Ugrás a tartalomra

 

Senki a tükörben – Vaszilij Bogdanov verse

 Bogdán László
 Fotó: Hlavathy Károly 
 
Senki a tükörben 
Vaszilij Bogdanov verse
 
„Olykor egy sál borul életemre,
s már mozdony indulni hevül.
Szájkosaras hárpia, lihegve,
s a tekintet gőztől ködösül.”
             (Borisz Paszternak: Pályaudvar. Fordította: Weöres Sándor)
 
 
 
1. Senki keserve
 
Már mindenütt voltam. Bálban, temetésen, 
erdőben, vízparton, havasokon, fényben
utaztam tengeren, sivatagban, álom-
delizsánszon, lovon, hajón, teveháton,
romok közt baktattam. Vissza sose néztem
a kópé halálra. El sohase hittem,
mögöttem lihegett, hogy végül lekaszál.
„Van még időd!” – szólott a szigorú halál,
és lábon elhúztam minden betegségem.
Sose visszakoztam, és messzire értem.
A borom tükrében tört arcomat néztem,
vánszorogva tovább utált népmesében.
El is tévedtem, de vissza nem fordultam.
Vadalmafa alatt magam láttam holtan.
 
 
2. Limában, Péterváron…
 
Limában van egy utca, van egy Szentpéterváron.
Összeérnek az utcák, és önmagamat látom,
kocsma előtt a sarkon, szelek rázzák a cégért.
Egy gyászmenet közeleg, valahai zsiványért
hullatják könnyeiket a hosszú ruhás dámák,
most koporsóban látom önmagam hasonmását.
De mikor halhattam meg? Kellene tudnom róla.
Cigányok muzsikálnak, zeng-zúg egy régi nóta.
Kocsmába menekülök halott magam elől.
Limában, Péterváron, kerül, mibe kerül.
Száraz fehérbort kérek, poharam tükrében
nézegetem unt arcom. Én vagyok-e, vagy mégsem?
De ha mégis én vagyok, ki van a koporsóban,
láthatja-e önmagát, aki bort iszik – holtan?
Meg-megpendülve szól egy mesztic lány gitárja,
felsír a balalajka. Hasonmásom sír várja,
huzatos temetőben. A dámák körülállják,
könnyezve emlegetik, nézik a koporsóját.
Amire odaérek a távoli kocsmából,
hasonmásom kipattan koporsójából. Táncol
árnyékával. Sikítva menekülnek a dámák.
Megáll most velem szemben, hosszan nézem az arcát.
Kétségtelen én vagyok, beretválkozás közben,
reggel arcom megvágtam. Gyönyörködök a sebben.
De biztos, ami biztos, megérintem az arcom,
és vérezni kezd a seb, felüvölt hasonmásom.
Szél kél a temetőben, Pityerben vagy Limában,
riadtan nézzük egymást. „A halált megtréfáltam –
szólal meg hasonmásom. – Soha nem hittem volna,
hogy ide is követsz, átkozott bolondja.
Nem gondolsz arra, hogy kísértetté váltan
ijesztgetem a nőket, Pityerben vagy Limában?
Mert ha te én vagyok, furcsa kétségtelen,
egyre kereszteket rajzolgatna kezem.”
„Távozz tőlem, kísértő!” – mondanám, ha te lennék,
megfordulnék azonnal, innen messzire mennék.”
Állunk egymással szemben. Veresboros üveget
nyalogatunk felváltva. Az eső is elered.
Kriptába húzódunk be, el azért mégse ázzunk.
Itt nem találhat ránk soha sóvár, kerge halálunk.
Eggyé váltunk megint, a sarkunkon ültem,
a jéghideg kriptában, Limában vagy Pityerben.
Az lettem, aki voltam, népmesék kerge hőse,
a leselkedő Senki, de az is lehet, ő se.
Nem voltam soha senki, nem járt itt senki se.
Kriptában így ért véget a legutolsó mese.
 
