Karácsony – Polgár Vera írása

Amikor megláttam a cipősdoboz méretű csomagot a többi közé rejtve, alig bírtam kivárni a vacsora végét, pedig beletelt egy kis időbe, mire végeztünk, mert Ernő bácsi megállíthatatlanul mesélte a háborús élményeit, amiből nem sokat értettem, és csak akkor világosodott meg bennem, hogy az mégsem olyan, mint amilyet az óvodában játszanak a fiúk, amikor megmutatta az egyik lábfejét, amelyről hiányoztak az ujjai.

Minden pszichológus pedofil, gondoltam. Azonnal belemarkol a gyerekkorba, és addig szorongatja csenevész gyerektestem, míg a már felnőtt lelkem is belesajog, és verdesni kezd a régmúlt ragacsában, akár a légypapírra szállt, ostoba rovar.

„Emlékszem, abban az évben korán jött a tél. Már novemberben kemény fagyok voltak, harapós volt a déli napsütés, és az éjszakai hideg kifényesítette a holdat. December közepén viszont megenyhült az időjárás. Vastag hófelhők ültek a városon, és hódara szitált a házak között.

A Nagykörúton apró fenyőfák kerültek a kirakatokba, piros szalagokkal átkötött dobozkák imbolyogtak a damilok végén, és a nem sok választékkal bíró üzletek sejtelmes ragyogásban kellették portékáikat a korai szürkületben. Az ötvenes évek közepén jártunk. Az államosítás jókedve nem kímélte a szüleimet sem, mindenükből kiforgatták őket, csupán három széket, egy asztalt és egy ágyat hagytak meg az amúgy polgári módon berendezett lakásban. Barátok, rokonok és ismerősök adták kölcsönbe vagy ajándékba mindazokat a bútorokat, amelyek közé születtem, és amelyek között akkor éltem, éltünk. Engem nem zavart az idegen holmikból áradó, mások emlékeit őrző illatok elegye, a mások ízléséből fakadó színek és formák eklektikus világának különös univerzuma, de anyámat gyakran láttam, amint törölgeti a szemét, amikor nehézkesen kihúz egy-egy bedagadt fiókot, vagy éppen bezárni igyekszik egy megvetemedett szekrényajtót.

Apámnak nagy nehezen sikerült elhelyezkednie egy állami vállalatnál, képzettségéhez mérten méltatlanul alacsony munkakörbe, méltatlanul alacsony fizetésért. Anyám munkába állásáról pedig szó sem lehetett. Ő, rossz káderként, hátébé, azaz háztartásbeli maradt. Fényesítette a parkettát, járta a piacot, teregette a ruhákat, hurcolt az orvoshoz, reggelente elvitt az óvodába, majd délután értem jött. Hazafelé olykor tettünk egy kis kitérőt a Körútra, ahol mindketten sóváran bámultuk egy-egy üzlet ablakát.

Azon a télen anyám egy divatosabb télikabátról ábrándozott, én pedig a sebbel-lobbal épülő szocializmus hevületében az ünnepek előtti hetekben megnyitott, új játéküzlet kirakata előtt cövekeltem le, ahányszor csak arra tévedtünk. Néhány percig megbabonázva álldogáltunk mindketten ott, aztán anyám sóhajtott, majd egy na gyerünk! felszólítással elindultunk hazafelé. Bár útközben nem beszéltünk, annál is inkább, mert anyám úgy tekerte nyakam köré a vastag sálat, hogy az egyúttal a számat is betakarja, mégis pontosan tudta, mi az a csoda, ami nap mint nap az üzlet elé vonz, miért lapítom orrom a hideg üveglapra, miért kaparászom vékony ujjaimmal a tenyere mélyét, míg felnézek rá, és reménykedőn keresem a tekintetét. A tengerzöld selyemruhába bújtatott baba a kirakat közepén uralkodott az egyszerű fakockák, búgócsigák, a piros és kék autók, a vöröskeresztes doktortáska és a számomra teljesen érdektelen többi játék felett. Démoni vörös hajjal, révedező kék tekintettel, hosszú pillákkal és szenvedélyes ajakkal kellette magát. Nem sejtettem, amit anyám első pillantásával felmért: az összeg, amelyet a mellette heverő papírlapocskára írtak, apám sovány fizetésének jelentős részét jelenti, ennélfogva az a játék számunkra elérhetetlen. Talán a csodában hitt, vagy az angyalok jóságában bizakodott, mert engedte, hogy beleringassam magam abba a képzelet szülte reménybe, hogy karácsonykor nemcsak a fa, de az a baba is épségben átjut majd a kulcslyukon.

