Szőcs Géza

Egy út, egy övezet – hány sors?

 

Amióta elkezdtem összegyűjteni a magyar fotósok és képzőművészek Kínában készített korai ábrázolásait – a készülő anyag munkacíme Kína magyar szemmel –,egyre izgalmasabb történeteket és sorsokat ismerhettem meg. Ámulva vettem tudomásul, hogy azon a két-három művészen kívül, akiket úgy-ahogy számon tartunk, magyar fényképészek, festők, szobrászok hosszú sora vett részt az újkori Selyemút kitaposásában. (Eddig mintegy harminc Kínával ismerkedő, Kínában alkotó honfitársunk nevével találkozhattam.) Ez az új Selyemút, ez a kapcsolat kulturális és érzelmi szálak gazdag, bonyolult szövedékét jelenti, átívelve kultúrákon és összekötve – valóban egy övezetbe integrálva – kultúrákat, nemzeteket és embereket.

A feltérképezés Kínával való érintkezéstörténetünk első mintegy bő száz évére vonatkozik, magyar tudósok (régészek, felfedezők, világutazók) és képzőművészek (festők, szobrászok, fotográfusok, építészek) sorsán és munkásságán keresztül. Ez a 19 század közepétől a 20. század közepéig tartó időszakot jelenti.

Ahogy a téma egyre jobban kibomlott, egyre szétágazóbbá vált, úgy lett az is mind világosabbá, hogy egyedül és innen a Duna mellől nem lehetséges összegyűjtenem az alapvető ismereteket. Ezért kértem fel Mervay Mátyást, a Tiencsinben tanuló diákot, hogy nézzen utána néhány dolognak, elsősorban a Tatz-testvéreknek, akikről csak annyit tudtam, hogy egyikük szibériai hadifogolyként szökött át Kínába, „ott megállt egy napra Hong Kongban, majd élete végéig ott maradt. Öccse is meglátogatta, s ő sem volt képes onnan visszatérni.” Ennyit tudtam – ennyit véltem tudni – róluk.

Mervay Mátyás kutatásaiból e romantikus, Jókai Mór tollára méltó narratívához képest egy sokkal izgalmasabb történet bontakozik ki – a két testvér, úgy tűnik, évekig párhuzamosan dolgozik Kínában, anélkül, hogy találkoztak volna, s csak egyikük halálának évében bukkannak fel ugyanabban a városban.

Elképesztő életutak, a fehérgárdisták oldalán miniszteri rangig emelkedő kalandortól az ismeretlenül öngyilkossá lett (vagy meggyilkolt) ifjú fényképészig. E sorskatalógushoz Mervay Mátyás rengeteg ismerettel járul hozzá, amit a kultúrtörténészek – különösen azok, akik képzőművészeink munkásságával foglalkoznak – kétségtelenül hálásan fognak fogadni.

Végezetül arról, hogy miért magánszemélyként finanszíroztam Mervay Mátyás kutatásait. Vajon lehetetlen lett volna egy állami ösztöndíjat találni erre a feladatra? Nem lett volna az. Miután azonban ez a feltárás saját kutatási területembe illeszkedik, azt gazdagítja, nem akartam állami pénzen finanszíroztatni azt, aminek eredményeit szerzőként én fogom – magánszemélyként – hasznosítani.

Nem mintha nem gazdagodna egész kulturális tudatunk Mervay munkájával, majd pedig – nagyon remélem – a sajátommal.

 

 

 

Magyar Művészek Kínában

Kutatás Hongkongban és Sanghajban

 

• Mervay Mátyás, M.A.

   Nankai Egyetem (Tiencsin, Kína)

 

 

Tatzok

            A Tatz család jelenlegi ismereteink szerint két Távol-Keleten alkotó művészt is adott, egy fiú testvérpárt: az idősebb Lászlót (1888–1951) és öccsét, Kálmánt (1893–1931). Kálmán felesége, Antonina (szül. Shangin, 1904–1939) szintén alkotó és oktató képzőművész volt. Az alábbiakban röviden ismertetjük a Tatz család általunk ismert genealógiáját.