 
3. Senki titkai
 
Egyszer Szibériában
bujdostam. A tajga
titkokat sugdosott,
mint Párizsban a Szajna,
 
mint fák között a szél,
mint Pityerben a Néva.
„Senki sincs itt. Ki beszél?” –
kezd forgolódni Léna.
 
Akkor tűnök majd elő.
Legnehezebb nem lenni.
Jövök egy népmeséből.
„Igazságot kell tenni!” –
 
mondják a száműzöttek.
Valahol van egy tükör,
vakít, ha belenéznek,
és egyre mélyül a kör.
 
Egy londoni sikátor
tűnik fel a tükörben,
senki se olyan bátor,
hogy túl sokáig nézzen,
 
vagy egy pityeri sétány,
lobogó gyászfátyol
lennék hölgyek kalapján,
Oroszországban, bárhol.
 
Vörös londoni házak
hirtelen foszlanak szét.
Kóvályognak az árnyak.
Ködbe fúlnak az esték.
 
 
4. Senki a seholban
 
De ha nincsen itt senki, hisz megmondotta Léna,
akkor én ki vagyok? A sehol vén bolondja,
a semmi kerge hőse, nem vagyok senki se,
hogyan folytatódhat az utolsó rémmese?
Önmagunkat figyelem, egy manzárdszoba ágyán,
körös-körül él Párizs, talpam a Léna talpán.
Míg szembe fekszem vele, egyre érintgetem
talpacskájához talpam, míg sarokból lesem
önmagunkat remegve. „De hisz itt nincsen senki!” –
rándul most össze Léna. Búsan somolyog Senki.
Egyszer még Péterváron, hosszú, hosszú hetekre
láthatóvá is válott, szólott a miserere
a párizsi templomban, ott is mögöttünk állott.
Velencében is kísért, Londonban köddé válott.
Egy színpadon ágáltunk, én és a hasonmásom.
Önnön magunkra leltünk a bajlátott világon.
Óriás sikerünk volt, de Léna közbelépett,
s szétfoszlott hasonmásom, visszaadva az égnek
rám hasonlító testét, képzelgéseit, arcát,
emlékeit, álmait, de még láthattuk egymást,
Szibériában is, a fák közül leskelődött.
„Orosz népmesék hőse – motyogtam – megelőzött.
Mindenben mindig engem. Ő vitte el a balhét.
Senki – életem hőse. Nem várja, hogy szeressék,
de azért megértéssel fordulhatnál feléje.
Nézd, a bokrok között áll, mosolyogjál feléje.”
„Neked felment a lázad, a bokrok közt nincs senki” –
simogatott meg Léna. –  Továbbsomfordált Senki,
Washingtonban is feltűnt, a lángdémonunkat néztük,
és egész életünket elhibázottnak véltük.  
Irigyelem, az árnyak birodalmában járhat,
s amikor csak akarja, láthatatlanná válhat,
és a szobánk sarkából áttűnhet a seholba,
mintha állandóan lenne és mégse volna.
De hiszen sokan láttak kettőnket, egymás mellett,
a Vörös Medvében is mindenki minket nézett,
s mikor komédiáztunk, azon a színpadon,
tapsoltak is nekünk, de Lénát, fájdalom,
nem bűvölhette el, neki én elég voltam,
talán sokszor sok is. „A hasonmásod hol van?” –
kérdezte, és dobbantott. Megkért, kergessem el.
„S én elárultalak!” – de senki se felel.
Senki már árnyaink közt napoz egy templomtornyon,
láthatatlan keresztem, egyedül tovább hordom,
de közös életünknek csak akkor lehet vége,
ha végre egyesülünk, fénysugárként az égbe.
 
