Csendélet almákkal. 2016, olaj, vászon 60 x 80 cm

 

Világító színek

 

Figyeljük meg, hogy a gyermekeknek mennyire gazdag a fantáziája. Képszerkesztő képességük, stílusuk kiforrott. Bátran, gátlás nélkül komponálnak, könnyedén szakszerűen, bánnak a színekkel. Sok művész tanult a gyermekektől, átvették fantáziagazdag ötleteiket, különös alkotási módjukat, gátlás nélküli forma-, szín- és fényalakításuk stílusát vagy módját. Például Paul Klee, Picasso vagy Kandinszkij, Miró. Rajzaik, képeik derűsek, ötletesek, gondolatokban gazdagok, fényekkel telítettek, színdúsak.

Goethe szerint: ,,Ha az ember úgy fejlődne, mint ahogyan gyermekkorában mutatkozik, akkor mindenkiből lángész lenne…” Goethe színtana hasonló jelentőségű, mint a Faust. „Mindazt, amit költőként alkottam, nem sokra tartom. Kiváló költők éltek koromban, még kiválóbbak előttem, s hasonlóan kiválók fognak élni utánam. De hogy századomban a színtan bonyolult tudományában én vagyok az egyetlen, aki tudja az igazat, erre büszke vagyok, és ezért sokak fölött állónak érzem magam.”  (Anémetül először 1810-ben kiadott művéből.)

 

Kár, hogy a televízió csatornáin agresszióra ösztönző, gyilkosságokat sugalló, gonoszságokra tanító szörnyetegek és szörnyűségek, borzalmak rombolják a gyermekek ártatlan és tiszta képzelőerejét. Meg kell ismertetnünk kicsinyeinkkel a külvilág zaklatásával teli létünket, terrortámadásokkal is fenyegetett valóságunkat, azt, hogy a jó mellett létezik a gonosz, és meg kell óvnunk szeretteinket mindettől. De óvatosan kell tennünk, hogy ne sérüljön ártatlan, tiszta lelkük.

    

Míg a Szilágy megyei Sarmaságon egy évig rajzot tanítottam, majd szakköröket tartottam, esetleg felkészítettem fiatalokat az egyetemre, rengeteg tapasztalatot szereztem arról, hogy a kiskorúak hogyan gondolkodnak.

         Óvodáskorban, első, második, harmadik osztályban bátrak. Többnyire ösztönösen rajzolnak. Ötödik után tudatosabbak lesznek. Még nem tudják szakszerűen forgatni ceruzáikat, ecsetjeiket, nem ismerik az anatómiát, perspektívát, színtant, színek lélektanát, a vonalak és formák tudatos és igen gazdag ritmusát. Hibáikat felismerik, érzik, így elbizonytalanodnak. Csak kivételes esetben sikerül fantáziadús képeket alkotniuk. Ezért kell további fejlődésükhöz a középfokú művészeti iskola, majd a felső szintű egyetem.

         Például kiskorú tanítványom olyan teniszezőket és focicsapatot rajzolt, hogy egyik csapat normális pozíciójú, a másik fején áll hozzá képest. A feje tetejére állított csoport is természetes a kisgyermek szemüvegén át.

         

Azt, hogy a madár gondoskodik fiókáiról, a kicsinyeit eteti, félti és védi, a gyermek kifejezően tudja festményén jeleníteni. Vagy hogy a tengerben a nagy halak hogyan nyelik le a kis halakat...

         A legötletesebb meseszerű házakat a gyermekeink építik, és berendezik őket.

              

Siegfried Lenz Lotte nem halhat meg című meséje volt Balázsom egyik kedvence. A napi három-négy mese mellett azt mindig el kellett Neki olvasnom.

         Soha nem untam meg a mesék világát.

         Tudni kell megkülönböztetni a jót a rossztól. Fontos megtanítani kicsinyeinknek, hogy kövessék a jót, óvakodjanak a szélsőségestől, mint az a Miatyánk imádságbanis írva van:

         ,,Szabadíts meg minket a gonosztól.”  

