Advent negyedik vasárnapja – Méhes Károly írása

Mindig úgy érezte, hogy a Megváltó születése ide, a kisded oda – ha nem lenne a malacdísz, nem volna értelme a karácsonynak… Aztán ripsz-ropsz eltelt fél évszázad, és tessék: itt áll. Krón ugyanazzal a mozdulattal süllyesztette a zsebébe a malacot, mint egykor a Sport szeletet vagy Melbát a kisboltban.

Aznap már égnie kellett volna a negyedik gyertyának. De Krón évek óta nem vacakolt a koszorúval. Illetve Böbe halála óta – és erre, úgy érezte, nem is kell magyarázat. Isten meghalt, vagyis az istennő, Böbe, punktum. Nem mondott semmit Nietzsche. És persze Isten sem.

Először az állomáson került elé az az ember. Áthatónak érezte a pillantását. Mintha tudná, hogy reggel lopott otthonról. Vagyis az anyjától. Amióta kidobták az üzemből, ráér, reggelente felsétál a mamához. Elbeszélgetnek, ahogy mondani szokta, noha Krón alig szól pár szót, csak hallgatja az anyját. A mama nyolcvankét éves, és rengeteg minden történik vele, amit imád megosztani a fiacskájával. Mit evett, mi romlott meg, amit fájó szívvel bár, de ki kell dobjon, miket mesélt Bettike, Terike, Tibi úr és még néhányan, akik valószínűleg azért élnek még, hogy a mamával telefonon pletykálhassanak, amit aztán a mama továbbadhat Krónnak.

Aznap a mama Évi néni kalandjait mesélte el, aki egy egykori osztálytársa látogatására indult, ám, mint egy gyengécske filmvígjátékban, amikor odaérkezett, az osztálytársnő temetése zajlott éppen – ami önmagában szörnyű volt, ám a rokonság és a falusi népek nagyon meghatottan fogadták, amiért oly messziről elzarándokolt a temetésre. Évi néni bevallotta, akármennyire is szerette ezt a bizonyos osztálytársnőjét, valószínűleg nem ment volna el a temetésére amúgy, mert félt a megfázástól – mint ahogy cefetül meg is fázott a véletlen temetésre utazás közben.

A mama ezt nagyon hosszasan mesélte. Krón közben a szalonasztalkára kikészített karácsonyfadíszekkel babrált. Meglepve fedezett fel néhányat, amik ugyan valószínűleg évről évre ott lógtak a mama aprócska, arányosnak nevezett fáján, most mégis úgy érezte, hogy gyerekkora óta nem látta őket. Úgy vette kézbe egyiket-másikat, mint valami ősi kincset.

A mama tragikus elbeszélésnek szánta szegény Évike történetét, de végül szakadatlanul kacagott. Krón ekkor tette zsebre a malacot formázó karácsonyfadíszt, ami mindig is a kedvencei közé tartozott. Szentestéről szentestére jobban izgatta, hogy ott lesz-e a malacdísz a fán, mint az, hogy mit kap ajándékba. Mindig úgy érezte, hogy a Megváltó születése ide, a kisded oda – ha nem lenne a malacdísz, nem volna értelme a karácsonynak… Aztán ripsz-ropsz eltelt fél évszázad, és tessék: itt áll. Krón ugyanazzal a mozdulattal süllyesztette a zsebébe a malacot, mint egykor a Sportszeletet vagy Melbát a kisboltban.

Amikor az az ember az állomáson ránézett, szabályosan megremegett a gyomra. Zsebébe nyúlt, ellenőrizni, hogy megvan-e a malacdísz. Előre meg akarta venni a jegyet Dalmához, aki az ország másik végében lakott. A közösségi oldalon találtak egymásra, a karácsonyi utat pedig két hónapja szervezgették, mindennemű elköteleződés nélkül. Krón nem is Dalmánál alszik majd, hanem egy közeli panzióban. Ám mindketten úgy érezték: mivel utoljára alsó tagozatos korukban látták egymást – szerelmesekként, könnyek között búcsúztak el, mivel Dalma a szüleivel tartott moszkvai kiküldetésükre –, ez a találka méltó karácsonyi ajándék lesz mindkettőjüknek, bármi is süljön ki belőle. A kócos, bajuszos férfi még kétszer hátranézett Krónra sorban állás közben. Szemében rosszallás villant, mintha pontosan tudná, mit művelt a malacdísszel, csak valamiféle úri fegyelmezettség nem engedi, hogy nyilvánosan megszégyenítse.

Jegyeit zsebre téve, Krón megkönnyebbülten lépett ki az állomás épületéből. Valószínűleg gyorsan elfeledi a kellemetlen epizódot, ám kora délután megint megpillantotta a bajszos férfit. Öles léptekkel igyekezett, hogy elérje a 30-as buszt, de észrevette Krónt. Bizonyosan nem lassított, ő mégis úgy érezte, hogy a férfi már-már megáll, és délelőtti találkozásukhoz képest sokkal megvetőbben, szinte undorral tekint rá.

Krón egyszeriben nevetni kezdett magán, a fejét csóválta, de nem állta meg, hogy be ne nyúljon kardigánja zsebébe, ahol ujjaival kitapogathatta a malacdíszt.

Később otthon pakolászott, régi fényképek között turkált, hátha fellel néhányat, ami valamelyik alsós ünnepségen vagy évnyitón-évzárón készült. Ha Dalma rajta lenne, elvihetné magával. De egyik poros tetejű dobozban sem találta, amit keresett. Nyolc után, bármennyire nem fűlött hozzá a foga, megint útra kelt, abban a reményben, hogy a napközbeni vásárlási téboly enyhült valamelyest, és megveheti azt a pár apróságot, amire, karácsony lévén, szüksége lehet.

A szupermarketben a zöldség-gyümölcs részlegnél téblábolt, amikor földbe gyökerezett a lába. Az a férfi válogatott a mandarinok között, akit délelőtt az állomáson, délután a buszmegállóban látott. Szeretett volna észrevétlenül odébb osonni, de a férfi pont úgy fordult, hogy az útját állta. Hatalmas, szőrös keze volt, hosszú, szintén szőrpamacsos ujjaival játszi mozdulatokkal hajigálta a nejlonzacskóba a mandarinokat. Ám a következő mozdulatával nem egy újabb gyümölcsöt fogott meg, hanem sebesen tépett egy zacskót, és Krón felé nyújtotta. Tessék, nem akarom mind elhappolni maga elől!, mondta, és felnevetett.

Krón felnézett. Megkönnyebbült: látta, hogy egyáltalán nem az az ember, aki – így gondolt rá hirtelen – tudja, hogy ellopta a malacdíszt. Jóval fiatalabb volt, bajuszt sem viselt, bár a szeme szintén szigorú-kék volt.

Este felhívta a mamát, és határozottan közölte vele, hogy ha reggel átmegy, fényképeket fog keresni. Nálam minden megvan, innen semmi sem tűnik el, édes fiam!, méltatlankodott a mama, és nagy gyorsan számba is vette, hol lehetnek régi fotókat rejtő dobozok, amiket, és ettől egészen felvillanyozódott, elő is fog szedni reggelre.

Tudom, mama, tudom, felelte Krón végül. Na, aludj jól.

Mobilját a kanapéra dobta. Zsebébe nyúlt, óvatosan előhalászta a malacdíszt, és nekitámasztotta a komódon álló képkeretnek, amiből Böbe mosolygott rá.

Egyet pittyent a számítógép.