Kagylók. 1979, olaj, vászon, 46 x 73 cm

 

Egy szék

                                                                                    ,,Az ideológiák szétválasztanak. Az álmok és a félelem összehoznak minket.”

Eugène Ionesco

 

      Szép tavaszi napsütésben Budapest utcáin sétáltam. Hirtelen egy kirakatban megláttam azt a széket, ami nekem egy festményemhez kellett. Életem első nyugdíját vártam. Még ki sem derült, mennyiről szólt a határozat. Nem számíthattam nagy pénzre, de miután eddig semmi fix bevételem nem volt, a kevésnek is nagyon tudtam örülni. Három év a munkakönyvemben. Egy évig helyettes rajztanárként dolgoztam. Kényszerűen eljöttem. Egyetemre készültem. Egy évben kirakattervező munkás, majd egyetem után dekoráló munkás lettem. Vakációban is dolgoztam, így összejött a kerek három év.

Annyira szerettem és tudtam is rajzolni, festeni, hogy semmi nem tudott megtörni. Egy tucatnyi festményemet őrzöm. Művészettörténészeim szerint – és ennyi év elteltével én is úgy látom – ma is vállalhatók azok a Marosvásárhelyen, a IX. osztályban festett olajfestmények, már szinte proletkultos munkásportrék. Ez az irányzat megkövetelte a rajztudást.

Abban a tudatban éltem, hogy nem lesz nyugdíjam. De miután éhen halt egy művész, a román parlament megszavazott egy törvényt: aki bizonyítani tudja, hogy évente kiállított, művészetével nemcsak országában, de külföldön is képviselte a román államot, mindez munkaviszonynak számít, szociális segélynyi állami nyugdíjra jogosít. Hatalmas, iratokkal teli csomagokkal mentem a fővárosba. Meg kellett kérnem a szomszéd lányát, hogy kísérjen el, nem lehetett mindezt egyedül elcipelni. 1971-től évente legalább egyszer kiállítottam, több tárlaton is részt vettem. Így lett a háromból huszonöt évem, amennyit dokumentumok alapján Bukarestben a Román Művészeti Szövetség elismert, a minisztérium pedig jóváhagyta.

     Ki hallott ilyet? Nekem pont most nyugdíj előtt egy szék kell.

Néztem a tárgyat elölről, oldalról, ahogy azt a kirakatban látni lehet. Majd megkérdeztem az eladótól, mennyiért tudnék hozzájutni, mert a szék számomra fontos. Nagy összeget mondott. Megkérdeztem a kereskedőtől, tud-e várni, míg az első nyugdíjam megérkezik. És várt. Így lett az enyém az a szék, a festményem ötlete, tárgya, modellje. Ma is megvan, stílusban illeszkedik a sima többihez. Egy évtizede készülő kötetem festészeti részének befejezéséhez ez a tárgy meghatározó. Elengedhetetlen. Tudom, egy praktikusan gondolkodó embernek mennyire humoros és nevetséges lehet, hogy életem első nyugdíjából – amelyet annak köszönhetek, hogy egy művész nem ment sztrájkolni, amint az divat, hanem inkább éhen halt – egy üresen maradt széket vásárolok... Különös ötleteimet nem mindenki értheti. Nem is fontos. A végeredmény számít. A festményért sokkal többet, hétszeres árat ígért valaki. Van egy összefüggő képanyagom, sorozatom, amelyben nélkülözhetetlen lett volna ez a sima, egyszerű formájú, jól megmunkált bútordarabról készült olajfestmény.

Miből is lesz egy kép? Hogyan lehet megtölteni tartalommal? Sokszor számomra is elképzelhetetlen és hihetetlen.

     Nagyon kell gondolni rá...

     Fájó, nagy szeretettel drága Bözsikénkre gondolok. Gyönyörű hangján fent a hegyen már nem énekelheti:

Szeressük egymást gyerekek,                                                                                                               

Hisz minden percért kár!

Rendezett volt az új ültetvény, szőlős, gyümölcsös. Majd következtek a meghurcolások. Félelmet keltő autók. Zajlott a kollektivizálás. Szegény Édesanyám aláírta, hogy megmenthesse Édesapámat. Ő soha nem írta alá. Nem viselem el a nagy feszültséget. Talán ettől lettem művész. Bár szép idők voltak, mert fiatalok voltunk, még gondolataimban sem szeretném újra átélni.

