Vagon I. 2000,  manipulált, digitalizált  fotográfia   

 

Vonatok

 

Fejlődő világunkban mindenhol előfordulnak vonatok. Léteznek fával, szénnel fűtött gőzmozdonyok vontatta antik, muzeális szerelvények.

            Tehervonatokkal is elég gyakran találkozhatunk, árut szállítanak ide-oda.

           

Egyszerű marhavagonokkal felszerelt vonatok is léteznek, amilyenre az Édesapámat majdnem feltolták, hogy mint a többi sok, szegény székelyföldi embert, Szibériába hurcolják kényszermunkára. Csak a találékonysága, lélekjelenléte mentette meg az életét. Mivel elvették Tőle a kabátját, hogy meg ne fagyjon a Nemere-szeles Kézdivásárhely hidegében, barátja kölcsönadta neki vasutas zakóját. Éppen tolták fel az állatokat szállító vagonokba, de Apám szembeszállt az oroszokkal, határozottan üvöltötte: ,,Ki fogja vezetni akkor a vonatokat?” Valaki durván félrelökte. Pasli! – Menjen! Így megmenekült. A családja közelében maradhatott. Addig Szegény Édesanyám a padláson bujkált.

    

Később megjelentek a modernebb dízelmozdonyok. Még korszerűbbek, villamos meghajtásúak is vannak. Letisztultan megtervezettek, elegánsak a mágneses vonatok.

            Kényelemre kialakított luxusvonatok is szelik át a kontinenseket. 

            Lassan közlekedő, kirándulásra, szórakozásra szolgáló nosztalgia-vonatok is megjelennek, a száguldó gépezetek kontrasztjaként.

 

A fantáziavonatokat se felejtsük el. A festők által kitalált, kreált furcsaságokat. Paul Delvaux romantikus és mágikus álomvonatai.

            Vagy fia, André Delvaux halálvonata...

            1967 körül, mikor még Marosvásárhelyen, a Művészeti Líceumban tanulhattam, egy érdekes szürrealista művészfilmre hívták fel a figyelmünket, melyet akkor vetítettek a mozikban. Több idősíkot felölelő dráma. Többször is megnéztük.

 

A Paul Delvaux szürrealista festő fia, André Delvaux rendezte francia-belga alkotás címe Egy este, egy vonat, Yves Montand és Anouk Aimée  főszereplésével. A fantasztikum bizarr, szinte már áttetsző, fel nem fogható, nem tapintható, érzékek fölötti, tehát nem anyagi víziók képsora, amely valójában a valóság ellentéte: szürreális. Tehát valóság fölé növő dráma.

            Kisiklott egy vonat. Valóságalapja van a történetnek, mégis ezen a filmen a történések lemerevednek.  

            A múlt és a jelen idősíkjainak összemosódása furcsa vonatbalesetet tár fel. A dráma, mint egy széteső cserép vagy egy áttetsző üveg, töredezett.

            Létezik is, meg nem is.

            Valaki beleragad az agyagos tócsákkal teli, ingoványos talajba. Süllyedni kezd. Megmentik. Majd kontrasztként egy furcsa, alig pislákoló tüzet látunk a szürkésfehér havas, elmosódott, alig kirajzolódó, jeges, fagyos éjszakai tájban. Ugyanakkor veszélyesen süppedős, bizonytalan talajon járnak.

            A táj bizarr, sejtelmesen homályosan ragyog. Ködösített, bizonytalan és időtlen. Van is, meg nincs is. Látható is, meg nem is.

            Burgonyát sütnek. Egyszerű, átlagos jelenetnek tűnhet: éhesek, burgonyát kívánnak enni, tehát a lángon vagy szénen megsütik. Szokványos, valóságos, érzékeny látomás. Ugyanakkor finom áthallásszerűen árnyalt az egész... Egyszerre álom és valóság. Minden különleges. 

            Mintha egy jeges mocsár vize a tüzet, a tiszta havat, a szürkés árnyalatú sarat és mindent összemosna. Minden összetevő úgy összekuszálva, mintha az elemeket soha nem lehetne már különválasztani.

            Összezavarodik minden, mint a lélek, az elme is, melyet nagy sokkhatás és óriás stressz ért. Nehezen tud magához térni. Ha sikerül is, örökre sérül, elbizonytalanodva tapogatózik, hogy visszatérhessen régi önmagához. Esetleg soha nem fogja tudni kiheverni, érzékelni a valós világot.

