kéket kékért” kifejezés. Ezt a szót a régiségben minden olyan sérülésre használták, amelynek az emlékét kék folt, esetleg kifejezetten véraláfutás őrizte. Az Erdélyi magyar szótörténeti tárban épp a Károli-Biblia kinyomtatásának évéből származik az első olyan adat, amikor a „kék” szó már jogi kifejezés is.

Ha csak a Szentíráson tekintenénk végig, azt találnánk, hogy a talio-elvet legegyértelműbben a Hegyi Beszédben fogják elutasítani, amikor Jézus a szeretet parancsát helyezi középpontba, száműzve ezzel követőinek értékrendjéből a „szemet szemért” mentalitást. Demeter Szilárd kötetében nem ez történik. A talio-elv nem is a jézusi parancsokkal áll oppozícióban, hanem a Platón híres művéből, A lakomából ismert androgün-mítosszal. Eszerint az emberi faj egy része eredetileg androgünökből, kétneműekből állt, akik gömb alakú lények voltak négy-négy végtaggal, két arccal és kétféle nemi szervvel. Mivel testi erejük is kétszer akkora volt, mint a többi egyszerű embernek, az istenekkel sem féltek ujjat húzni, akik ezért kettémetszették őket. Innentől fogva azonban erős vágy alakult ki bennük, hogy megtalálják a másik felüket, és szeretetben éljenek együtt. Végeredményben ezt az álláspontot mantrázza apja hatására Egyszemjankó a könyv első kétharmadában, s ez az álláspont ütközik össze a társadalmi valósággal, amelyben az emberek egymáshoz való viszonyát nem a szeretet, hanem éppen hogy az a bosszú határozza meg, amelynek a talio-elv valamilyen formája enged szabad utat.

Ebből a szempontból két nagy fordulat következik be a kötet végén. Egyfelől Egyszemjankó, mikor apja hangja kezd elhallgatni a fejében, belátja, hogy nem a szeretet az, amire az emberi lény kódolva van, ami a világrendet alakítja. A 113. oldalon így szól: „Mostanában sokat gondolkodom azon, hogy tényleg a Szeretet-e az, ami mozgat mindeneket? Vagy mégsem? Hiszen – a Szeretettel ellentétesen – a föld lefelé mozog, és ez az elkülönüléshez hasonlít; és így a természet szerint történő mozgásnak inkább a Viszály az oka, semmint a szeretet, úgyhogy a Szeretet általában inkább a természetellenes mozgás oka…” Míg ő a főszöveg végén imára kulcsolt kézzel várja apja első feleségének halálát, hogy az átok végre megtörjön, addig barátja, az erkölcsi szempontból legmeredekebb dolgokban is tevékenyen részt vevő Kagur, aki korábban nemegyszer kiélte bosszúvágyát, a szeretet után indul: „És itt nem tudsz boldog lenni, kérdezte félve a kisfiú. Kagur megrázta a fejét, mindenkit ismerek, az biztos, hogy nem itt él a másik felem.”

A Demeter Szilárd felrajzolta emberi társadalom annyira valósághű, hogy akár valóságos is lehetne. Egyszerre brutális és kicsiny részleteiben finoman érzékeny világ elevenedik meg a lapokon, ahova a görög (és olykor az egzisztencialista) filozófia, az abszurd és a székelyföldi hagyományok egyaránt képesek beszüremkedni, miközben ténylegesen hozzáadnak a sodró lendületű elbeszéléshez. Alig találhatni negatívumot. Az olvasónak talán szemet szúrhat, hogy a kötethez végszótárt „ragasztottak”, de megfelelően indokolták, hogy miért van erre szükség. Bizonyos szavak magyarázatát azért nem lábjegyzetben, hanem itt, a szótárrészben tudjuk meg, hogy e mikrotörténetek segítségével jelentésük teljességében ismerhessük meg őket; ezek igazi nyelvi csemegék. Néha a mai fülnek már furcsán hangzó „személynevek” sem keltenek feltétlenül jó benyomást, de be kell látni, hogy ennek is megvan a maga irodalmi hagyománya.

Demeter Szilárdnak (1976–), aki egyszerre filozófus, politikai elemző, rockzenész és író, számos kötete jelent meg eddig (Tempetőfi naplója, Mondolat, Egérfelügyelő, Lüdércnyomás), de ez a mű betetőzi korábbi munkásságát. Magával ragadó, lebilincselő, nyomokban fanyar humorral átitatott, „beteg” írás, egy ideákat vesztett, eltorzult társadalom látlelete.

Molnár Dávid

Demeter Szilárd: Kéket kékért. Irodalmi Jelen Könyvek, 2017