      Inkább csak festenék, nappal, éjjel, reggel, este. Ködben, fényben és félhomályban, hogy másra ne is tudjak gondolni, vagy álmodni, csak a színekre, a formákra, a kontraposztra, a kompozícióra, a harmóniára... Mikor 1960-ban újra mindent államosítottak, csak annyit mondtam: hála Istennek, szabadon tanulhatok. Végre megszűnnek a zaklatások. Azok az autók...

Az egyetem VI. évében a mezőgazdaság kollektivizálása volt a feladat. Ötletem: ahogy a búzamezőt fújja a szél. Még a természet erői is végigsöpörnek a szegény emberek verejtékes munkáján. Abszurd ötlet, már majdnem szürreális. A rektor úr rám nézett, majd a műtárgyra. Nagyon gratulált. ,,Micsoda élményanyaggal rendelkezhet!” – mondta. Egekig magasztalta munkámat.

A kollektivizálás már csak ilyen.

,,De énnekem                                                                                                                          

pénzt hoz fájdalmas énekem                                                                                                                   

s hozzám szegődik a gyalázat”

– jutottak eszembe József Attila Nagyon fáj című versének zseniális sorai.

A véget nem érő huzavona után a rendezett szőlős helyén ismét átjárhatatlan, végtelen gaz borít mindent. A bozót az emberek nyomait hamar benövi, eltünteti. Bözsike hiánya bejárja az elvadult kertet, a régi, omladozó otthont. Engem a nagy-nagy szomorúság, fájdalom...

Emlékeimben  romantikus hegedűmuzsika szól. ,,Akácos út, ha végigmegyek rajtad én”, Bözsike éjjelizenét kapott. A magas fiatalember találkozóra hívta. Alig lehettem öt-hat éves. A Nővérem magával vitt. Mindenki dolgozott, nem volt más, ki vigyázzon rám. Meséket mondott, felnéztem szépségére, egyszerű karton ruhájában csinos, szép volt. Örömmel hallgattam gyönyörű énekét. Soha nem volt köztünk vita, jól megértettük egymást.

     Istenem, csak még egyszer ha találkozhatnék Vele... Csak átölelhetném... Beszélhetnék Vele!

Hivatalosan közjegyző előtt lemondtam a szülői kétszobás, vagon típusú házrészemről és a hozzá tartozó kertrészről. Nem jártam utána. Ella kézbe vette Ibike lánya és két kis unokája javára.

,,Emlékek cafataiból“ próbálok visszatérni egy közelebbi időzónába.

Egy szép, derűs, felvidító napon Kolozsvár főterén egyetemünk, Mátyás király szülőháza felé mentem. Nem figyeltem, éppen valami megfesteni való tárgyat igyekeztem agyamba vésni, rögzíteni, magammal cipelni. A váratlan, hangos csengetés gondolatmenetemet megzavarta. Összerezzentem. Nem vettem észre, hogy egy ócska ébresztőórát akart valaki eladni. Úgy hívta fel rá a figyelmet, hogy felhúzta a csergőjét, és a járdára tette. Alkotás közben majdnem átestem rajta.

     Ki tesz a járdára egy ócska vekkert?

     Ki hiszi el, hogy ott, ahol járni szokás, egy ébresztőóra áll, a legerősebb hangra felerősítve?

     És ki az, aki aprópénzért modellnek meg is vásárolta?

     Milyen véletlenek...

     Én sem hiszem el... Még humoros is...

     Nevetséges...

Időzített bomba is lehetett volna, amint hangosra állítva csenget, kézbe véve bekapcsol, és merényletet hajt végre. Rég volt, mikor rábukkantam, akkor ilyen robbantásos gyilkolások, mint amilyenek ma a világon gyakran előfordulnak, nem léteztek. Csak az Alfred Hitchcock-filmekben vagy az Agatha Christie-regényekben történhettek hasonlók.

Ma kultúránkat próbálják lerombolni, riogatnak, megfélemlítenek, erőszakolnak, gyilkolnak. Mikor sikertelenül részt vettem egy fotográfia pályázaton, melynek témája a migráció, nem hittem, hogy amit Európában bemutatnak, a valóságban is létezhet. Mindez már szürreális. Hogy is sikerülhetett volna az a pályázat, mikor nem azt jártam körül, amit kellett volna. Katedrálisokról összerakott művészi fotográfiákat vonultattam fel, hogy az emberek jó irányba térjenek, megjavuljanak, megtisztuljanak, puritánná válhassanak.