            Tatz Antal 1846-ban született Bustyaházán (Máramaros vm., Magyar Királyság). 1867–1870 között a cs. és k. hadseregben a gyalogságnál szolgált[1]. Első ismert munkahelye a regionális vasútnál (1890-től MÁV) volt, ahol 1878-ban kezdett dolgozni. Utolsó ismert pozíciója: állomásfőnök Szatmárnémetiben (ma: Satu Mare, Románia), ahonnan 1907-ben került nyugdíjazásba. Antal 1880. január 26-án feleségül vette Marzsó Etelkát (szül. Nyíregyháza, 1857), akitől nyolc gyermeke született.  Mária (1880), Lajos (1882), Anna (1883), Julianna (1884), Sándor (1885, csecsemőként meghalt), László (1888. június 4.), Ilona (1890) és Kálmán (1893. április 30.). Ismert még László keresztanyja, Tatz Terézia (apja neve: Tamás), ill. László keresztapja, Czitrovhky Ferenc[2].

            Tatz Kálmán házasságáról tudunk, amelyet Antonina Sanginnal kötött, valamikor az 1920-as években. Három gyermekük született, két lány (Margaret és Julia) és egy fiú (1932, Robert/Bob). Az 1939-ben kétszeresen is elárvult Bob kisgyermekként Hongkong japán megszállása alatt a Stanley Camp internáló táborba került, majd később két nővéréhez csatlakozott, hogy az olasz Canossian Convent Menekült Központban találjon menedéket a háború végéig. A békekötés után mindhárman Angliába kerültek „felépülni”[3]. Ma Margaret Angliában, Julia az Egyesült Államokban, míg Bob és fia, Norm Kanadában élnek.

 

Tatz László (1888–1951[4])

            Tatz László Pócspetriben (ma Máriapócs, Szabolcs vm.) született[5], középiskolai tanulmányait Debrecenben végezte[6], majd Budapesten a Képzőművészeti Főiskolán (1908–1912) és Párizsban, az École de la Grande Chaumière-ban tanult, ahol Lucien Simon és Mènard René tanítványa volt. 1914 és 1916–17-ben a Benczúr mesteriskola tagja volt.[7] Több európai városban is festett: München, Madrid után Rómában Arany medált nyert kiállításával[8]. 

            1912-ben rendezett első kiállítása[9] után a '20-as évekre elismert portréfestő lett, akiről a magyar sajtó gyakran adott hírt. A Pesti Hírlap 1915-ben beszámolt a Lipótvárosi Kaszinó által kitűzött ezer koronás díj Tatznak történő odaítéléséről a Kosztümös nő című képéért. Ezt a képet egyébként korábban a budai királyi palota számára már megvásárolták[10]. Magyarországi újságokból tudjuk azt is, hogy László 1918. június 28-án házasságot kötött Missák Edit festőművésszel[11]. 1920-as Nemzeti Szalon-béli kiállítását a Budapesti Hírlap méltatta: „Fegyelmezett művész, a kinek mondanivalója mindég érdekes aki egyformán leköti figyelmünket akár arctanulmányaival, akár tájképeit nézzük is.[12]”, míg a Népszava bírálta: „szomorúan állapítjuk meg, hogy csaknem egészen letért a komoly útról. Ez talán gazdaságosabb, de nem művészibb![13]”.

