|
Hát itt vagyok,
drága Barátom.
A költői,
az isteni magányban,
magányodban, mely örökkön
utánam kutatott.
Fél lábbal
egy muzsikáló,
festői, gyöngéd égben,
fél lábbal járhatatlan
utak keresztjén,
egy röpke,
heves és sápadt,
ingatag nyárra szögezve
Európa közepén:
egy még inkább
medrét veszítő időben,
mely létezésemben,
örömeimben
születésemtől tagadott.
Ezúttal van kertem,
szeretett családom,
melyet eltartani
nemigen tudok.
A dél, a fény, tengerem
egyre távolabb,
de hajlékom hűvös
szurdokán a forrás
tovább csurog:
s bár a mexikói narancs,
az anatóliai pipacs,
a tibeti istenvirág
már elvirágzott,
édes illatoktól roskad
a kivilugas, s ha szuharom
biblikus mirhája, az istennő ciprusa,
az örökzöld bambuszerdő
lombja a hosszú télen elfagyott,
a tűzfal tövén
Epheszosz folyójaként
hullámzik a lonc,
s egyik kapumat
rózsás jázminból fontam, lásd!,
épp sorra nyílnak rajta
a hajnalcsillagok.
|
Pár hete még
fagyos volt a reggel,
s már hamarosan nyárközép.
Tölgymézű alkonyukkal
lassan rajzanak a szarvasbogarak,
éjparazsukkal a szentjánosok.
Ilyentájt gyakran kiülök
a ház elé, de többnyire
hamar nyugovóra térek,
álmaimban letűntek s eljövendők
templomi lépcsőin bandukolok,
s a feketefenyő alatti
lépcsőn mindig
elsőként köszönt a hajnal,
áttetszik tekintetem
a párálló lombokon.
De erről ennyit,
amint kimondhatatlan
egyébről: egytől egyig tudod.
Most inkább jöjj,
hagy vezessem végig
reszkető, álmodozó ujjad
fénynyiladékok,
mélyben tündöklő erek,
ciszternák rejtett vízkörén.
A csillagokon, miket
tudatlanságunk megnevezni
nem tudott.
Jöjj, hogy távozásodban
tekintetemmel most
magam követhesselek,
őrizvén az örömben,
hová kisded lángjaimmal,
köveken feslő rózsáimmal,
csalogányhangjaimmal
újra csak utoljára térek,
hogyan az elengedő feledés.
Zugliget, 2017. június 6.
|
