Márai Sándor és az irodalmi Nobel-díj

Nem ragadtam volna tollat, ha Márai naplóit olvasva eszembe nem jut az a lázas izgatottság, amellyel az egykor Torontóban élő Faludy György irodalmi Nobel-díját rebesgették. „Hallottad, Faludyt felterjesztették! Meg kell kapnia. Ha van igazság a földön, idén az övé lesz a Nobel.”

Bevallom, az én képzeletemet is megmozgatta a hír. Elringattam magam az édes gondolatban, végre valaki, akinek a barátságát élvezem, megkapja ezt az elérhetetlennek tűnő kitüntetést.

Azóta, 2002-ben, Kertész Imre megkapta, s azt is tudjuk, hogy több kiváló írónkat – mint Esterházy Pétert, Krasznahorkai Lászlót, Nádas Pétert – is felterjesztették a díjra. De hadd szolgáljak itt, ennek kapcsán egy adalékkal, amely Márai Sándor esetleges Nobel-díjáról, illetve felterjesztéséről szól.

Márai 1947-ben harmadmagával érkezik meg Itáliába, s Posillipóba, Nápoly egyik városnegyedébe költözik feleségével, Lolával, és fogadott fiúgyermekükkel, Babócsay Jánossal. (Csak 1952. április 12-én hagyják el Európát. Hajóval Amerikába utaznak.)

Hároméves olaszországi tartózkodása alatt, mint annak előtte, Márai szorgalmasan vezeti naplóját. Az 1949 szeptemberében írott bejegyzésben ez olvasható: „Madame C. (Elisabeth Cerruti, azaz Paulay Erzsi) megható levele... T. (Tolnay Károly, művészetek tanára), tudtomon kívül írt (André) Gide-nek, aki felelt, és Madame C. most beküldi a levelet... Uram, szívből örülök az ön kezdeményezésének, amit Márai ügyében tett, az iránta tanúsított élénk érdeklődésem semmit sem csökkent. De fékezze baráti buzgalmát, hiszen tudja, hogy a Nobel-díj kérdésében nem beszélhetünk szorosan véve jelöltekről. Amikor a skandináv zsűri ajánlotta (kiolvashatatlan szavak), azt mondták nekem: tartózkodjon a beavatkozástól, vagy bármilyen befolyás gyakorlásától: kockázatos lenne. Nyomatékosan kérem, hogy minderről ne tudjon. Azonkívül nem látom kinél lehetne közbenjárnom. De alkalomadtán biztosítsa Márait őszinte rokonszenvemről, és adja át meleg jókívánságaimat. Szívélyes üdvözlettel: André Gide.  A cetli másik oldalán pedig ez állt: Lucien Maury (postacím) folyamatosan kapcsolatban van a Nobel-díj zsűrijének képviselőivel, jó tanácsot adhat önnek – ha megtalálja. Hivatkozzon rám.”

Paulay Erzsébet és társai azért írtak Gide-nek, mert úgy vélték, a magyarságnak igen nagy szüksége lenne egy ilyen jelentőségű nemzetközi elismerésre. A szovjet uralom alatt sínylődő kommunista Magyarország lakossága szellemi, morális erőt meríthetne ebből a díjból. Márai véleménye is egyezik ezzel a felfogással. Ő is azt tartja, az irodalmi Nobel-díjak inkább szólnak egy nemzetnek, mintsem az írónak. Így folytatja bejegyzését: „Azt hiszem, én nem érdemlem meg a Nobel-díjat; s ezt nem valamilyen selypegő, hamis szemérem mondatja velem, hanem a meggyőződés. A Garrenek műve minden, amit – a Nobel-díj birtokában – le tudnék tenni a világ elé, s ez a könyv nem tökéletes. Aztán sorok... Megkapták elsőrendű írók, aztán Sinclair Lewis, aki ponyvaíró, s három év előtt egy chilei költőnő, akiről sem azelőtt, sem azután nem hallott senki; megkapta Grazia Deledda, s aztán Gide, Eliot, Mann. Mint minden, ez is nagyon összetett tünemény. Van benne politika. Svédország így egyensúlyozza érdekeit a világban. A magyar irodalommal méltánytalanság történt, amikor az elmúlt évtizedben két író – Babits és Móricz – nem kapta meg a Nobel-díjat, vagy legalább az egyik közülük, s a magyar irodalommal méltánytalanság történik a jövőben, ha egy magyar író nem kapja meg, de ez most már nehezebb kérdés, mert e pillanatban egyetlen olyan magyar író sem él, aki az oeuvre-jével oda mer állni a világ elé, ha a Nobel-díj fényszórója reá esik. Legjobban illenék talán a Nobel-díj most Tamásira, nem is annyira a műve, mint inkább a lénye és a helyzete miatt: az ő székely tilinkószavára, felfigyelhetne a világ...”

Szomorú, de tudtommal ez volt az egyedüli próbálkozás arra, hogy Márait felterjesszék irodalmi Nobel-díjra. Az író a fenti szövegben tanúsított józan tárgyilagossága, értékítélete műveiről, nem felel meg a valóságnak, hiszen regényei: Egy polgár vallomása, Eszter hagyatéka, A gyertyák csonkig égnek, Vendégjáték Bolzanóban, Szindbád hazamegy, A Garrenek műve, versei, színdarabjai, novellái, esszéi, naplói bőségesen elegek lettek volna egy irodalmi Nobel-díjra.

Ötvenéves sem volt, amikor a hazát elhagyta, s a rá következő, emigrációban eltöltött harminckilenc év többnyire lélekkeserítő gyötrelem volt számára.

Ma már nemcsak a hozzáértők tudják, Márai Sándor irodalmi hagyatéka a magyar, az európai szellemiség, a világirodalom nagybecsű kincse.