     A naivitás csúcsa!  A népvándorlás más.

Életem álma volt meglátni Párizst, eljutni a Louvre-ba. Végigrajzolni utcáit, művészi fotókat készíteni. Ez a szerelmem sem fog beteljesülni.Annyi ötletem, megfestenivalóm van, hogy Franciaországba, Hollandiába, Olaszországba eljutni elérhetetlen. Késő! Már nem is vágyom rá. Kerülöm a tömeget, a zűrzavart.

Csak a szék volt fontos, hogy gigantikus munkával be tudjam fejezni az Áttűnések című könyvemet. Nagy, kitörölhetetlen űrt hagyva maga után a szék a végén úgyis mindig üresen marad. Szeretett Eltávozottaim örök hiábavaló keresése felemészt. Óriási, semmivel nem pótolható, gyógyíthatatlan hiány, félelmetes, kongó üresség maradt utánuk. A végtelenbe tűnő, hófehér hómezők, véget nem érő, fehéren virító, ablakon is kilógó lepedők, az örök, titánfehér gyász.

Ebben az albumban benne vannak lekésett, örökre elmaradt külföldi útjaim, a megérdemelt hétvégi, vasárnapi pihenések, melyeken végig dolgoztam.

A magyar állam segítségével, a nagyra értékelt művészettörténészekkel, írókkal, a nyomda kiváló, tulajdonosával, Cseh Tiborral és szolgálatkész nyomdászaival, munkatársaival, a Fiam nagy szakmai tudásával, nyomdai előkészítésével sikerült a könyvet megjelentetni. Ma sokkal kisebbre méretezném. Súlyos lett. Nehéz cipelni. A művészi fotográfiákat, amelyek egyben kordokumentumok is, külön könyvben adnám ki.

Eljuttattam több mint száz rangos közkönyvtárnak, múzeumnak Budapesten, Erdélyben, Székelyföldön és Magyarország több városában. Vittem a kolozsvári a Bánffy-palotába, a Szépművészeti Múzeumnak. Az igazgató, látva a könyvet, faggatni kezdett, hogy sikerült olyan albumot megjelentetni, amelyhez hasonlót Romániában senki még nem tudott felmutatni. ,,Jól tette, hogy elment”– mondta. Ha ilyen albumot tudtam Magyarországon megjelentetni, megérte. Megmutatva az emeleti, a földszinti, az alagsori termeket felkért, hogy rendezzek egy nagy gyűjteményes tárlatot. Én naiv, egész délután a termeket fotóztam, hogy megtervezhessek egy bemutatkozást. Azt hittem, Erdély legszebb múzeumában, annak kiállítótermeiben, imádott Kolozsvár városában meg tudok valósítani állami segítség hiányában is egy reprezentatív gyűjteményes tárlatot. És ha útközben valakinek megtetszenek a festményeim?                                     

Köszönöm, hogy meghívtak, így terembérmentes. Mégsem volt bátorságom, hogy állami védelem nélkül elinduljak. Mikor a képeimet darabonként Budapestre áthoztam, mindenikre volt múzeumi engedélyem, a kolozsvári Művészeti Alaptól is volt kiviteli jóváhagyás: megvásároltam a galériánktól, leadóztam minden műtárgy után. Talán fiatalon, naivan belevágok egy óriási kalandba, de ma már rendelkezem tapasztalattal. Miután több mint hatvan egyéni tárlatom volt, és sok más, nekem már annyira nem is számít...                                                                                                                       De azért mégiscsak Kolozsvár... Bánffy-palota...

Szeretem a könyvet, a könyvtervezést. A Fiam sokkal modernebb eszközökkel dolgozik. Több minden van előkészítve: rajz, festészeti, fotóművészeti albumok és képeskönyvek gyermekeknek. Gondolataimban és a valóságban is dossziézva, rendszerezve, feldolgozva, csak befejezésre, megvalósításra várnak.                                                                                                                   Vannak egypéldányos rajzkönyveim, csak kötésterv, kötés kell.

Hiszem, hogy felgyorsult számítógépes, internetes világunkban is mindig élni fog a könyv. A nagy kedvenceim, Tolsztoj, Csehov, Borisz Paszternák, Shakespeare, Thomas Mann, Gabriel García Márquez könyvei, s még sorolhatnám, mindig alapkönyvek maradnak.

