Megfáradtak balladája. 2011–2016, olaj, vászon, 80 x 85 cm

 

A ház és a fény

 

A tizennegyedik albérlet után Kolozsváron – mintha tele lett volna a zsebünk pénzzel – éppen a Központi Szállodában laktunk. Attila lement kávét inni, és Bálint Tibor társaságába került. Felmutatott az ablakra. „Ott a szállodai szobánk” – mondta.

            Nem volt albérletünk, sem műtermem, csak egy szállodai szoba.

            Kolozsváron akkor nincstelennek, hajléktalannak éreztem magam. A fotólaborom felszerelése évekig egy kedves ismerősöm szekrénye tetején landolt, a rézkarcprésem 110 kilométer távolságra, a Szüleink házában állt. Valamiért nem találtuk helyünket ebben a csodálatos városban, ahol szerettünk volna gyökeret ereszteni.

    

A nagylelkű Bálint Tibor kitárta karjait, átölelte Attilát, és befogadott minket. Jelen sem voltam.

            Attila boldogan újságolta, hogy az ,,aranylelkű Kálmánkánk”, a Nekem már fáj az utazás és a  Kenyér és gyertyaláng írója nyújtott számunkra egy perspektívát.

    

Másnap végigjárta velünk az irodákat. Megalázták – talán mert nem szerette a hivatalos ügyintézést –, de a sok kellemetlenséget elviselve szerzett befogadó nyilatkozatot imádott városába, Kolozsvárra. Minden rendben volt, de nem kívántuk zavarni a nagylelkű Bálint családot, egy napra se költöztünk csendes utcai sarokházuk udvari kislakásába. Voltunk vagy kétszer hivatalosak hozzájuk, akkor is, mikor mint az igazi főszakácsok, fehér sapkát, kötényt viselt, és a maga főzte, rendkívüli, sült szalonnával ízesített túrós csuszával kínálta az asztaltársaságát.

    

Nagy élményt jelentett elolvasni és színpadon látni a Zokogó majom című,átfogó társadalmi regényét, felfedezni Bárány Ili és Böske meghatóan szépen megfestett alakját, jellemrajzát.

            Fotográfiai eljárással színházi plakátot készítettem a Sánta angyalok utcája című nagyszabású  drámájához, mely a Zokogó majom feldolgozása. Összegyűrt újságdarabokat  fotografáltam, a negatívot fényhatásokkal manipuláltam. Így állt össze a színházplakát, melyre kézzel írtam a szövegeket. Valaki jött, megtapogatta a felületet, nem volt felismerhető, hogy kézzel vannak rajzolva a betűk.

            Akkor még nem volt eldurvulva a kezem a fizikai munkáktól.

            A sok költözés, hányódás közben a nagyméretű fotógrafika elkallódott.

            1971-ben Kolozsváron próbálták a darabot, akkor volt az első egyéni tárlatom. A résztvevő színészek, látva kiállításomat, meg akartak ismerni engem. Ki lehet az, aki Visszhang, Válasz, Várakozás és más hasonló furcsa gondolatokat fest?

            Az asztalukhoz hívtak, körülvettek.

 

Ha nekem lenne egy tenyérnyi különálló telkem, elképzelnék rá egy olyan takarékos kis házat építeni, ahol a Fiam is külön, de közel maradhatna hozzám, elférnének benne a festőállványaim, felfeszített vásznaim, festékeim, festményeim, a bútoraim, a kedvenc tárgyaim, melyek egyben képeimen a modellek is.

            Nem maradhatnának ki a kellemes emlékeim.

            A rosszat, fájdalmas érzést kívül hagynám, a kellemetlen emlékeket örökre törölném emlékezetemből.

            Mindenkinek, aki valaha bántani akart, megfélemlíteni vagy félreállítani, megbocsájtanék. Gondolataimból kirekeszteném a rosszat, a gonoszt örökre.

    

A fő szempont, amit a tervezésnél figyelembe vennék, a fény.          

          A fény elsődleges és meghatározó a művészetben.