            Pontos adatot nem ismerünk, de László Kínában először Kantonban (广州Guangzhou) festett, majd 1929. január 19-én érkezhetett meg Hongkongba, a jelek szerint egy Sanghajt január 17-én elhagyó gőzösön[14]. Valószínűleg ekkor még nem volt szó költözködésről, László csak utazgathatott, minthogy 1932 őszén Kovrig János Kínát járó magyar újságíró még Shameen szigetén (Kanton) találta Tatzot, aki „Szun Ját-szen nagyméretű képét akkor fejezte be épen, Kanton városa rendelte nála”[15]. 1933. májusában az újságok László képéről („életnagyságú portré egy fiatal lányról”) írnak, amelyet a Gloucester Building-ben megrendezett kiállításon mutattak be. Az újság mint „jól ismert művészt” említi Lászlót, aki „arany medálokat és más díjakat nyert Európában”[16]. Augusztusban már tanítványaiéval együtt mutatja be a nagyközönségnek műveit, ezúttal a St. George Building-ben. A róla beszámoló cikk tanúsága szerint a mustra „magas színvonalú és érdemes meglátogatni”[17]. László műterme ez idő tájt az említett épületben, a Connaught Road Central-on volt, ahol a megelőző két hónapban saját és tanítványai által alkotott olajfestményeket és szénrajzokat állított ki. A másnapi lapszámban megjelent beszámoló szerint László akadémiáján (School of Art, később Hong Kong Fine Arts Academy) tanuló diákok már mesterük érkezése előtt is alkottak, de azóta Tatz „mesteri hatása már beléjük ivódott”. Hozzáteszi, „Hongkong szerencsés, hogy ilyen tanára van, aki összemérhető a kontinentális művészekkel”, majd a kor ünnepelt brit „udvari festőjével” Laszlo Phillip-el (Fülöp László) von párhuzamot”[18].

 

„Here is a chappy, tiny and frail, who has opened up for us, in his bighearted way a branch of the Arts (…) in our somewhat disdainful Hongkong.” (Arthur Arliss leveléből a South China Morning Post szerkesztőjéhez)

 

Hongkong máig megjelenő, legbefolyásosabb napilapjában, a South China Morning Post-ban egy olvasói levélben a Tatzot méltató levélíró arról panaszkodik, hogy „Hongkong nem értékeli eléggé a művészetet, helyette moziba, kabaréba jár”. Demonstrálandó „Mr. Tatz” rá gyakorolt hatását megemlíti, hogy maga is megpróbálkozott hobbiból a festéssel[19].

            1933. szeptemberében új helyszínre, az 8 Des Voeux Rd címre költözött a Hong Kong Fine Arts Academy. A sajtóban közölt rövidhír szerint[20] Tatz elégedett tanítványai fejlődésével, és nagy reményeket fűz az akadémia jövőjéhez. Reggeli, illetve esti leckéket ad, de különleges órák vételére is lehetőséget nyújt. „Különleges modelleket” alkalmaz; „az életből” való festésre és rajzolásra oktatja diákjait. Megtudhatjuk ugyanakkor, hogy Tatz egy bizonyos „jól ismert hongkongi lakos” portréjának megfestésére kapott megbízást[21].

            1934-ben új fejezet kezdődött Tatz László kínai tartózkodásának történetében. Június 21-én a San Francisco irányába közlekedő Tatsuta Maru fedélzetén elhagyta Hongkongot, és Sanghajba utazott[22], ahol több mint három évig élt és alkotott. Októberben már tudomásunk van róla, hogy műterme van a Kína-szerte híres Astor House Hotelben. A North China Herald újságírója nála tett látogatása után beszámol Tatz kínai színház iránti érdeklődéséről[23].  A színes vázlatok, amelyeket a művész keleti színészekről és színésznőkről készített, „megjelenítik Mr. Tatz élénk kínai színkombinációk iránt tanúsított szokatlan nagyrabecsülését”.  A cikk idézi Tatz szavait, melyek szerint „efféle dolgok az európai galériákban sohasem láthatóak. Szeretném visszavinni magammal Európába ezeket a gazdag és ragyogó, vonalakban és színekben finom és mégis parancsoló tanulmányokat”.

            László sanghaji sikerét mutatja, hogy még ugyanezen év decemberében megnyitotta School of Fine Arts nevű iskoláját a Chung Wai Bank Building-ben (147 Avenue Edward VII)[24]. 1935-ben a North China Herald vagyonos gyűjtők tulajdonában lévő portrékat közölt szeptember 15-i számában. Két kép Tatz Lászlóé, egy pedig tanítványa, Miss Nona Stromwall munkája[25].

