Ferdinandy György: Találkozások

"A második nap Szegedre utazom. Nem túl lelkesen: kiadóm nem tudja, hogy kihez, hová megyünk, és hogy mit várnak tőlem. Útiköltségről, honoráriumról pedig természetesen szó sem esik. No mindegy. Gépkocsin furikáznak, és jó társaságban az idő szalad."

1.

Számomra immár három évtizede Tarján Tamással kezdődik az Ünnepi Könyvhét. A sajtó képviselőinek ugyanis évről évre ő mutatja be mindazt, amit erre az alkalomra produkál a magyar könyvkiadás.

Az Akadémián hosszú polcokon sorakoznak a könyvek. Az újságírók jegyzetelnek. Tamás – mint minden évben – ezúttal is hatvanöt percig beszél. Több mint háromszáz újdonságot sorol fel, itt-ott még egy csipetnyi iróniát is megenged magának: az „egymondatos nagyregényről” például megjegyzi: milyen kár, hogy kevés művelője van.

Az idei Könyvhétre nyolcvan kiadó jelentkezett. Meglepő, hogy sokan nem hozták el kiadványaikat. Azt hinnék, hogy a könyvek előállításával befejeződött a kiadó szerepe? Beletanulni a piacgazdaságba nem könnyű feladat.

A Könyv Ünnepének minden évben van prológusa is. Az idén Sárközi Mátyás nyolcvanadik születésnapját ünneplik barátai. Több mint száz író és olvasó, ami nem kis dolog. Jómagam a Szépírók nevében beszélek. Próbálom feleleveníteni a huszonéves londoni írópalánta fergeteges humorát. 1956 őszén – Matyinál – azt követelik a diákok, hogy hozzák haza Karády Katalin hamvait! A „hamvadó cigarettavégeket”, természetesen, hiszen a háborús évek dizőze még él, New Yorkban kalapszalonja van!

Másnap, az Újságíró-szövetség székházában Kulcsár István krimijét, a „Gyilkosság a Rádióban”-t mutatja be az Atlantic Press Kiadó. Félszáz rádiós ül a teremben, az író régi munkatársai. Családias összejövetel, itt vannak mindazok, akikkel nem végzett sem a zord idő, sem a Rádió könyörtelen gyilkosa.

A megnyitóbeszédet Závada Pali mondja. Próbál felülemelkedni a napi politikán, végül is ünnep, a könyv ünnepe ez a mai nap. Felülemelkedni azonban nem mindig sikerül neki.

A Tűzoltózenekar idén is eszembe juttatja a kisfiút, aki anno zamatosságinak olvasta a szavatossági időt egy konzervdobozon. Micsoda telitalálat! Feledtetni tudja a puffogó frázisokat.

Kapom a hírt: filmes barátom, B. Révész Laci bent fekszik a Tétényi úton. A hetes busz ott áll meg előtte – mondják. Ma már késő, de megvan a holnapi programom.

A Téren végre átveszem új könyvemet. Huszonhat elbeszélés, három év termése. A borítón a New York-i Vígh István grafikája. Róla harminc éve nem tudok.

Este, a szokásos fogadás. Nem megyek el. Vacsorázni egy idő óta amúgy sem tudok.

Útban hazafelé lehorgonyzok a Déli pályaudvaron. A Nyitott Műhelyben Dobos Évának, a nemrég elhunyt költőnek és műfordítónak rendeznek emlékestet barátai. Éva megzenésített fordításait – mint minden alkalommal – most is megkönnyezem.

2.

A második nap Szegedre utazom. Nem túl lelkesen: kiadóm nem tudja, hogy kihez, hová megyünk, és hogy mit várnak tőlem. Útiköltségről, honoráriumról pedig természetesen szó sem esik. No mindegy. Gépkocsin furikáznak, és jó társaságban az idő szalad.

Egy kávéház teraszán van az első találkozó. Kiülünk a pódiumra, mi pestiek, hatan. Szemben velünk egyetlen ember árválkodik. Mindegy, belevágok. Átlag száz olvasó kíváncsi rám – mesélem. A múltkor, Amerikában, kétszázan voltak. Itt ma, egy. Tartom tehát a százas átlagot.

A második találkozó jobban sikerül. Lágy, nyárias este, Szeged belvárosában megtelnek az utcák. A főtéren, az egyetem előtt zenekar produkálja magát. Telt ház van, mondanám, ha nem ülnénk szabad ég alatt. A műsoridőből jut nekünk is harminc perc, megismételhetjük a délutáni programot.

Könyvet itt sem raknak elénk a rendezők, könyvet venni a könyvhéten úgy látszik itt sem divat.

Két bemutató között odalép hozzám Radnai István. Megajándékoz új verseskötetével. Mégis csak érdemes volt vállalni ezt az utat.

Útközben beszélgetünk. Társaimnak (Karácsonyi Zsolt, Petőcz András, Csender Levente) tömérdek története van. Kiadónk, Erős Kinga férje nem irodalmár. Talán mondanom sem kell, hogy kis csapatunkban ő a legérdekesebb.

A könyvek már vészesen tornyosulnak az asztalomon. Csak prózai antológiákból három darab. A Magvető, a Napló és a Mentor válogatása, ez utóbbi jótékony célú kiadvány, és hatvan szerzője van.

Másnap, az Írók Boltjában, Detti fogad. Egy pillanatra megáll az idő. Harminc éve, első hazalátogatásom idején is ő fogadott. Kint esik az eső, ez is az Ünnepi Könyvhét tradíciói közé tartozik.