             Metafizikus közegben, a nagy semmiben, az átható örök végtelenben lebeg.

   

Otthoni táj. 2002, olaj, vászon, 65x 85 cm 

 

Paul Delvaux rendkívüli képei és a fia filmje is költői fantasztikumok.

A mágikus szürrealizmus stílusjegyeit hordozzák magukon: nem agresszív, gyors a történés, hanem olyan, mint egy lassított film. Különleges képek bizarr sorozata, felkavaró, furcsa jelenetek sora. A szürrealista irányzat ezen mágikus ága sokkal líraibb és kevésbé nyomasztó. Nem lázadó, nem harsány vagy kiabáló. Zajmentes, szinte már monoton, csendes, felkavaró talány. Egy jó vershez hasonlóan magasabbrendű, tömör, igen jól megkomponált, ötletes. Mint egy homokóra halk zenei ritmusa az elfolyó csendben. A szív verésével ritmikusan lüktet, lassan halkul, majd megáll. Különös líra az egész. Oly szép és érzékeny, hogy végigfut a hátamon a hideg.

            Ez a mágikus szürrealizmus a létezés rejtélyeinek megközelítését, a halálközeli állapot feltárását, a képzeletet, a fantáziát helyezi előtérbe. Tehát valóság fölötti alig-létezést, érintőleges létet mutat be, az életet, és kontrasztként a halált. Reális elemekből összerakott, irreálissá vált, szürreális, bizonytalan, sejtelmes, szinte már elképzelhetetlen kitaláció. Talány?

    

Ez a modern mű valós elemekből építkezik (vonat, emberek), de a megszokott környezetükből kiragadott, abszurd jelentésekkel határos, furcsa környezetbe helyezett, megmagyarázhatatlan, emberi érzelmeket irritáló vagy felkavaró, szokatlan metafizikus történést mutat be. Nem ábrázol semmi életfolyamatot. Cselekmény sincs. Álmokat, álomszerű dolgokat ábrázol. Ezzel egy különleges életérzést kelt.

            Mint minden művészet és műalkotás, az életet tárja fel, amely minden percben múlik, majd eltűnik örökre.

            Minden végérvényessé válik.

            Vissza nem fordítható.

            A film egy konkrétumot, megrázó vonatbalesetet mutat be, az eleje reális képsor, majd egyből átcsap szürrealisztikus  vízióba, látomásba. A jelenetek álomszerűek. Ahogy a balesetet szenvedett emberek a világ elé tárják, kivetítik emlékeiket, vágyaikat, legtitkosabb, legféltettebb álmaikat, a szerelmüket. Majd csendben egy különös, merev tartásban feszítő és tündöklő, átszellemült, gyönyörű, sötét ruhás nő táncra inti a fiatalembert, elkezd vele szép lassan táncolni.

            Ez a furcsa, lassú táncmozdulat hirtelen felgyorsul és pörgőbb lesz, a többieket is magával rántja. Csatlakoznak is keringeni, táncolni ehhez a leírhatatlan, elragadó misztériumhoz, ehhez a természetfölötti, fel nem fogható, az érzékelés, a felfogható határán túli, metafizikus csodához, a haláltánchoz, amit lejtenek.

            Vagy talán csak azt szimbolizálja?

            A többiek ritmusosan, lassan követik a táncoló párt.

 

A reneszánsz irodalomban gyakran ábrázolták, hogy a halál beszélget, sakkozik vagy táncol az emberrel. A szereplők próbálnak még egy kis haladékot kérni, vagy igyekeznek legyőzni a halált.

            Nagy érzékenységgel és intelligenciával mutatja ezt be Ingmar Bergmann az A hetedik pecsét című filmjében. Ez is csak egy valóság. Átlép a látomásba.

            Amint a reneszánsz irodalomban is a vége felé a dolgok összemosódnak. Annyira finoman  összekuszált, hogy nem húzható határ a valós és látomásokkal telített jelenetek között.

            Haláltánccal vonszolják magukat a magas égbe, a csillagok felé, a távoli végtelenbe, az elképzelt, misztikus, megálmodott vagy kitalált örökkévalóságba.

 

Ha valami nagyon rossz történik velem, egy álom jön elő. Süllyedek. Jelentőségteljes és visszatérő ez az álomkép.