 

A szinte két éven át becsomagolt könyveimre, emlékeimre, ügyintézésekre, egy hétnél is tovább tartó költözködésre gondolok. Kolozsváron mindenki segített, ott voltak drága Gyuri-Piriék, Babáék, Ilonkáék, kedves szomszédok, barátok. Attila elérzékenyülten hol a Fiamat, hol engem ölelt át. Akkor és ott nem tudott elengedni, meghatódottan magához akart láncolni örökre.                                             Majd a vámolás Aradon. Szegény Ibolya mellettem állt. Bárcsak még egyszer találkozhatnánk, beszélhetnénk, ölelhetném. Soha nem engedném el!

Mindenki nagyvonalú és segítőkész volt. Budapestig régi katonadalok hangzottak, gyerekkoromból ismert muzsikaszó. Mint aki hosszú vándorlásra indul, az autó vezetője is rájátszott. Próbáltam kemény maradni, nem elérzékenyülni e bonyolultan nehéz úton.

Vámolás Budapesten...    

         Egy hétnél is tovább állt az út szélén a lezárt utánfutós teherautó, míg annyi hivatalt Balázzsal végigjártunk. A nagy fáradtságtól eltévedtem, nem találtam a II. Kerületi Rendőrkapitányságot. Akkor és ott is a Kisfiam vezetett. Mindent átnéztek, hozzávetőlegesen felértékeltek. Közben a szállítóm reklamált: Húsvétra nem fog tudni a családjához hazaérni, mert nem szerveztem meg az autóból a kipakolást. Kivel? Hogy?

1992 Nagypéntekén szomszédom, Bea, mikor megtudta, hogy festőművész vagyok, félrelökött, nem engedett a csomagjaimhoz hozzáérni sem. ,,Hogy fogsz festeni, ha a karod tönkremegy?“ – mondta. Majd valakivel mindent behordott a kihűlt falú, jeges új otthonunkba, egy lerobbant, vizes, salétromos raktárba. Kölcsönkaptunk egy villanyrezsót, melegedtünk.

 

     Később mindez igazi, szeretett otthonná szelídült. Ez a lehetőség adott egy perspektívát.

    

Sikerült, mert vállaltam, mert akartam. Mint egy süllyedő hajót, körbeástuk, sok kátrány, nehéz lemezbeton épült be szigetelőfalakkal, srég járdákkal, vízelvezető árkokkal, huszonhét méteres csatornával, teljes körű felújítással, megakadályozva, hogy a víz tócsákban, penészedést okozva a lakásban gyűljön össze. Nehéz évek elteltével minden helyiséget újrabetonoztattam, teknőszigeteltem, összkomfortos otthonná alakítottam, még támfalakat is építettem. Így a budai hegyekből az óriási patakként felduzzadt, sáros áradat nem a falnak ütközik. Sok kemény évet felölelő, nagy kaland volt. Még elmondani is...

         Csíkszeredai, széki és budapesti ismerősök segítettek. 

 

Mikor átjöttem, tele voltam már szinte megverselt bizakodással, megingathatatlan reménnyel. Szabadúszásból, fix jövedelem hiányában, egy kisgyermekkel... Mégis békés nyugalom árasztott el. Éreztem az Isteni Gondviselés hatalmas erejét. Mindegy, minek nevezzük, de létezik. Sokan segítettek: képeket vásároltak. A Csontváry Galériában a rézkarcokat be se keretezhették, vitték külföldre. Hivatalokban, a II. Kerület önkormányzatán, a rendőrségen, a minisztériumban, a Magyar Köztársaság Művészeti Alapjánál, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületénél, a Magyar Művészeti Szövetségnél szolgálatkészek voltak, mindenki segített. Nem értettem a hivatalos ügyintézéshez, valahogy mégis minden megoldódott. Egy felső erő irányított, tolt, taszított előre. Megtapasztalhattam, hogy tartozni kezdek valahová. Mindez óriási bizakodással, örömmel töltött el.                                                                                                                                      

        Közben ügyintézés Bukarestben, Kolozsváron, Budapesten.