            Az apróhirdetéseket leszámítva közel két évig nincs hírünk László sanghaji működéséről. 1937. áprilisában viszont nagy visszhangot keltő kiállítás-tervről számolnak be a helyi és hongkongi lapok. A jelek szerint a magyar művész az „Ázsiai Szépség Galériájának” felállítását tekinti küldetésének, amellyel egy nevét fel nem fedő mecénás bízta meg. László célja „a szép nő egzotikus koncepciójának megismertetése a nyugati emberekkel”. Állítása szerint „a nyugati galériák tele vannak nyugati szép nők képeivel, de keletiből egy sincs. Egyetlen kivétel Olaszországban egy japán lány képe”.  A „hiánypótló kiállítás” a tervek szerint 1938. novemberére készült volna el, és 40–60 Sanghajban készült képből állt volna. Ezután László ázsiai körútja következett volna, ahol kínai, japán, koreai, indiai, perzsa és jávai nők képeit tervezte megfesteni. A kollekciót az 1939-es New York-i Világkiállításon tervezte bemutatni, majd Dél-Amerikába és Európába is elvitte volna, végül 1941-ben Sanghajba hozta volna vissza állandó kiállításra. A riport készültekor még csak egy kép volt készen, egy koreai lány portréja, amelyet Tatz saját stúdiójában, a Broadway Mansions épületében őrzött.[26]

            Sajnos úgy tűnik azonban, hogy Tatz László álma nem valósult meg, legalábbis nem úgy, ahogyan 1937 áprilisában eltervezte. Szeptemberben ugyanis Japán megtámadta Kínát, és ezzel kitört a második világháború az ázsiai hadszíntéren. A katonai agressziót követően menekültek ezrei hagyták el Sanghajt, köztük maga Tatz is, aki a Lloyd Triestino cég által üzemeltetett Conte Biancamano fedélzetén tért vissza korábbi lakóhelyére, Hongkongba[27].

            A jelek László szerint nem sokáig maradt a brit gyarmaton, valószínűleg rögtön utazott is tovább dél felé – talán, hogy megvalósíthassa a még Sanghajban megálmodott projektjét, és megfesse „az ázsiai szépséget”. Útközben állítólag Johannesburg kikötőjében is megfordult[28]. Hogy végül mennyire járt sikerrel, nehéz megmondani, talán ha előkerülnek az utolsó ismert lakóhelyén, a Fülöp-szigeteken[29] készült képei…

 

Tatz Kálmán és asszisztense Pekingben

 

Tatz Kálmán (1893–1932)

            Kálmán Tatz Antal és Etelka legfiatalabb gyermekeként látta meg a napvilágot Macson (ma Debrecen). Iskoláiról keveset tudunk, valószínűleg ő is László bátyja nyomdokain, Debrecenben[30],  illetve a Szatmárnémeti Kir. Kat. Főgimnáziumban tanult[31].

            Az első általunk ismert közvetlen utalás Kálmán holtartózkodásáról egy 1917-re datált akvarell, amely egy pekingi piaci jelenetet ábrázol[32]. Ez a korai dátum sok kérdést vet fel, amelyeket források hiányában egyelőre nehéz megválaszolni. Ismeretes ugyanakkor az orosz fogságból Kínába menekült magyar szökevény-hadifoglyok sorsa, ami arra enged következtetni, hogy Kálmán így juthatott el Kínába egy olyan időszakban, amikor a központi hatalmak állampolgárai mint ellenséges és ennél fogva gyanús elemek nem közlekedhettek szabadon az antant felségterületen. A családi emlékek szerint Kálmán valamilyen módon részt vett a Vöröskereszt észak-kínai szervezetének tevékenységében, illetve bronzszobrokat készített különböző kínai hadurak megrendelésére a festményei mellett[33].