Ugye, én jó vagyok?, kérdeztem, amikor otthon kibontott a sálból. Minden gyerek jó, felelte, és megsimította a fejem, csak mire felnőnek… Nem fejezte be a mondatot, és én csak jóval később értettem meg, mire gondolt.”

*

És ahogy beszéltem, kezdtem kapiskálni, mire jó ez a fajta kutakodás a szétszálazott idő bolyhai között: egymásba hurkolódnak a gondolataim, öltik magukat sorra, akár a hímes abroszokba szőtt kacskaringók. Milyen érdekes, merengtem egy rövid ideig, azt gondoltam, azt a karácsonyt már régen elfeledtem… Aztán vettem egy mély lélegzetet, és folytattam:

„December huszonnegyedike mesebeli hangulattal köszöntött ránk. Tenyérnyi pelyhekben hullott a friss hó. Sokáig álltam az ablaknál, belefeledkezve a lebegő pamacsok forgatagába. Néhány óra alatt magasra nőtt az ablakpárkányon a hóréteg, délután már lábujjhegyen kellett pipiskednem, hogy lássam a járdát odalent. Apámat lestem, jön-e már, hiszen addig nem érkezik meg hozzánk sem angyal, sem Kisjézus, amíg át nem ballagunk Ilonka nénémékhez, akiknél valamilyen csoda folytán ott állt már a csíptetőkbe ültetett gyertyákkal és festett üveggömbökkel feldíszített fa, és alatta néhány színes csomag. Sosem értettem, hogy lehet az, hogy náluk már járt az angyal, hozzánk pedig csak este érkezik, noha csak két utca választja el őket tőlünk.

Ilonka néninek és Ernő bácsinak nem volt gyereke, mégis mindketten varázslatos módon értettek a nyelvemen, és a szívemig láttak. Azokat az ajándékokat szerettem a legjobban, amelyeket ők adtak nekem. Amikor megláttam a cipősdoboz méretű csomagot a többi közé rejtve, alig bírtam kivárni a vacsora végét, pedig beletelt egy kis időbe, mire végeztünk, mert Ernő bácsi megállíthatatlanul mesélte a háborús élményeit, amiből nem sokat értettem, és csak akkor világosodott meg bennem, hogy az mégsem olyan, mint amilyet az óvodában játszanak a fiúk, amikor megmutatta az egyik lábfejét, amelyről hiányoztak az ujjai. Elszörnyedve bámultam a csonkra, még az sem tűnt fel, hogy anyám csak akkor érkezett meg, amikor már a bejgli következett.

Aztán eljött a pillanat, amikor nénikém meggyújtotta a gyertyákat. Ernő bácsi két csillagszórót tartott egy gyertya lángjába, majd mindkét karját felemelte, és én szájtátva bámultam a felettem záporozó, vakítóan fehér szikrákat. Akkor úgy éreztem, valóban itt van köztünk egy angyal, talán a fa tetején ül, és onnan les bennünket. Szorosan fogtam anyám és apám kezét. Amikor az utolsó csillag is lehullt, Ilonka néni lehajolt, és kezébe vette azt a dobozt, amelyről megérkezésünk óta alig tudtam levenni a szemem. Éreztem, eljött a pillanat. Nehezen boldogultam a szalag szétbogozásával, végül letéptem a színes papírt, és néhány másodpercig csak tartottam a kezemben a lezárt dobozt. Végül apám noszogatására felnyitottam. Egy sárga, keményre tömött játék mackó feküdt benne vigyázzállásban. A lámpa fénye megtört a rám meredő, barna műanyag szemeken. Döbbenten néztem farkasszemet az ajándékkal. Anyám sápadt hangja rebbentett vissza a valóságba, hogy nemsokára indulunk haza, mert biztosan hozzánk is megérkezett már az angyalka. Ettől jobb kedvre derültem, és hevesebben vert a szívem. Kézen fogva húztam apámat és anyámat az ajtó felé, sietősen ráncigáltam magamra a hócipőmet, és csak apám figyelmességén múlt, hogy nem maradt Ilonka néniéknél a doboz, benne a mackóval, amelyet meg sem érintettem.