         Elő lehet állítani mesterséges fényeket is, de a természetes fény az igazán fontos kelléke a festészetnek. Németországban azért szerettem festeni, mert volt egy óriási ablakom, amire mindig vágytam.

          A padláson vannak szép nagy ablakok. Valaki mindent műanyagra cserélt, és ide küldte, hogy majd felépítem a műtermemet. Olyanok is vannak, amelyek nem voltak még beépítve.

          Minden halasztódik.

          Bonyolult...

    

Elsősorban azt veszem figyelembe, hogy minél nagyobb ablakokat tervezzek, hogy sok fényt beereszthessenek, nemcsak keleten, nyugaton, északon és délen, de tetővilágítás is legyen. Szeretem az eget, a Napot, a csillagokat, a fákat, az örök smaragdként virító zöldeket. Segítik a munkámat, meghatározzák a hangulatomat, érzéseimet.

    

A házat úgy szeretném megtervezni – lehet szalmatörmelékkel kevert agyag, hagyományos vályog is –, hogy mindezek a követelmények előtérbe kerülhessenek. A régiek tudták, hogy a vastag vályogfalakból épült ház télen meleg, nyáron hűvös. Körbe sok fát és zöld növényt ültetnék. Kis gyümölcsöst is telepítenék, hogy a terméséből a nélkülözőknek is adhassak. Megtanítanék mindenkit, hogy ha csak egy fát ültet, és nem szórja tele környezetét műanyaggal, szeméttel, azzal már megszépül, értelmet nyer saját és mások élete. 

    

Mint a képet is, az alapoknál kezdeném. Ha nem jó a vászon és az alapozás, a kép se lesz sikeres.

         Szakemberrel, statikussal is megnézetném, hogy hová is építhető a ház.

         Számít a környezet: milyenek a szomszédok, ne legyenek perlekedőek, kötekedőek, hisz a Fiam is, én is nagyon békés, munkás emberek vagyunk. Feladatom alkotni, és nem egy kellemetlenkedő, feljelentős, besúgó szomszédot szelídíteni.

         Ne legyen árterületen. Szeretem a tavakat, a folyókat, vadvizeket, de ne legyenek nagyon közel. Az életet, a nyugalmat, békét, kiegyensúlyozottságot adó nagy vizek időnként mindent elsöpörve kilépnek medrükből, veszélyesek, felforgatóak is lehetnek.

         Ne olyan dombon, hegyen legyen, amely esőzés hatására megcsúszhat, leomolhat. Imádom az erdőt, a patakot, a szép természeti környezetet, mert gyermekkoromat idézi.

         A formája is fontos, hogy minél jobban beolvadjon a természetbe, alig legyen észrevehető. Így elé borostyán falat telepítenék, mert az nyáron nem engedi be a nagy meleget, télen óv a hidegtől, hangszigetelő, és be is olvasztja az építményt a környezetbe. Elrejti a rossz szándékúaktól.

    

Az aranymetszés szabályait is középpontba helyezném.

         Az aranymetszés vagy aranyarány egy olyan klasszikus arányosság, ami a természetben és művészetben is gyakran megjelenik, természetes egyensúlyt teremtve a szimmetria és az aszimmetria között.

        Az esztétikai érzékemet sem hagynám háttérben, szép legyen. Minden, ami érdek nélkül tetszik, szépnek tekinthető.

        Ne legyen zsúfolt. Betartanám azt a fontos szabályt, amit a festészetben vagy kiállításrendezéskor is alkalmaznék: kevesebb több.

        Jártam úgy, hogy valahol egy gyönyörű, vidéki, kastélyszerű épületben berendeztek nekem egy kiállítást. A rendezéskor nem tudtam ott lenni. Jót akartak – nehogy megbántsanak azzal, hogy kimaradnak képek –, a szűk térbe minden műtárgyat agyonzsúfolva falra akasztottak. Szinte már a mennyezeten is festmény lógott.

        Mikor a művészettörténésszel a megnyitóra utaztunk, mindketten megdöbbentünk, nem ismertünk a festményekre. Így zsúfoltan, káoszt okozva a képek agyonvágták egymást. 