            Az orosz hadifogságot és az onnan Kínába szökés történetét erősíti egy volt iskola-, majd háborús bajtárs Kínából küldött levele, amelyet a Pesti Hírlap hozott le 1927-ben[34]. Sándor Pál szerint Kálmán 1918-ban „vetődhetett Kínába”, ahol „szegény sorsban él Pekingben”. A volt katonatárs szerint 1916. július 10-én esett Tatz hadifogságba mint önkéntes káplár Monastersysha (?)[35] mellett. Sándor szerint már a szatmári gimnáziumi években feltűnt Kálmán tehetsége a festészethez és a szobrászathoz.

 

„Mindannyian azt hittük, hogy még bátyját is túl fogja szárnyalni, bár ő iskolái elvégzése után a katonasághoz történt bevonulásáig inkább a szobrászattal foglalkozott.”

 

            Kálmán első biztosan datálható és lokalizálható életrajzi adata 1929-ből származik, amikor a I. Shainin & Co. nevű cég pekingi fióküzletének alkalmazotti listájában szerepel neve, mint „Tatz, K.”, egy bizonyos „Szabo, G[éza].” manager alatti beosztásban[36]. A leszármazottak családtörténeti hagyományai és emlékei nyomán tudjuk, hogy Kálmán valamikor 1929 előtt (de talán már 1917 előtt, esetleg első alkalommal?) Harbinból (Mandzsúria, Észak-Kína) érkezett Pekingbe, az orosz polgárháború elől menekülő Ulan-Ude-i Antonina Sanginnal, akit 1925-ben feleségül is vett. Első leánygyermekük, Margaret még Harbinban született (1926. március 6.)[37]. A következő állomás Kálmán életében Tiencsin lehetett, ahol művésztársakkal (Tientsin Art Society) együtt látható egy 1929. június 7-ére datált fotón[38].

            Kálmán és családja Dél-Kína felé vette az irányt, és Kantonba (Shameen) érkezett. Ezt onnan tudjuk, hogy Antoninával közös második leányuk, Julia itt született (1930. április 23.)[39]. Valószínűsíthetjük, hogy Kálmán – ahogy korábban Pekingben – ismét a Shainin cég helyi fiókjánál dolgozott. Valami váratlan esemény történhetett a Tatz-család életében 1930–31 között, minthogy egy 1931. szeptember 10-i újságértesítés szerint a kantoni I. Shainin & Co. cég „többé nem áll kapcsolatban Mr. K. Tatz-cal”[40]. Feltehetőleg még 1930-ban[41] vehették Hongkong felé az irányt, ahol 1931. október 11-én megszületett harmadik, immáron fiúgyermekük, Robert (Bob)[42].

            Ennél a pontnál ismét egy kérdéses szakaszához érkezünk Kálmán életének, ahol viszont a végkifejlet biztosnak látszik. A napilapban megjelenő utaslista szerint Tatz Kálmán 1932. október 12-én, a Lloyd Triestino cég Conte Rossohajóján elhagyta Hongkong kikötőjét Trieszt felé. Nem egész egy hónappal később viszont, a november 10-én kelt halotti bizonyítvány szerint Tatz Kálmán, 39 éves magyar művész tuberkolózisban[43] és szívelégtelenségben meghalt a Kowloon Hospitalban[44]. Hogyan lehetséges ez? Magyarázattal szolgálhat a Távol-Keleten sikeresen működő Komor&Komor cég hongkongi üzleténél vendégeskedő magyar riporter 1933-ban publikált cikke[45]. Szente László említést tesz egy bizonyos Tatz Ede nevű magyar emberről, aki orosz hadifogságból került Kínába, és a pekingi Shainin & Co. kantoni képviselője volt. Volt, mert ez a bizonyos Ede, miután „sokáig betegeskedett és súlyos tüdőbajával egyik kórházból a másikba küldözgették”, végül „Hongkong temetőjének a Happy Valley-nek lett lakója”. Állítólag a kolónia közösségének illusztris tagja, Komor Siegfried kezdeményezésére adakozók összegyűjtötték a beteg férfi számára a szükséges útiköltséget, az Európába induló hajó orvosa azonban nem vállalta a felelősséget, így a kapitány nem vette fel a szegény utast. Tatz lesújtva visszabotorkált „kowlooni kínai negyedben lévő szegényes lakásába”, majd három nappal később meghalt. A cikk említést tesz még az illető bátyjáról, Tatz László festőművészről, aki kb. két évvel ezelőtt ment ki Kínába és „jelenleg Kantonban él”. Kétségtelen, hogy „Ede” nem lehet más, mint az általunk ismert Kálmán, minthogy a történet minden egyéb részlete illeszkedik az általunk ismert információkhoz.