 

1991-ben Gödöllőn és 1992-ben a budapesti Duna Galériában sikeres egyéni kiállításaim voltak. Miután a televízió is bemutatta a tárlatot, volt látogató, olyannyira, hogy Gödöllőn hosszabbítottak, és még le is akartak telepíteni.                                                                                                     

         Azért nem Gödöllőn maradtunk, mert nem tudok autót vezetni. Nem volt bátorságom a Fiamat magára hagyni, nem volt lehetőségem messziről az iskolába kísérgetni. Egy évet kellett volna kibírni, onnan bejárni.                                                                                                                                 Gödöllő város önkormányzata jóvoltából egy kétszobás, belső udvari lakáshoz kulcsot is kaptunk. Volt fűtés, zuhanyozó, gyönyörű környezet. Visszaadtam a kulcsot, hisz e csodás természeti övezetben a kis házhoz erdő mellett, lakatlan arborétum át vezetett az út.

 

E felemelő gesztus után mint Székelyföldet és Kolozsvárt, Gödöllőt is szeretett otthonomnak érzem.

 

A II. kerületbe nehéz bekerülni, ide szólt a hivatalos befogadóm. Csoda folytán jutottam be. Iskolába kellett Balázst íratni. Kolozsváron a gyermekeket nem tavasszal, ősszel iskolázzák be. A Művelődési Minisztérium mindig szolgálatkész volt, az államtitkár, akárcsak a II. kerület önkormányzata, aláírta a lakásigénylésemet is. A minisztérium művészettörténésze sokat segített, ellátott tanácsokkal.

Hiányolta, hogy a Gyermekemet nem írattam be iskolába, szorgalmazta, hogy én is ott próbáljak munkát kérni. Balázsomat az igen erős kolozsvári Farkas utcai iskola után örömmel fogadták. Én egy portfólióval mutatkoztam be. Budapest II. kerületének önkormányzatától is jöttek képviselők az iskolába. Az igazgató úrral átnézték a kiállításokról szóló kritikákat, a festményfotókat, az egész portfóliót. Jelezték, hogy nem engednek sehová, e kerületben lesz az otthonom. Soha ne legyen honvágyam, ne kívánjak máshová elköltözni, mondták. A Remetekertvárosban legyek mindig itthon. Különálló ingatlan is volt egy romos házzal, mindent újra kellett volna építeni. Tetszett, de míg felépül, addig lakni kellett.

 

Annyit dolgoztam, minden honvágyam elfogyott. Gondolni se lehetett másra, csak az otthonteremtésre. Teljes lekötöttséggel tanítani nem akartam – festeni szerettem volna tovább –, nem is tudtam fegyelmezni. Csak rajz-, festészet, fotós, szabászati szakköröket akartam volna tartani.

           

Egész ember kellett. Nem volt bátorságom a szerződést aláírni. Próbaidőt kértem. A rajz kevés ember számára jelentős – azelőtt több rajztanár is elmenekült. A rajz mindig utolsó óra, tehát nem fontos, ezért nem lehet fegyelmezni. Ha a tanár nem olyan drága kocsival közlekedett, mint amilyennel a diákok iskolába érkeztek, kinevették. A milliomos gyermekek szülei csak a pénzért futnak, a gyermekeik nevelését az iskolára hagyják.     

            Szép, tiszta tekintetű, értelmes, okos, tanulékony gyermekek, de nem voltak megnevelve.

            Vagy csupán egészen más nevelést kaptak, mint mi.

Becsülöm a tanárokat, nehéz szakma, mindenhez jó képet vágni, óriási tudással, pedagógiai érzékkel kell rendelkezni.

    

Egy szék. 2005, olaj, vászon, 80 x 80 cm

Majd be kellett fizetnem egy előleget. A villamoson valaki meglökött, kivették a pénztárcámat. Egy fiatalember leszálláskor bájosan rám mosolygott, és ,,köszönöm”, mondta. Nem értettem.     Kiderült, hogy az irataimat, személyi igazolványomat, képzőművészeti szövetségi igazolványomat, bérletemet, mindent elvittek. Drága néhai barát, Jakó Klára ajánlott egy kölcsönt: akkor fizetem vissza, mikor lesz miből. Ha nem sikerül, majd festek neki egy képet. A takarékbetétkönyvet is, a tőle kapott pénzzel együtt elvitték. Buszjegyre sem maradt hazamenni.

            Az előleget a lakásra befizetni a lakáshivatal vezetőjénél voltam bejelentkezve.