Odakint viharos hóesés fogadott, a jeges szél szúrósan csapódott az arcomba. Anyám és apám valamit pusmogott a fejem felett. Nem figyeltem rájuk, trappoltam a magas hóban, igyekeztem, hogy minél előbb otthon legyünk. Izgatott voltam, mert tudtam, vár rám még valami. Az Ilonka néniék ajándéka keltette csalódásom már messze mögöttem járt, helyébe lépett a reményteli gyermeki képzelgés: egy plafonig érő karácsonyfa sok apró gyertyával, színes gömbökkel, hosszú csúcsdísszel, és a fa alatt csomagok, és a csomagok között egy doboz, és a dobozban ott lesz…

Hazaértünk. Anyám sokáig babrált a kulccsal, mielőtt végre beléphettünk a lakásba. A szoba ajtaja csukva volt – én egy pillanatig a kulcslyukat fürkésztem, hátha megpillantok benne egy elpottyantott tűlevelet vagy egy vékonyka szálat a fehér angyalhajból, de a lyuk üres volt.

Apám óvatosan kinyitotta az ajtót, majd felkapcsolta a lámpát. A fa egy asztalkán állt, tetején ezüstszínű csúccsal. Megrezzent rajta az üveggyapotszerű angyalhaj, amikor futólépésben megindultam felé. Megálltam előtte, és szájtátva néztem a sok apró, finom vonalú díszt, amelyet a szüleim egy régmúlt világból, a saját gyerekkorukból őriztek meg. A karácsonyfa nem volt éppen nagynak mondható, de én óriásnak láttam, éppen olyannak, amilyennek elképzeltem. Eltelt néhány hosszú másodperc, mire az ajándékokra tévedt a tekintetem. Három csomag feküdt az asztalkán, a fa tövében. Nem volt nehéz észrevenni a legnagyobbat. A dobozt. Újra a torkomban éreztem a szívem lüktetését, éppen úgy, mint nemrég Ilonka néniéknél. Senki nem nyúlt az ajándékokhoz. A szüleim zavartan toporogtak egymás mellett, végül én szólaltam meg: Bontsuk már ki az ajándékokat! Elsőnek apám nyújtotta át anyámnak az egyik csomagot. Lazán fogta át a zöld selyemszalag a puha papírba csomagolt meleg kesztyűt és sálat. Majd egyszer lesz hozzá egy új kabát is, motyogta szégyenlősen, míg megcsókolta anyám arcát. Apám egy nyakkendőt kapott anyámtól. Talán abban a reményben vette neki, hogy eljön majd az idő, amikor olyan munkát kap, amelyhez fehér ing és nyakkendő dukál. Az én dobozomhoz egyikük sem nyúlt. Én magam vettem el a fa alól, és kezdtem kibontogatni. Égett a fülem az izgalomtól. Leültem a földre, egész felsőtestemmel a dobozra hajoltam, úgy tépdestem róla a színes papírt, én akartam elsőnek belepillantani. Amikor végre felnyitottam, Ilonka néniék mackójának szakasztott mása nézett a képembe. Volt még a dobozban meleg zokni meg néhány bugyi és egy tábla csokoládé is, de azok engem egyáltalán nem érdekeltek.

Kerestem anyám tekintetét, de ő lesütötte a szemét, és én láttam, amint egy könnycsepp végigszalad az arcán, és megáll a szája mellett futó apró ránc előtt.”

*

Évekkel később, az első keresetemből vettem egy hasonló babát, és eltettem a születendő gyerekem részére. Két fiam lett. Már felnőttek. Sosem mutattam meg nekik, mi van a régi kofferben anyám hajdani kesztyűi és apám néhány nyakkendője között.

*

Hogy mire jó az efféle kutakodás a múltban… Az őszi lomtalanításkor kitettem a bőröndöt a kapuhoz a többi vacak mellé. Öreg cigány asszony őrizte a pincéből kitakarított, felesleges holmikat. Az erkélyről figyeltem, ahogy kinyitja a bőröndömet, beletúr, majd kiemeli a babát, forgatja, szakszerűen végigtapogatja, akár egy újszülöttet, aztán gyermeki módon magához öleli.

Budapest, 2016. december