            Egy karácsony éjjelén, mikor egyszer egy mozdony ment át rajtam. Éreztem, hogy baj van, még tudatomnál voltam, és volt erőm könyörögni, hogy operálják meg, mentsék meg a gyermekemet. Félig éber, félig tudatos állapotban részben víziószerű kép volt előttem. Egy furcsa érzés, érzékelés, áthallás. Leírhatatlan. Ugyanakkor annyira valóságos, hogy soha nem lehetett volna vászonra vetni.

    

Nem is akartam. Az a hangulat, érzés úgyis végérvényesen befurakodott az életembe.     Kitörölhetetlen.

            Az emberi agy különösen tárolja a valóságot, az álmokat, majd kép formájában összemossa, vagy végérvényesen összezavarja azokat. Egyszer tudunk emlékezni, máskor nem. Féltudat-állapotban igyekszünk rögzíteni a látottakat, s mégis időnként minden feledésbe merül. Talán álomfoszlányok még rögzültek, de már nem tudjuk összerakni.

            Mintha a mocsár tiszta vize változna. A titánfehér hó és a sötétszürke, a szinte fekete sár vagy iszap teljesen megváltozik. Eltűnik a fehérség, a tiszta víz a sok mocsoktól beszürkül.

            Kibogozhatatlan és zavaros lesz minden.

 

Adriai emlek. 1989, olaj, vászon, 70x95 cm

Mint fotográfiám szurkos dobozai a Kafkai hangulat című, nagyra méretezett képemen, melyek valójában labirintusszerűen léteznek, megtapinthatóak, de az a felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan érzés, amit kiváltanak a szemlélőből, már túljut a valós érzékelésen.

 

Nehéz ebből a kuszaságból, lelki traumából talpra állni, kijutni. Óriási élni akarás, önuralom és akarat kell hozzá.

            Talán a sok munka, a sok szín, a fény gyógyít.

            Felemel.

            A magasba röpít.

 

Ötéves sem voltam, mikor szegény szeretett Édesanyámmal és testvéreimmel először voltunk kénytelenek felkapaszkodni egy félelmetes, fekete mozdonyú, lerobbant szerelvényre. Sötét volt minden a vastagon áramló, fekete füsttől. A falu népe sírva kikísért, Ibolya visított, könyörgött: ,,Édesapám, engem is ne küldjön el.” Sírását, míg élek, hallani fogom. Mégis, bármennyire is szerettük Őt, 1997-ben örökre távoznia kellett...

            Zokogó búcsúzkodások, majd hosszan elhúzódó vonatozás következett, sok átszállással.

            A zsibói állomásra emlékszem, mikor egy ismeretlen úr feltolt egy másik vonatra, és már indult is a szerelvény. Bemutatkozott. Ő Mátyás Mátyás, a híres marosvásárhelyi orvosprofesszor. Szerencsét kívánt nekünk ebben a nemkívánatos hosszú utazásban. Aztán ,,ki tudja merre”, járatlan utakon, sötétben, átszállásokkal a végtelen ismeretlenbe vitt minket a szerelvény Édesanyámmal, testvéreimmel.

            Ella négy-, Ibolya kétéves lehetett. Én akkor ötéves voltam.

    

1950-ben szép május elseje volt. Valamiért mégsem éreztem az akác, az orgona, a jázmin illatát, csak a fullasztó fekete füst, a szürkeség, kilátástalanság és a borzongató félelem uralt mindent. Majdnem megfullasztott. Az ismeretlentől való óriási rettegésben és szorongásban tartott.

            A további utazás egy szamárszekérrel, fel a hegyre, már szelíd volt, kedves, vonzó, valamennyire megnyugtató. Szinte már romantikus.

            Zöldültek és virágba voltak borulva a fák, sárgászöld veronesében virított minden. A fű illata is átható volt és csodálatos. Talán mint az esténként felbukkanó, világító szentjánosbogarak  mutattak fényt, egy reménysugarat.

 

A vonatokat nem kedvelem. Mégis, valamiért különösen vonzanak. Mindig elvittek onnan, ahol jó volt, ahol lenni szerettem. Ahol igazán jól éreztem magam.

            A távolságtól eltűnnek vagy elidegenednek azok, akiket kedveltem, szerettem. Minden más lesz. Más környezet, új megismerések tárháza.