         A lakberendezésnél is óvakodjunk, a zsúfolt nem pihentet, inkább felzaklat.

         Nincs levegő, megfojt.

    

Sokat festek, számomra ez mindennél fontosabb. A színek felismerése céljából világos, egyszerű házat szándékozok felépíteni. Lehessen egy-egy képre nagy rálátásom. Másként nem ismerem fel a festmények hibáit.

         Nemcsak a képzelet fontos, de kell a tudatosság is.

         Hogy minél kevesebb legyen a költsége, szándékaim szerint takarékos, természetbe simuló, passzív háznak kell épülnie.

         A pusztulásból megmentett, letisztított diófa-zongorámra raknám a modelleknek szánt begyűjtött vagy talált tárgyaimat.

 

Annyira imádok építeni, hogy amikor megérzem a friss malter illatát, rögtön kedvem támad újat teremteni. Ez nem jelenti azt, hogy a régit nem szeretem, és nem tudom rendbe tenni.

 

Beismerem, a sok lakásfelújítás izgalommal töltött el. Sokszor élveztem is.

         Mint más normális kolléga, sokszor én is szívesebben festettem volna, majd megjelenhettem volna kiállításokon, színházban és koncerteken. Valamikor az egyetemen, majd azután is azt tettem, de most az életünk volt a tét: az újraépítés, újrakezdés, otthonteremtés.

    

Az otthonnak olyan helynek kell lennie, ahol teljes béke van, ahol védelmet érzek, megnyugvás van, jól érzem magam. Kiegyensúlyozott, harmonikus. Az alkotásban, újat teremtésben is teljes védelmet, biztonságot nyújt, ahol egy fárasztó nap után megpihenhetek. Elbújhatok a világ elől, és csak akkor jövök elő onnan, mikor én akarok.  Ahol nem félek, nem bánt, nem üldöz senki. Letisztult csend, harmónia ural mindent.

         Kell a sikeres alkotáshoz a fény, mely boldogsággal tölt el.

         A mai napkelte például különleges volt. A szemben lévő domb, mintha égne, hevített vasként izzott. Odébb állva figyeltem. Kiderült, hogy a felkelő napot egy nagy üvegfelület visszaverte, izzásra kényszerítette. Egész napom megszépült ettől a különös, megismételhetetlen fénytől. Nagy kedvvel álltam a festőállvány elé.

         Vonzóvá tette a munkámat is.

 

Az ismerőseim közül valaki észrevette, mennyire szeretek építeni, és egy óriási csigalépcsőt, vasszerkezetet behozatott a közös udvarra. Nagy volt, több emeletet átívelő, ha felállítom, talán felvisz a magasba, a Napig vagy a Holdig, fel a csillagokig.

         Vagy összeköti a Földet az Éggel mindörökre. Más érzésvilágba, dimenzióba repít, nagy boldogságba. 

         Elvisz oda is, ahol soha nem olvad el a hó. Hogy ott megfesthessem a japánok szimbolikus, szent hegyét, az Örök hó határát...

    

A monstrumot valószínűleg viccnek szánhatták, vagy éppen nem volt hová helyezni a már fölöslegessé vált lomot, tárgyat.

          Addig mind hozattam teherautókkal a sok cementet, sódert, homokot, míg megvicceltek vele. Hátha az udvar közepén felállítom, a sok homokkal, malterrel, rengeteg ablakkal körbeépítem. Az lesz majd az én világos, körbejárható, békés műterem-otthonom. 

         Ha nem ennyire mozdíthatatlanul nehéz, talán sikerül objekt-szoborként, szép natúr színekkel befesteni, felállítani. Olyan lehetett volna, mint egy ma divatos, kiállításra szánt, gondolatokkal, ötletekkel, szimbólumokkal, érzelmekkel teletűzdelt tárgy a végtelen térben. Egyszerre fájdalmakat, félelmet, nyugtalanságot, szorongást, nagy boldogságot, harmóniát, nyugalmat, magasratörést, felemelkedést hordozó, igazi műkincs válhatott volna belőle a friss fűvel benőtt – ragyogó Nappal vagy Holddal megvilágított – zöld tér közepén.