 

Antonina Tatz (1904–1939)

            Ha nem is „vér szerinti Tatz”, de férje után felvette Kálmán vezetéknevét Antonina Sangin, akit a hongkongi újságok „Mrs. Antonia Tatz” néven emlegettek az 1930-as években. Megözvegyülése után a Hotel Peninsula-ban üzemeltetett ajándékboltot[46], illetve művészeti stúdiót nyitott, ahol diákokat fogadott a korabeli apróhirdetések szerint[47]. Először a Nathan Road-on, majd a Connaught Road-on tartotta fent Art Studióját, és maga is aktívan alkotott[48].

            1934. június 30-án újraházasodott, egy orosz lovaglómester, Nyikolaj Alexandrovics Rozsgyesztvinhez ment férjhez[49]. Azonban házasságuk nem tartott sokáig, minthogy a 42 éves volt cári lovassági tiszt váratlanul elhalálozott 1936-ban[50]. A másodszor is özvegy Antonina ismét egyedül kényszerült fenntartani magát és gyermekeit a hátralévő négy évben, mielőtt ő maga is, 35 évesen – eddig ismeretlen körülmények között – 1939. szeptemberében meghalt[51].

 

Holesch Dénes

            A felvidéki származású Holesch Dénes festő kínai tartózkodásának eddig sajnos csak kevés nyomára bukkantunk. Feltehetőleg 1935. szeptemberében érkezhetett Kínába. Biztosan tudjuk ugyanakkor, hogy 1935. novemberében Sanghaj városában tartózkodott, és kiállított a külföldi Y.M.C.A. épületében. A China Press nevű újság „a fiatal művészek egyikeként” mutatja be Holescht, akinek a képei „mutatják a színharmónia modern trendjét, még sincs semmi futurisztikus a munkáiban”. Méltatja a cikkíró Holesch sokoldalúságát, ahogyan „ugyanolyan ügyességgel fest tengeri látképet akárcsak falusi jelenetet vagy portrékat”. Állítólag a helyettes pénzügyminiszter, Mr. Hsu Kan már rendelt is portrét nála. Holesch kínai témájú képeit (pl. Suzhou városáról) később vissza tervezte vinni Európába, hogy ott is kiállíthassa őket[52].

            Egy decemberi újságcikk Holesch vázlatát közölte, amelyen az International Arts Theater balerináját ábrázolta, amint az a Lysistratában táncol. Nem tudjuk, megrendelésre készült-e a kép, vagy csak egy tanulmány volt[53].

            1936-ban egy hajón találjuk Holescht a kor ünnepelt humoristájával, a sokoldalú Schwartz Lászlóval, amint Manila felé elhagyták Hongkongot, ahová előzőleg Sanghajból érkeztek. Schwartz egy kiállításra tartott Johannesburg (Dél-Afrika) felé, ahol „kínai életképeit fogja bemutatni”[54].

            A továbbiakban csak utaslistákból kapunk hírt Holesch Dénesről, aki ezek szerint 1937. június 4-én egy Manilából Hongkongon át közlekedő hajón Japán felé tartott[55]. Nem lehetett hosszú a látogatása Japánban, ugyanis július 17-én már ismét Hongkongban találjuk az ellenkező irányban, minden jel szerint vissza a Fülöp-szigetekre tartó gőzösön[56].