            Mindent halasztanom kell: kiraboltak, mondtam. Megkérdezte: ,,Mivel közlekedem?” Nagyon csodálkozott: ,,Hogy, egy művésznek nincs autója?”

 

Miért is kellett volna nekem autó? Alkotás közben nem arra figyelnék, ami fontos. Másoknak és magamnak is csak balesetet okoznék.

            Örökre szabad maradtam, teljes függetlenségben és állandósult magányban, bizonytalanságban. Talán ha meglett volna a biztonságérzetem, a képeim is egész mást sugallnának.   

            Egyszer régen elmentem az ószerre, megláttam azt a lyukas, sorsüldözött, összevissza mindennek kényszerűen nekicsapódó, töredezett kagylót. Jean Michel Jarre Équinoxe című lemezének zenéjével vontam párhuzamot. Ahogy a víz a partnak csapódik, letör egy-egy darab sziklát. A homokot is elhordja a partból, a fűvel együtt. A kagyló a sok ütődéstől kilyukad, lassan széttörik, majd szilánkjaira hull. A növény csak sodródik védtelenül, míg el nem nyeli a messzeség.

            Kérdem én, ki vetett volna szemet egy értéktelen, lyukas kagylóra? 

            Meg is vásároltam. Miket nem vásárolok?

            Lyukas kagylókat.

 

A Magyar Nemzeti Galéria kiállítására könyveket, a XX. század és a Tér és Idő  című rézkarcomat és a Kagylók című, vászonra festett olajképet választották. A következő szöveg kíséretében lett a festmény felfüggesztve:

            ,,Finta Edit egyszerre metafizikus és szürreális képi világa a modern ember tragikus életérzéséből, szorongásának és magárahagyatottságának képi dokumentumaiból áll össze. Festészetében, grafikáin és fotóin az elveszett, már soha meg nem lelhető harmóniát keresi, és az egykor teljességében létező embert, illetve a történelmi idő és az univerzum léptékében felbukkanó kulturális töredékeket, emléklenyomatokat rögzíti. Borítótervei, irodalmi illusztrációi többek között Mózes Attila, Markó Béla, Hervay Gizella köteteihez készültek, de tervezett borítót Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényéhez is.”  Stílusa alapján, gondolom, Szücs György művészettörténész, a kiállítás kurátora írhatta.

Az Epilógus című festményem is jól fogott volna. Hogy biztonságos helyen legyen, valamikor Ibolyának adtam, majd Ő végrendelkezett, hogy a kép Dániel kisfiáé maradjon. Ibolya halála után kisfiát kifosztva minden értéket otthonából elhordtak. Ibolyától örökölt lakását is elveszítette. Amint tizennyolc éves lett, és kaphatott útlevelet, Németországba utazott, ott szakmát tanult. A nyelvet, mint Balázsom is, óvodás korától anyanyelvi szinten beszélte.

Már minden egy gyönyörű, jégvirágos vagy bepárásodott ablakon át alig látható emlékfoszlány.

            A túlzott párásodástól lecsordul néha az ablaküvegen egy-egy könnycseppre emlékeztető, folydogáló esőcsepp, mögötte ködös, már alig látható, elhomályosodott emlékkép.

            Szép, de néha megdermeszt.

            Az is megdöbbentő, ahogy Mária néni, akitől a Szüleim a szőlőst vásárolták, ahelyett, hogy a szegényeknek vagy egy múzeumnak adta volna az értékes, antik tányérokat, a tornácról ledobálta, összetörte. Élvezettel töltötte el, ahogy az értékek – amint az élet is – darabjaikra hullanak.

 

            Árnyékok, Fehér csend, Zöld álmok, Fehérek, zöldek, Otthon, mely távol, folyton elkerül, Áttűnések, Fiumei ablakok, Örök hó határa...

            Drága Kolozsvárom olyan lett, mint mikor álomból felébredek, nem tudom, hol is vagyok valójában. Otthon vagyok itthon, itthon vagyok otthon. Sehol se vagyok. Hála Istennek nagy csoda, hogy még létezem.

            Életemben annyit festettem, rajzoltam, hogy csak múzeumban tudok gondolkodni. Összefüggő, egymásból következő, fontos festmény-rajzgyűjteményemet közkinccsé akarok tenni.

            Bízom benne, hogy a művészi érték, teljesítmény, az esztétikum, az a tartalom, amit a képek hordoznak, egyben kifejeznek, csak azok számítanak.