    

Csodálatos hajnalok. 2016, olaj,  vászon,  90 x 100 cm

Azoknak, akik művészeti irányban szakosodnak, képzőművészeti oktatásban vesznek részt, sikerülhet tehetségüket kamatoztatni. Nem elég a nagy tehetség, ha azt nem használjuk ki saját fejlődésünkre. A zeneművészeti iskola növendéke is naponta több órát gyakorol, hogy a jó hallása mellett elsajátíthassa a technikát, fejleszthesse szakmai tudását.

          Van, amikor én is tíz-tizenöt órát rajzolok, hol több, hol kevesebb sikerrel. De a sok munkának előbb-utóbb meglesz az eredménye.

          Nekem nem a rang számít.

          Nem érdekel.

          Egy igen rangos doktorátus vagy nagydíj, mely sok pénzt is hozhat, nem fogja növelni a kép minőségét.

 

Fontos az, hogy mit tudsz magad után hagyni.

          Számomra a mű a fontos.

 

Tanítványaim rajzai megjelentek a kolozsvári Napsugár és Jóbarát gyermeklapokban, és a nagyváradi Crişana című román lapban, valamint nemzetközi kiállításokon szerepeltek.

          Szilágyságban több helyen is az első gyermekrajz-kiállítást én rendeztem.

          Később szakkörre járó tanítványaim rajzaiból Budapesten a Rózsadombon, Pasaréten, a Pitypang utcai Általános Iskolában, Pesthidegkúton rendeztem gyermekrajz-kiállításokat, ezekről beszámolt a Budai Polgár című, Budapest II. kerületi újság. 

    

Hibáznak mindazok, akik az órarendben a rajz- és zeneórákat utolsónak helyezik. A gyermekeink képzelőerejét fejleszteni kell, nem a rémtörténetek, agresszió irányába, hanem tudatosítani kell bennük, hogy rajz nélkül nincs népművészet, ipari formatervezés, orvostudomány, építőművészet, bútortervezés, kerttervezés, nincsenek hidak, szép könyvek sincsenek.

          Meg kell tanítani kicsinyeinket a zene megértésére, mert a zeneművészet a festészetet is segíti. Aki sok népdalt, népballadát, népmesét, mondókát tud, annak gazdagabb lesz a fantáziája, könnyedén fog alkotni.

          Szimfonikus zene hallgatása mellett sokszor jobban lehet tanulni, újat teremteni.

 

A képzelet meséken kívül más szellemi megvalósítást is eredményezhet, mondjuk egy megálmodott varrógépet, számítógépet, vonatot, autót, mozdonyt vagy egy íróasztalt, szélturbinát, fűrészgyárat. A tárgyak megtervezésénél a fantáziának, a képzeletnek, nem utolsósorban a funkciónak óriási szerepe van. Számít, hogy mire is akarjuk használni.

          

Előbb az agyunkban született meg. Elképzeltük, majd lerajzoltuk, megterveztük, kikísérleteztük, utána kezdtük az alkatrészeket legyártani, összerakni, felépíteni, rögzíteni, a működésüket kipróbálni, használni.

          Leonardo da Vinci megfigyelte a madarak repülését, ennek alapján repülőmodelleket rajzolt és készített, azokkal és sok más futurisztikus tárgyötlettel is kísérleteket végzett. Megtervezte az első modern darut, az autó, a repülő, a bicikli és más szerkezetek ötlete foglalkoztatta. Különös repülő szárnyakat, csigalépcsőket, fura gépi alakzatokat kreált.

          Leonardótól tudjuk, hogy a tanítványnak túl kell szárnyalnia mesterét. Annak, hogy a tanítvány jobb is lehet, a tanárt büszkeséggel kell eltöltenie – ha éppen nem lesz szakmailag féltékeny, és úgy érzi, csak konkurenciát nevelt magának. A tanítvány sokat köszönhet a tanárjának. (Ha valakitől csak egy mondatot tudtam megtanulni, azt is becsülöm.) De szükségszerű elismerni a diák sikerét. Egy tanár nem gondolkodhat így: mi az, hogy egy fiatalabb többet tudhat, mint én?