         Hogy jól beolvadjon a környezetbe, a lépcsőfokokra is füvet lehetett volna telepíteni, esetleg  homokkal teleszórni.

         Az biztos, hogy sok irányba megmozgatta gazdag fantáziámat.

         Lehet, egyszer megfestem az Eget és Földet összekötő monstrumot úgy, hogy légies legyen, utat mutasson a magasba, a végtelenbe, a csillagok, a Hold felé, az igazi alkotások birodalmába.

 

Láttam a Műcsarnokban Wladyslaw Hasior lengyel művész objektnek nevezett műtárgyait. Szédülten jöttem ki a kiállításról.

         Olyan gyermekkocsit állított ki, mely meghökkentő, fájdalmas, drámai, hátborzongató és bizarr is volt egyszerre. Olyan érzéseket hordozott és sugallt, hogy majdnem rosszul lettem. Föld volt a gyermekkocsiban, gyertyák sokaságának a fényei világítottak. A sok-sok gyertya fénylett, kirívóan extrém hangulatot teremtett.

          Az óriás, gigantikus erőt sugárzó, masszívan megépített katedrálisok, piramisok, szobrok, hidak,  műemlékek, felhőkarcolók, egész városok az idő múlásával az erózió, természeti erők hatására lassan elkopnak, megsemmisülnek vagy összeomlanak, de az érzés, amit a tárgyai kiváltanak a szemlélőben, megmarad.

         Meg is maradt örökre. Több tárgyával, a szinte hidegrázást kiváltó képre felhordott orvosi eszközeivel, fogóival vagy idegesítő, ütemesen cseppenő, esetleg folydogáló vizével –, mely az 56-os kihallgatásokra is utalhatott –, világító fényeivel, a pislákoló tűzzel együtt feledhetetlen számomra.

 

Tegyük fel, hogy olyan képet akarok festeni, amely egy gondolatot fog ábrázolni. Előbb vagy megálmodom, elképzelem, vagy a gondolataimban ébren álmodozom róla, eszközöket, tárgyakat, színeket, formákat, környezetet keresek a gondolat kivetítésére.

         Az egyszerű kő egyből telített lesz tartalommal, mert én akartam a tárgyamba vetíteni az érzelmet.

         Ha egyből nem megy, próbálkozom, keresgélek, hogy milyen tárgy fogja az ötletemet kifejezni.

Mi lesz majd a gondolatom hordozója? Például, amint többször is említettem, egy banális tárgy,  íróasztal, összegyűrt papír, óra, rongy, hegycsúcs, égitest, esetleg valami más. Vagy madarak, halak végtelen sokasága, melyek a tömegperspektíva jelképei is lehetnének.

         Függ attól, hogy milyen környezetbe helyezem, függ a kép színárnyalataitól, attól, hogy drámai vagy lírai hangulatot akarok-e teremteni. A nézőnek békét vagy nyugtalanságot akarok közvetíteni, esetleg harmonikus csendet. Számít, hogy kemény-e a megrajzolási mód vagy lágy, szétomló, merev, milyen anyagból készült, milyen jelentéssel töltöm meg. Így kifejezheti a fájdalmat, a kaotikus hangulatot, a harmóniát, az örök hiányt. A születést, az életet, de az elmúlást is ábrázolhatja.

          Például egy pohár víz, egy kedves bútordarab, egy virágba borult vagy kiszáradt, kivágott, esetleg lombját hullató vagy csupasz fa. Elhagyott gramofon, hegedű vagy táj, épület, vízpart, sivatag, erdő. Természeti jelenség.     

          Ha a tárgyam a reklámban is alkalmazott élénkzöldre festett – mint tavasszal a frissen kinőtt fű, melyre rásüt a nap, és magasba, égbe törő –, az örök törekvés, remény, felemelkedés  szimbólumává is válhat.