            Holesch testvére, Oszkár szintén felbukkan a Hongkongi sajtóban, hacsak egy postai értesítés erejéig is[57].

 

Kobza Jenő (Eugen Alexander von Nagy)

            Kobza Jenő igazi kalandor-típusnak tűnik, aki néhány sorstársához hasonlóan sikert tudott kovácsolni az első világháborús orosz hadifogságából. A Kelet-Ázsiába vetődött kőszegi fiú az orosz polgárháborúban meglódult, majd egycsapásra megsemmisült miniszteri karrierje után először Sanghajban kezdett festőművészi és fotográfusi tevékenységbe, végül pedig Hongkongban telepedett le. Neve a második világháború idején japánok megszállta brit gyarmaton örökre összekapcsolódott a Chater Gyűjtemény máig meg nem talált darabjainak rejtélyes hollétével, amelynek titkát két társával együtt a sírba vitte.

            Kobzától 1922 nyarán érkezik az első ismert tudósítás, mégpedig egy édesanyjának írt levél, amit a Kőszeg és Vidéke jelentetett meg címlapon[58]. A levélíró egy enyhén Háry János típusú kaland-mesélő benyomását kelti, és több egyelőre nem bizonyított, de kétségtelenül izgalmas életrajzi fordulattal színesíti történetét. Elbeszélése szerint az orosz hadifogság után került Kínába, és habár nincs pénze a hazaútra, de „megél”. „Felcsaptam festőművésznek és fényképésznek”, és „a nagyközönség engem ismer el Shanghai első művészének” – írja. Állítólag saját műtermet nem akar nyitni, habár sokan előjegyeztetnek arcképért, de sajnos nincs ideje, mert a nyomdában kell rajzolnia.

            Festeni a fogságban tanította meg őt egy bécsi professzor. Itt tanult nyelveket is: az angolt, franciát, németet és oroszt „tökéletesen”, az olaszt, japánt, kínait „írja is”, habár „nem tökéletesen”.

            Miután megszökött a „vörös uralomtól a [breszt-litovszki] békekötés után”, fényes karriert futott be az orosz polgárháborúban a fehérek oldalán. Először főhadnaggyá léptették elő, majd a vörösöket gyors ütemben legyőző Gamov kozák atamán, az Amur kerület teljhatalmú ura kinevezte ezredesnek, és egyben az Amur-kormány gazdasági főnökének. Januárban Kolcsak admirális ebben a pozíciójában megerősítette, illetve megtette élelmezési miniszternek. Nemsokára merényletet követtek el ellene Blagovescsenszkben, de ő megkegyelmezett az elkövetőknek, és „csak” kényszermunkára ítélte őket. Tavasszal Japánba utazott kiküldetésbe, ahonnan pénzt szeretett volna küldeni haza, Magyarországra, de nem lehetett, majd visszatért a kontinensre, ahol kormánybiztos és generális lett. Hamarosan újra Japánba utazott, ott érte Kolcsak és a fehérek bukásának híre, melynek nyomán „milliói most értéktelen papírok” lettek egycsapásra. Először egy orosz kereskedő fiát tanította angolra, majd egy orosz nyomdász „lecsalta” cégéhez Sanghajba, ahol később becsődölt vállalkozását egy új tulajdonos próbálta újjáéleszteni, de egyelőre nem tudott még neki rendes fizetést adni.

            Valószínűleg meggondolhatta magát a műterem ügyében Kobza, vagy ami még valószínűbb: a nyomdai munka nem volt kifizetődő, mert 1929-ben már szerepel a neve és címe a North China Hong List sanghaji kiadásában, mint Kobza Studio – Art and Photo Studio, 97/B Bubbling Well Road[59].  Nem sokáig maradt ezek után „Kelet Párizsában”, minthogy egy 1933-as hongkongi magyar riporter már a brit kolónia lakójaként említi „Kobza festőművészt”. A „nagyszerű fényképműtermet” vezető Kobzát az „angolok szeretik, becsülik” – írta Szente László, aki Tatz Ede (alias Kálmán) szomorú sorsáról is beszámolt[60]. Kobza hongkongi műterme, a Kobza Art Studios, Ld. a 818 King's Road, New Quarry Point-on volt, és láthatólag tisztes üzletté nőtte ki magát. Maga Kobza több évben is megtalálható a bírósági esküdtek listáján[61].