            Valami új felé visz, lehet, hogy egy boldogságot felvillantó vagy nyújtó mesés új környezetbe. Talán az Ígéret Földjére. Vagy a boldogtalanságba?

            Új tanulási lehetőségek felé. 

            Új dolgok megismerése felé.

            Új tudás, tapasztalatok birtoklásának az öröme felé.

            Új emberek fognak körülvenni, új élmények, új nehézségek és örömök.

 

Valójában ugyanaz a nap süt ránk itt is, mint otthon. Az ottmaradottakat is, mint minket, ugyanaz a kék ég, ugyanaz az éjszaka öleli át. A megnyugtató mezők, erdők, tavak, folyók, rétek, az örökzöldek is ott lesznek.

            Velünk lesz a bánat, de az öröm is!

    

Itt is létezik gonosz és jó, szélsőséges és normális...

 

Az emlékeket akaratom ellenére magamban hordom. Cipelem, viszem mindenhová.

Van, amit jó volna felejteni.

            Van, ami bizakodással, nagy örömmel tölt el. Vagy bátorít.

            Mint kutya a kölykét, mindenhová magammal viszem, villamoson, autóbuszon, vonatokon. Akaratomon kívül is ott van velem. ,,Megtelik vele az életem. Rá gondolok éjjel és nappal.”

Cipelem, mert van. Teljes valójával beköltözött, beférkőzött, betolakodott, belopakodott a gondolataimba, érzéseimbe, az agyam minden zugába, minden szögletébe.

            Egyszerre boldogsággal és fájdalommal tölt el.

            Erőt nyújtott új életemben...

            Segít a nehézség leküzdésében. Ugyanakkor szomorkás hangulattal kísért, árnyékként követ.     Kitörölhetetlen.

 

A vonatokkal ma sem szívesen utazom. Szorongok az utazástól, pedig szeretek új tájakat, helyszíneket felfedezni, érdekességeket, különös valóságot megtalálni, körbejárni, fényképezni vagy rajzjegyzeteket készíteni. Ötleteket gondolataimba vésni, letérképezni, lerajzolni, hogy később kép formájában megvalósíthatók lehessenek.

 
Vagon II. 2000,  manipulált, digitalizált  fotográfia          

Az ember nem is gondolná, milyen egyszerű dolgokból, akár egy maréknyi szétfolyó homokból vagy tapadós, mindent bepiszkító sárból, iszapból is lehet csodákat festeni. A szemétből is lehet értékes képet alkotni, teremteni.

            A statikus állandóságot lemerevített képen megörökítem, de az örök mozgást és változást is nagyon kedvelem, ha van rá lehetőségem, mozgó autóból vagy vonatból lefényképezem. Örömmel, nagy izgalommal tölt el. Ha a képet előhívom, fénykezelem, kihúzom, kivágom, másolom, nagyítom, torzítom, fixálom, retusálom, formálom, tehát feldolgozom. Gyakran átalakítom.

            Ha színes, élénkíthetem. Tovább színezhetem, kék, sárga, zöld, magenta és vöröses tónusok felé vihetem. Monokrómra állíthatom. Két- vagy háromtónusúra átfestem. Esetleg csak egyszerűen bekeményítem, kontrasztosítom. Ahogy a téma megkívánja, számítógépen görbékkel próbálom a színtónusokat állítgatni, módosítani, javítani. Világossá, sötétebbé, lágyabbá vagy keménnyé, színesebbé, monokróm barnákká, fekete-fehér, szürke, esetleg kék tónusúvá formálni.

            Készen feldolgozva, kép formában kinagyítva, kinyomtatva láthatom.

            Cink- vagy rézlemezre felvihető. A fotóból raszteres vagy vonalas klisé készíthető. 

            A lemezt bemaratom, mint egy cink- vagy rézklisét. A Szüleimtől kapott rézkarcprésen levonom. Az eredmény egy fotográfiából vagy digitális fotóból kikísérletezett grafika lesz.

            Kiállítható állapotban, bekeretezve, fotográfia formájában is maradhat. Szétküldhető nemzetközi kiállításokra.

            Ha akarom, népemet nevelő közkinccsé is válhat.

 

Előfordul, hogy csak egy megörökített örök pillanat marad, egy lemerevített képdokumentum.

            Egy emlékkép csupán.