 

A szakmai féltékenység nagy átok, annak is, akivel összevesznek, vagy akinek hátat fordítanak, esetleg megvetik, de a sok félreállítás, elutasítás után a kemény munka előbb-utóbb mégis meghozza a gyümölcsét.

 

Beismerem, szeretnék én is annyira ötletesen, bátran, gátlásmentesen festeni vagy rajzolni, gondolkodni, mint a gyermekeink, akiktől én is sokat tanulhattam.

          Mikor 1990-ben, a forradalom után Kolozsváron, a Főtéri Galériában nekem volt első egyéni kiállításom, ki volt állítva a Király és Királynő című festményem is. A kép egy nagy perspektivikus térben két üres fotelt ábrázol.

          A Fiam odajött a rádióriporterhez, aki éppen velem beszélt. A mikrofonba mondta: ,,Ez Édesanyám Ceauşescu-portréja.” Akik hallották, elcsodálkoztak a mondottakon. Bevallom, soha nem festettem politikai jellegű képet. Nem is gondoltam rá.

          A Kisfiam a legnagyobb tanítóm. Alig ötévesen tudatában olyan különös fogalom jelent meg, és olyan eseményre asszociált, amelyet néhány hete átélt, vagy a televízió képernyőjén látott.

 

Ibolya hazakészült Aradra, az állomásra kísértem. A trolin teletömte a fejem a temesvári, aradi eseményekkel. Féltettem, nem akartam, hogy elmenjen, de várta a kisfia, így nem lehetett visszatartani. A vonata elindult.  Most is látom, a vagonok oldala is tele volt golyónyomokkal.

          Én ott álltam az állomáson.  Nem közlekedtek járművek, és nem tudtam hazamenni. Rémületemben a Fiamra gondoltam, megijedtem, hogy kitörhetett a forradalom, és nincs velem. Mindenhol barikádokat emeltek. Káosz és hangzavar, felfordulás, összevisszaság uralkodott körülöttem.

Szabadulni akartam a nagy tömegből, amely veszélyeket rejt. Mint a kiáradt, tajtékzó folyó, bármikor megvadulhat, ami az útjába kerül, mindent elsöpörhet. A kis mellékutcák felé futottam. Igyekeztem, hátulról akartam a mi távoli városrészünket megközelíteni. Rosszul lettem. Egy kedves moldvai fiatal házaspár szedett össze, és igyekezett elűzni a félelmemet.                                                                              

,,Csak gyakorlatoznak valahol, azért vonultak fel a tankok, fegyveres katonák” – mondták. Autójukkal hazavittek, ahol a Kisfiam éppen katonásdit játszott. Mint az igazi filmeken, Kolozsváron, közel a Szentpéteri-templomhoz, egy toronyházakkal szegélyezett négyemeletes ház legfelső szintjén, az erkélyünkön élvezte a gyárakból hömpölygő tömeg felől hallatszó fegyverropogást, a röpködő golyók villogó fényeit.                                                                                                                                           

           Nehogy egy eltévedt lövedék eltalálja – kétségbeesetten berángattam az erkélyről.

Egy barátunk izgatottan telefonált: ,,Legyen vizetek a fürdőkádban, edényeitekben, főzzétek meg azt a kis élelmet, amit könyöradományként kiporcióztak számotokra!”

           Kitört a forradalom!

           Közben a bukaresti televízió képernyőjén a nagy román költő, Mircea Dinescu és Ion Caramitru színész ,,Szabadok vagyunk!” jelszóval kinyilvánította a szabadságot.

          Valami óriási, megismételhetetlen meghatottság hatalmasodott el rajtam.

          Könnyeimet nem tudtam elfojtani.

 

          Istenem, nem kell elmennem...

          Nem kell sehová mennem!

    

Zokogtam.

 

 

---

Anna játékai. 2017, olaj, vászon 80 x 60 cm