Donna Viola nyelve – Kisslaki László prózája

Az árnyékban, ahová már alig terjedt ki a mécses hatalma, Gino, a sebész térdelt a sikoltozó Rossi írnok mellett: megcsonkított altestén kötötte el az erősen vérző sebet. Felesége, Viola, akit a kirurgus rajtakapott, amint éppen Rossit, az írnokot ölelte magán, most bamba arccal bámult maga elé, miközben a fűben ülve a felsőtestét himbálta.

– Rohanj a kosárér’! – ordította feleségének Marco Rossi, az írnok, amint kilépett a városháza kapuján. Majd a bordély felé vette az irányt. Beatrice barátnőjével, donna Violával a piactéri sokadalomban éppen az akasztott ló haláltusáját bámulta, de az ura parancsára már loholt is inaszakadtában hazafelé.

– De a nagyot hozd, mert kimérik a lovat! – érte utol a bömbölő bikahang az asszonyt.

Ritka eset, hogy a püspök úr, a világi bírósággal egyetértve, megengedte a hús kiosztását. Ugyanis a ló kínvallatása közben kiderült, hogy az állat nem az ördög parancsára rúgta agyon az eminenciás úr lovászát, hanem csak az ijedségtől. Ugyanis a részeg udvaronc, kezében fáklyával, túl közel hajolt a csődör patájához. Amikor, a szabály szerint, felolvasták a lónak az ítéletet, szegénynek a szeme sem rebbent. Bánhatta, hogy nem tanult meg latinul.

A kenderkötél már kisimult a bitóról lógó paripa nyakán, mikor Beatrice a gyerekei társaságában megérkezett a piactérre. A hóhér szolgálatkészen lemetszette a ló szinte karhossznyira kilógó nyelvét, majd donna Beatrice kosarába tette; az írnok jó előre lefoglalta magának. Jó lesz estére, amikor is barátjával, Gino Pescatore felcserrel megünneplik Rossi születésnapját.

Hazafelé Beatrice Violával, a felcsernével ócsárolta az aznapi műsort.

– A múltkori, amikor a szerzetest égették a két apácával, jobb volt. Igaz, akkor nem volt húskimérés – élcelődött Viola asszony. Beatrice hivatalnokfeleségként szükségesnek vélte közbeszólni:

– Vigyázni kell, mert a gonosz köztünk ólálkodik! Éjjel-nappal óvakodni kell a boszorkányoktól – tette még hozzá, mivel nemrég olvasta a Boszorkánypörölyt, az inkvizítorok szakkönyvét.

– Na meg, ha emlékszel, a szerdai előadás sem volt unalmas. Mikor az a ministráns égett az anyjával, hát az aztán hátborzongató volt. Még a vizem is megcseppent. S ahogy azok sivalkodtak! – nézett öntelten Violára, mintha saját kezűleg gyújtotta volna meg a rőzsét a máglya alatt. Folytatni akarta a történetet, de keserves bömbölés zavarta meg gondolatait.

A legkisebb csemetéjét bátyja szájon vágta a ló nyelvével. De mire kiderült, hogy Martin volt a bőgés okozója, már haza is értek, s a bűnös gyorsan előreszaladt az udvarba, ahol Gino Pescatore, a seborvos egy sámlin ülve vakargatta a lábát. A gyerek tudta, hogy az anyja már nem meri megverni, mert a férfi bekecse alatt – dacára annak, hogy hébe-hóba herélést is vállalt – érzékeny szív dobogott. Sohasem bírta elviselni, hogy előtte verjenek valakit, még ha csak egy gyerekről volt is szó.

A kirurgus, meglátva a két derűs képű asszonyt, nagyon megörült – a nők jókedve ragályos volt. Gino meg-megcsipkedte a fehérnépeket, miközben ők a kosarat a diófa alatt gunnyasztó asztalra borították. A sebész rutinosan aprította a hús nagyját, s közben, mint tudós ember, csak tiszta szeszt ivott, egy-egy korty vizet löttyentve hozzá kísérőként. Donna Rossi sem adta alább, szaporán töltögette magának és Violának a nőknek való édes likőrt – küldözgették gyomrukba a kontyalávalót, mint a lóhús jöttét jelző hírnököt. A csemeték, hogy ne legyenek láb alatt, kaptak egy-egy pohár vérfejlesztő vörösbort, s szétszéledtek az udvarba, tanulni a felnőtté válást.