          Ha másként helyezem a térbe, és a környezetét is felcserélem, ugyanaz a tárgy a szenvedést, a nyomort, a szomorúságot, a fájdalmat, a halált is ábrázolhatja.

          Átélve a munkások nehéz sorsát, egy munkáskesztyűt festek az emberi munka dicséretére, mely a teremtés szimbólumává is válhat. Ha akarom, a magasztos érzést, a cselekvést, a teljesítést ábrázolhatja, nem utolsósorban a vele járó, felemelő sikerélményt is.

          Milyen különös, hogy ugyanaz a banális tárgy, színlélektanra és formakultúrára támaszkodva, hányféle életérzéssel telítődhet.

          Többször is festettem agonizáló hatást sugalló tárgyakat, talált alkatrészeket, különös alakzatokat.

   

 A valóságosból formáltam, absztraháltam. Az absztrahált valóságot is ábrázoltam.

         

Ugyanazt az életérzést kivetíthetjük emberábrázoláson keresztül is, az ember tartásával, a testbeszédével, a mozdulatával, a környezettel, ahová helyeztük, vagy a festés módjával, a stílusával, az ecsetkezelésével, a szín tónusaival, a színek kultúrájával.

          Itt már nem egyszerű, banálisnak tűnő tárgyat használtam fel a kifejezés érdekében, hanem magát az embert. Átköltöttem, formáltam az embert, akaratom szerint egy érzés vagy érzelem hordozójává tettem. 

    

Ha akár rajzon, képen vagy a valóságban egy homokházat, homokvárat építenénk, magasra, egyre magasabbra, nem biztos, hogy a homokszemcsék nem kezdenének lassan folydogálni csendben lefelé. Ahogy a vakolat is az idő múlásával mállani kezd, a nedvesség, szél, eső, külső eróziók, salétrom hatására elkezd peregni. Szétomlik.

          Ha nem javítjuk meg a ház falát, az idő kikezdi, nemcsak a homokból, mészből és cementből összeállt vakolatot, de az építő téglát, követ is szétrepeszti, majd szétmállasztja.

 

A homok csendjét észrevehetjük az idő múlásában.

 

Ha szép lassan folydogál a homok, mérhetjük vele az időt, amit az óra ketyegésének a megszüntetésével sem lehet megállítani vagy megdermeszteni. Dalì megteheti, mert zseniális szürrealista festő. Nála lemerevedhet az idő. El is folyhat, megengedheti magának gazdag fantáziájával a szétfolyó, omladozó órákat.

          Ha nem akarjuk mérni az időt, a homok akkor is folyik lefelé. Az idő ketyeg, múlik, József Attila szerint ,,elszivárog”.

          Ahogy a víz is sok kis esőcseppből áll össze, mely eső, jég, hó formájában hull a földre. Esetleg egy földből feltörő, tiszta forrásból ered. Lefelé folyik.

 

Elárasztja kis lakásomat, szétáztatja, tönkreteszi féltett rajzaimat, képeimet.

 

Folydogál, majd idő múlásával megduzzad a patak, a folyóból nagy folyam lesz. Elsodorja a parti homokot a zöldülő, virágzó növényekkel együtt.

          Ne szennyezzétek patakjaitokat, folyóitokat, tiszta tavaitokat, végtelen tengereiteket, mert a víz, mint a fény is, maga az élet!

          Az élet, még akkor is, ha elragadja a virágzó növényt, a zöldülő fákat. Elsodorja azokat.

          Láttam én az 1970-es árvízkor, mi maradt egy házból. A berendezéssel együtt még az ablakkereteket, ajtókat is elvitte a víz.

 

Az életet is lassú folyásával vagy pusztító, hirtelen sodrásával elviszi a végtelen semmibe, életbe vagy elmúlásba, az állandó körforgásba, születésbe és halálba, az elképzelt örökkévalóságba.

 

 

---

Tükörkép. 2010, 82 x 56 cm

Ablak. 2017, 100 x 70 cm

Távolodás. 2011–2016, olaj, vászon, 80 x 75 cm