De akkor, harminc éve még együtt ünnepeltünk. Még nem szakadt ketté az írótársadalom. Most rohanok a Vörösmarty térre. Kiadóm asztaláról már behordták a könyveimet.

 – Amint elállt, kezdünk! – ígérem.

De aztán, alig negyedóra múlva, már más ül a helyemen.

– A püspök! – súgják a fülembe áhítatosan. És hogy át kellett adniuk a helyemet.

Hát ez ugye furcsa fejlemény. Mérgelődöm, magamban seggfejnek nevezem ügyetlen munkatársaimat. Az egyházfival egyébként elbeszélgetek. Végül is nincsen vevő az ő könyvére sem.

Ilyenkor, szombat este, a Napló hajóján szoktam vigasztalódni. Ma már ehhez is túl fáradt vagyok. Félek, elnyomna az álom egy ilyen háromórás hajóúton.

Hazafelé menet még meghallgatom Takács Zsuzsát. Ő idén prózakötettel jelentkezett. Olvasgatom, de a verseit – bevallom – jobban szeretem.

Vasárnap ismét a Tétényi úton kezdem a napot. Beviszem a könyvheti sajtót B. Révész Lacinak.

– Mi újság Pesten? – érdeklődik barátom.

Elmondom neki, hogy kint, a Téren a most elhunyt Jókai Annáról beszélnek a szakmabeliek.

Annát nem tartom szépírónak. Haragszik is érte.

– Mindenkinek lehet rossz írása! – mondtam neki később, békülékenyen.

És ezzel, békülés helyett, még jobban elmérgesítettem a dolgokat. Most pedig elment ő is. Holtakról vagy jót, vagy rosszat. Wass Albert után gyárthatjuk neki is a bronzszobrokat.

3.

Békés vasárnap délután, ülök az Orpheusz standja előtt. Erős Kinga adta ki a Lábjegyzeteimet. A könyv fogy: hihetetlen! Talán Puerto Ricó-i festő barátom, Angel Vega színes borítója vonzza az embereket.

Egymás után állnak meg előttem erdélyi, kárpátaljai barátok. Gálfalvi Gyuri, Böszörményi Zoltán, Juhász Dósa János, a sok fiú, akit idestova harminc éve ismerek.

A szlovéniai Zsebők Gyula két ösztövér versesfüzetet dedikál nekem. Szlovéniai magyar irodalom! Most hallok róla először. Erről a két kis kötetről már csak ezért is írni fogok.

A vajdaságiak sátrát évről évre felkeresem. Bozsik Péter és Várady Tibor termésének itt a helye az asztalomon. Aztán egy ismeretlen! Terek Anna felkavaró poézise! Beteszem őt is, harmadiknak, a vajdaságiak közé.

És csak jönnek, jönnek szakadatlan. L. Simon Laci belefáradt a politikába, és most esszékötettel jelentkezik. Könyvkritikákat ad ki egy másik régi társ, Kemsei Pista is. Negyven szerző, akit olvastunk, szerettünk az elmúlt negyven év alatt.

A maga módján ebben a malomban őröl Kukorelly Bandi is. Csakhogy ő sok száz skriblert sorol fel Ali baba negyven rablója helyett. Gyanús, ha valakinek ennyi kedvence van.

Beleolvasok, érdekel, szerepel-e itt a nyugati magyar irodalom. Hát igen. Értőn, okosan. Milyen fontos lett volna mindez a maga idejében! De hát fél évszázad előtt a nyugatiakról Budapesten még csak beszélni se lehetett.

Mennyi könyv! Mennyi jó barát! Zúg a fejem. Békés vasárnap este van.

És akkor még nem beszéltem azokról, akiket súlyos pénzekért vásárolt feleségem. Az immár kilenc éve elment Czigány Lóránt „Együgyű történeteiről”, Sárközi Matyi tucatnyi minikötetéről, mindkét londonit a Kortárs adta ki. Azt mondanom se kell, hogy Kukó méregdrága „olvasókönyvét” is trópusi tisztelője vette meg nekem.

Még egy García Márquezt is találtam nőm cekkerében. A kolumbiai 1957-es útinaplóját. Gábó akkor még ismeretlen kis zsurnaliszta. A Forradalomról ír, Budapesten, alig nyolc hónappal a „sajnálatos” események után. Vélekedéseivel – minden apró hibája ellenére is – egyetértek. Őt, Gábót kellene olvasni azoknak, akik ma, hatvan év után magyarázgatják 1956 történetét.

A Vörösmarty téren hullámzik a tömeg. Nem úgy, mint régen: van itt valami nagy változás. Az emberek kezéből hiányoznak a régi, könyvekkel dugig tömött cekkerek. Nem tudják – nem akarják? – megvásárolni az árut, amit kínálnak nekik. Az irodalom elvesztette a régi szerepét. Méregdrága, és ráadásul: hiteltelen.

Persze lehetséges, hogy tévedek. Vannak a Tér körül most is biztató jelek. A Hévíz fiatal írói például egy sörözőben rendezik tavaszi összejövetelüket.

Lányok olvasnak fel, amit mondanak, harapásnyi friss levegő. De sor kerül itt Takács Zsuzsára, az idősebbek képviselőjére is. A hallgatóság soraiban pedig olyanok ülnek, mint Margócsy István és Dérczy Péter, a régi idők jeles kritikusai.

Így ér véget a 88. Ünnepi Könyvhét. A könyv ünnepe? Számomra inkább a találkozásoké. Három nap, amikor – ha csak néhány percre is – viszontláthattam azokat, akiket év közben csak olvasok.

És persze azt a néhány hűséges olvasót, aki csak azért is mellettem marad.