            Kobza britek általi elismertségét és megbízhatóságát látszik demonstrálni a híres Chater-kollekció bújtatásában vállalt szerepe. Az indiai születésű örmény üzletember, Sir Paul Chater (1846–1926) Hongkong híres és mesésen gazdag személyisége volt, aki halála után értékes műtárgy-gyűjteményét a hongkongi kormányra hagyta. A fenyegető japán megszállás küszöbén, 1941-ben a kormányzó a kincsek elrejtését rendelte el, különböző helyszíneken, melyek közül egyet máig nem sikerült lokalizálni. Ezeknek az értékeknek a bújtatása Batty-Smith kapitány és Thomas Harmon mellett a „magyar szakértő és restaurátor von Kobza-nagy [sic!]” nevéhez kapcsolódik. Csak ők hárman tudtak a pontos rejtekhelyről, és miután mindhárman életüket vesztették a megszállás alatt, titkuk máig nem került napvilágra[62].

 

Andrássy Manó festménye Hongkongból

            Gróf Andrássy Manó (Emmanuel) (1821–1891) 1850 körül festette a hongkongi utcarészletet ábrázoló képét, feltehetőleg egy ázsiai körutazás alkalmával. A festményből Jules Laurens(1825–1901),a korban híres francia művész készített litográfiát, amelyből a múzeum reprint példányokat árusít[63]. A kép címe: Wellington Street and Lyndhurst Terrace. Az egykori utcakép az elkövetkező évtizedekben teljesen megváltozott, mára már felismerhetetlen az egyébként máig létező köztér. A képet a Hong Kong Museum of Art őrzi.

 

 

Apró hírek, töredékek magyar művészekről

 

A. von Thuransky          

            A 32 éves fényképészt golyóval fejében, pisztollyal oldalán, fürdőszobája kövezetén fekve találták sanghaji lakásában. Állapotának válságosságán túl csak annyit tud a korabeli sajtóértesülés, hogy üzletének sikertelensége miatt a balesetet megelőzően depresszióban szenvedett[64].

 

Schwartz László

            Schwartz Lászlót mint hegedűművészt, humoristát, karikaturistát és újságírót említik a hongkongi, illetve sanghaji lapok. 1929 és 1936 között rendszeresen szerepel a hírekben, és időnként saját tárcákat is publikál. Képzőművészeti alkotásairól nem tudunk.

 

Robert Capa

            Robert Capa (Friedmann Endre), mint a kor „nagy filmese” került a China Press lapjaira, társával, Joris Ivenssel együtt. A cikk röviden bemutatja a „hamarosan érkező” művészeket a sanghaji olvasóknak[65].

            Pár nappal később egy újabb cikk a japán-kínai háborús események kapcsán számol be a külföldi újságírók aktivitásáról, köztük ismét említésre kerül Capa és társának neve[66].

 

T. E. Garai

            Egy bizonyos „T. E. Garai”-ról, mint az 1935-ös sanghaji művészeti kiállítás szervezőjéről olvashatunk a korabeli újságok lapjain. Úgy látszik, Garai korának magyar művészeit próbálta megismertetni a Távol-Keleten, így pl. Náray A.[67], Fried, Negely, Udvary és mások festményei, valamint osztrák művészek munkái is bemutatásra kerültek az American Women's Club-ban[68]. Kínában vagy máshol Kelet-Ázsiában alkotó magyar mesterek alkotásairól sajnos nem esik szó az ismertetőkben.

 

A fotókat Bob Tatz bocsátotta a szerző rendelkezésére.

 

[1]     Norm Tatz családtörténeti kutatásai szerint a cs. és kir. 65. hadsereg, 34. Honvéd hadosztályánál.