A tenger nem motívum

Egy késő nyári délutánon kifejezetten jó program, ha hűsítő verseket olvas fel négy bájos nő. A Közös tenger című felolvasás narratíváját a négy szerző alakította ki. A víz motívumától eljutnak az absztrakt képződményekig, miközben Jankovic-Izsó Nóra és Csüllög Anna egyedi, hullámok morajlását idéző dalátiratai adják a zenei aláfestést – Nagypál István beszámolója.

A tenger nem motívum

A négy költő – Fenyvesi Orsolya, Izsó Zita, Simon Bettina, Terék Anna – versvilága kifejezetten színes, nyelvezetük olyannyira hasonló, hogy alig lehet észrevenni a különbségeket. A kortárs fiatal magyar költészet női hangjaira leginkább a költői hasonlat használata jellemző, amit korábban „hasonlat-csoportnak” neveztem el. Jelen felolvasók is „tagjai” ennek a csoportosulásnak.

Fenyvesi Orsolya 1986-ban született. Költészete a kortárs képzőművészetből táplálkozik, érzékeny és különleges hangját a bizonytalanság és a saját mítosz teremtése határozza meg. Eddig megjelent köteteinek (Tükrök állatai, Ostrom) kritikai visszhangja mindenképpen azt sugallja, hogy a poéta kimozdítja a kritikusokat is a komfortzónájukból.

Izsó Zita szintén 1986-ban született. A líra mellett drámaírással és műfordítással foglalkozik, több helyen szerkesztőként is tevékenykedik. A Pesti nő, az Átjáró kulturális és közéleti blog, vagy akár az Üveghegy gyermekirodalmi oldal közül biztosan ismerősen hangzik valamelyik. Első kötetéért (Tengerlakó) Gérecz Attila-díjjal tüntették ki, költészete – talán – a legkiforrottabb a felolvasók közül. Látásmódja összehasonlíthatatlan. Egy interjúban vagy felolvasáson mondhatta, hogy az Amerikai úton séta közben figyeli meg a körülötte lévő környezetet, és ennek apró rezgéseiből alkotja meg hasonlatait.

Simon Bettina 1990-ben született. A felolvasók közül a legfiatalabb, kötete még nem jelent meg, de számos lapban olvashattunk már tőle szövegeket. Kamaszos, „örök fiatal” arca mögött egy őszinte, szívbe markoló történet bújik meg. A felolvasás alatt egyedül az ő hangja csuklott el, néha remegett meg. Külső szemlélőként azt hihetjük, hogy izgul, de amint belekezd, tudjuk, mi magunk sem tudnánk tisztán és hiba nélkül felolvasni. A kíméletlen őszinteség korábban a középnemzedékre volt jellemző, közülük is Jónás Tamás költészete áll legközelebb Simonéhoz.

Terék Anna 1984-ben született Topolyán. Költészetére a hétköznapi beszédhez közelítő hangvétel jellemző. Hosszúverseiben a félénk gyermeki hang karcossá, mélyebbé válik. 2011-ben Duna utca című kötetéért Sinkó-díjat kapott. Eddig megjelent köteteit (Mosolyszakadás, Duna utca, Vajdasági lakodalom) a szakma elismeri, azonban kevesekhez jut el.

Az esemény helyszínéül a patinás Nyitott Műhely szolgált. Az estet nem nyitották meg teátrális bevezető beszéddel vagy kényelmetlen beszélgetéssel, csupán a költészetnek adtak teret. Ez az este a költészeté, azé a költészeté, amely önmagában is képes dialogizálni, felmutatni egy narratívát, egy lehetséges esszé beszédfolyamát. Nem esik abba a hibába, hogy a költőket személyiséggé emeli, hanem a költészet nyelvén beszél a vízről. A három versblokkot Jankovic-Izsó Nóra kristálytiszta, finom hangja választja el. Nem csupán könnyed pihenő a felolvasók számára, hanem sajátos, balladai hangon bekapcsolódik a verses beszélgetésbe. Hiszen egy beszélgetést hallgatunk, ahol nincsenek kimondott kérdések, és a válaszokat is csak gondos odafigyeléssel lehet megfejteni.

Simon Bettina indítja a felolvasást, Balaton című versével. A könnyed, nyári emlékeket idéző szöveg nagyon jó kezdés, hiszen a Balaton már-már annyira klisé téma, hogy nincs olyan magyar, aki ne említené meg, ha vízről, tengerről beszél. Terék Anna ehhez kapcsolódva az izzadásról versel. Gyermekkori emlékeiből kapunk pillanatképeket, miközben beljebb lép a témában. Izsó Zita a felhők felé tekint, kitágítja az eddigi párbeszédet. Velencében járunk, ahol a bor egy bontatlan érzés. Ugyanis a víz egy új világ felismerése, egy új élet kezdete. Fenyvesi Orsival „vitorlát bont a többes szám”. A kikötőben állva igazából csak most kezdődik az utazás.

Nóra éneklése után Bettina olvas tovább. Ezúttal az est legerősebb szövege hangzik el tőle. A Hideg című versben a megfagyott víz, a jég jelenik meg hátborzongató környezetben. A halott gyerekek testét plasztikusan leíró szöveg olyannyira lehűti az embert, hogy megfeledkezik a melegtől, és kirázza a hideg. Zita Aleppo ostromát idéző verse még távolabb viszi ezt a brutalitást. A háborúban az emberek felfalják egymást, mint halak a vízben, ha nem kapnak tápot. Orsi viszont arra a döntésre jut, hogy „nem kéne többet beszélnem a vízről”. Ez a kijelentése később fontossá válik, hiszen az est harmadik felében a szerzők elrugaszkodnak a víztől, és az absztrakció felé veszik az irányt.

Nóra és Anna közös éneklése után Bettina Noé című versében megidézi ugyan a vizet, de nagyobb hangsúlyt kap benne egy bibliai jelenet – Noé bárkát épít, és a Föld állatait szeretné begyűjteni. Azzal, hogy komikussá teszi Noét – hirdetést ad fel, hogy begyűjtse az állatokat, de elutasító választ kap, így embernagyságú plüssfigurákkal pótolja őket –, felborítja azt az elképzelést, hogy azért a víz az úr. Ebbe kapcsolódik be Terék Anna is. Antropomorfizálja a tengert, amely „karokkal van tele”. Ugyanis az ember mindent önképére formál, miért is hagyná ki ebből a tengert, a vizet. És ha már önkép és Isten, Orsi visszavezeti az egész tematikát az anyjához. A tükörkép mellett az anya jelképesen a Földet is jelenti. Így akarva-akaratlanul is keretet adott a verses beszélgetésnek.

A könnyed, nyáresti felolvasás kétségkívül jó kezdeményezés volt. Hiszen a versek úgy beszéltek egymással, hogy azok, akik el szerettek volna mélyülni a tengerben, és azok, akik szórakozni szerettek volna egy jót ebben a melegben, egyaránt megkapták, amiért eljöttek.

Nagypál István

Közös tenger (Fenyvesi Orsolya, Terék Anna, Izsó Zita és Simon Bettina felolvasóestje). Budapest, Nyitott Műhely, 2017. június 27.