Az idő telt, beestellett, a csillagok elfoglalták helyüket az égbolton – de az írnokra hiába vártak, mert ő továbbra is a lányok ajándékait fogadta az örömházban. A gyerekek elültek a baromfikkal együtt, s így a felnőttek a vacsora után nótaszóval, zavartalanul ünnepelhették a távollévő születésnapját.

A városkaput már korábban bezárták, passzussal sem jöhetett be ember, bárki fia-borja is lett légyen az illető. A poroszlók megkezdték őrjáratukat. Végigjárták az ivókat, ellenőrizték a fogadók vendégeit, s végül pihenőre benéztek egy italra a bordélyba. Ott az elázott írnoknak megmutatták, hogy merre is lakik. Hazaútján elkísérte őt az örömház pikulása is, a hibbant Mario, mert tudta, hogy szép estéje lesz, ha fújja az írnoknak a talpalávalót. Annyira még nem volt beállítva, hogy hangszerével ne találta volna el a száját.

Ahogy hazaérkezett Rossi a zenésszel, nagyobb lángra lobbant a mulatók lelkesedése az elfáradt mécses fényében, amely kevés sikerrel próbálta megvilágítani az asztal körül a kipirult, izzadt arcokat, a diófát és a környékét pedig teljesen átengedte a sötétnek. Később táncoltak is egy-egy kört a fűben, nagyokat kacagva a pikulás pufók képén.

A csillagok pislogva várták a hajnalt. Gino felcser a fűben, álmában köztük bokázott, míg részeg testét a földön hagyta horkolni. Viola hiába öntötte le férjét egy kancsó borral, hogy álljon talpra s táncoljon vele, ez nem segített semmit. Ezért szoknyáját finoman megemelve egyedül lejtett; egy idő után zeneszó nélkül, mert Mario, miután lecsúsztatta a torkán a maradék bort s a becsületvesztett üres üveget visszatette az asztalra, lehajolt, hogy felemelje a demizsont, de végül borsújtottan ő dőlt mellé a földre.

Mario nem tudta, mennyi ideig feküdt, ám egyszer csak rémisztő sikoltásra riadt, amibe majd’ beleőszült. Egy pillanat alatt kijózanodott. Az árnyékban, ahová már alig terjedt ki a mécses hatalma, Gino, a sebész térdelt a sikoltozó Rossi írnok mellett: megcsonkított altestén kötötte el az erősen vérző sebet. Felesége, Viola, akit a kirurgus rajtakapott, amint éppen Rossit, az írnokot ölelte magán, most bamba arccal bámult maga elé, miközben a fűben ülve a felsőtestét himbálta.

A tragédiát mindig a véletlenek egymásba fonódása okozza, mint minden szerencsétlenséget az ember sorsában. A sebészt a hólyagja éppen akkor ébresztette fel, s éppen ott keresett könnyítést, amikor s ahol azokat az ital egymásba űzte. A sebész először észre sem vette a fekvő párt, csakhogy amikor rájuk vizelt, megnyikkant alulról a felesége.

Magas isten! A nyomorult írnok milyen szívesen kiegyezett volna kiherélés helyett egy levizelt háttal. Beatrice megbocsátóan haldokló férje fejét simogatta. Eszébe jutott, hogy éppen az ura születésnapját ünneplik. Érezte, nem a megfelelő pillanat gratulálni.

A csillagok egyre sápadtabban világítottak. Lassan, keletről feltűnt váltótárs, a Nap. Gino sebészt és Violát már elvitték a városi poroszlók. Később a bíróságnak könnyű volt ítéletet hozni. Gyilkosságért és házasságtörésért is egyöntetűen akasztófát írt elő a törvény. Mivel Rossi, az írnok reggelre belehalt a csonkításba, Pescatore nyugodtan elajándékozhatta orvosi műszereit. Felesége, Viola nem fogta fel a bíró szavainak értelmét az ítélet kihirdetésekor. A szörnyű éjszaka óta csak eszelősen dudorászott maga elé. 

Mikor a hóhér a kötéllel túlvilágra húzta a Pescatore házaspárt, az egész környék összegyűlt a látványosságra. Az eseményt rögzítette is a város új írnoka.

Azon a napon csak embereket égettek, akasztottak, fojtottak vagy törtek kerékbe. Beatrice igazán meg volt elégedve. Barátnője, Viola remek átéléssel, nagyszerűen alakított. Pláne, mikor a finálén nyelvet öltött a világra.

Az özvegy, donna Rossi hazafelé menet elégedetten borzongott a gyászfátyla alatt. Pedig nem is volt ló műsoron.