 
5. Zöld hold fényében
 
És feltűnik még egyszer, utolszor a Temze.
A hajóárbocok mint mutatóujjak
az égre merednek, felkiáltójelek,
mintha akasztottak tetemeit himbálná a szél.
A smaragdhold homályló,
bűbájos zöld fényében
képződik meg alakja.
Fekete köpönyegében,
széles karimájú fekete kalapommal a fején,
amely még Párizsban tűnt el,
valahol egy kocsma fogasán felejthettem,
de most vigyorogva meglengeti,
és felém fordul.
Patkányok surrognak lábunk között.
Egy ócska csónak tövében
összegömbölyödve szundikáló koldusasszony
felriad, és sikoltozni kezd,
amint meglát minket, egymás tükörképeit,
azt hiszi, szegény,
hogy végtelen rémálma folytatódik,
és reszketve mászik be a csónak alá.
Szólnak a harangok a zöldes fényben.
Éjfél. A kísértetek órája.
Kíváncsian nézem. S az akasztottak
árbocon himbálózó tetemei
megremegnek a feltámadó szélben.
„Hiába mondanám el jövőnket –
szól rekedt hangon, és vigyorog –
úgy sem hinnél nekem.
Ködlovagnak vélsz, árnynnak, fantomnak,
rossz lelkiismereted
megelevenedő szellemének,
s mire elhinnéd, hogy láthatom jövőnket,
már késő lesz, hidd el,
nem változtathatsz semmin.
Útjaid összekeverednek,
keresztutakon állasz tehetetlenül töprengve:
hova, merre? Életed labirintusából
nincs mód kitörnöd,
de azért óvatosabb is lehetnél.
Megfontolhatnád, kinek mit mondasz,
mikor mit írsz le!
Szavaidat bármikor ellened fordíthatják,
olyan korban élsz,
amelyben a szó veszélyes fegyver.
A diktatúra elviselhetetlen lesz és…”
„Diktatúra Franciaországban?  – nevetek. –
Hiszen most ért véget a háború,
mindenki boldog jövőjéről képzeleg,
zsarnoknak nyoma sincsen…”
„Kivel beszélgetsz? – jelenik meg Léna,
és fűzöld arca foszforeszkál a holdfényben,
de hiszen nincs itt senki!”
S te tovalebbensz a seholba,
megint nem mondhatod el,
mégis mitől kellene tartanom,
mi várhat még rám az életemben,
milyen veszélyek, miféle hírekkel,
milyen hírhozó rohan felém
a véletlen örökös keresztútján,
s asszociációim sötét mezőin
miféle rémalakok forgolódnak?
Milyen szörnyek? Miféle démonok?
„Mondd, hogy hazamegyünk!” –
fonódik rám Léna,
és a smaragdzöld hold fényében
hirtelen lebben fel az idő kárpitja,
s egy végtelen pillanatra
magunkat látom,
egy sátor előtt Szibériában,
és megremegek, a lábunknál ülő
szöszke kislányt bámulva,
aki Senkiről, az orosz népmesék hőséről
mesél babájának,
és egy aranyló berkenyefa mögött,
mire elhallgatnak London éjféli harangjai, 
észreveszem kíváncsian minket leső
faunképemet, és üvölteni szeretnék
a tehetetlenségtől,
arcomról tépni a bőrt, mint a vadak.
 
+ A versciklus a halála előtti hónapokban íródhatott, még a kerti házban kezdhette el, a rengeteg különféle színű, piros, zöld, fekete tintával tett javítások bizonyítják, nem tekintette véglegesnek, állandóan, ha keze ügyébe került, javított rajta. Halála után olvashattam el, kissé meg is hökkentett frivol hangja, két visszatérő hőse, a hasonmás és a Senki, akit kihívóan az orosz népmesék hősének is nevez, egyesül itt, bizarr történetek közepette. Kétségtelen, hogy a doppelgänger motívum végigkíséri verseit, a készülő életrajzomban igyekszem majd értelmezni. –  Tatjána Bogdanova
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.