Jelige: Ram Jam – Néhány gondolat Farkas Árpád Válogatott versek című kötetéről

Jelige: Ram Jam

Néhány gondolat Farkas Árpád Válogatott versek című kötetéről

A kortárs költészet egyik állandó negatív kritikája szerint napjainkban a művész hajlamos arra, hogy elidegenedjen a saját közönségétől, az alkotás pedig sokkal inkább egy öncélú, befelé irányuló folyamattá vált, és többé már nem egy olyan szellemi-metafizikai tevékenységként határozható meg, amely konkrét, a hallgatóság számára is átadható tartalommal, üzenettel rendelkezik. Az irodalomra fogékonyabb rétegek, illetve a laikus olvasók egy jó része is gyakran azt hangoztatja, hogy a mai költészetnek nincs többé lelke, és nincs benne már sem az az esszenciál, sem az a láthatatlan kapocs, amely a teremtőt, illetve a befogadót összeköthetné egymással.

Ezt a gondolatmenetet talán azért lehet releváns rögtön az elemzés elején felvázolni, mert a Farkas Árpád válogatott költeményeit tartalmazó kötet éppen ezt a sztereotípiát igyekszik megdönteni, és a fenti állítást megcáfolva képessé válik arra, hogy a mai közönség számára is bebizonyítsa azt, hogy az irodalom nyelvén még mindig lehetséges, hogy a művész újat mondjon, és lehetséges, hogy a régi hagyományok megőrzése, újraértelmezése és átstruktúrálása mellett a modern, vagy éppen a posztmodern kor frissességével hasson az olvasóra az író, bármelyik korcsoportot is célozza meg éppen.

A versek egészét összevetve ugyanis - annak ellenére, hogy egy válogatásról, nem pedig szigorú logika alapján ciklusokba rendezett költeményekről beszélünk - az a benyomás alakulhat ki az olvasóban, hogy olyan, mintha a kötetben szereplő művek között mégis létezne valamiféle kohézió, amely nem csupán az alkotó által kialakított, egyszerű, és letisztult stílusnak, illetve a háttérben jelenlévő, meglepően egységes hangú lírai énnek köszönhető, hanem annak az egyéni, nosztalgikus atmoszférának is, amely a hallgatóságot sikeresen helyezi át egy időtlen, statikus, ám mégis élő, lüktető, és idilli pillanatba, miközben a művek mondanivalója bőven túllépi a megszokott sablonokat és az epigonok többségének cikornyás megfogalamzásait -  ezáltal pedig a legváltozatosabb témákat képes elénk tárni a kötet egyazon szemüvegen és perspektíván keresztül.

Alapvetően bármelyik felnőtt célcsoportnak ideális választás lehet ez az egyébként tömör, de annál elgondolkodtatóbb verscsokor, azonban kiemelhető két olyan korosztály, amelynek különösen aktuálisak lehetnek a könyvben található művek. Az egyik ezek közül az érettebb gondolkodású kamaszok, valamint a fiatal felnőttek halmaza, akikben egyrészt még ott lappang egyfajta gyermeki egyszerűség és életigenlés, másrészt viszont ezen nemzedéknél jelennek meg az első komolyabb kihívások, valamint a legkülönfélébb félelmek, gyötrelmek és csalódások, emellett képesek arra is, hogy bonyolultabb kontextusban vizsgáljanak és interpretáljanak múltbéli eseményeket, emlékeket, impressziókat, amelynek folyamatával elég gyakran találkozhat az olvasó valamilyen formában a költemények egy jelentős részében.

Ez a második elem kapcsolódik a másik általam kiemelendő korosztályhoz, a középkorú generációhoz is, amelynek tagjai még nem kifejezetten tartoznak az idősebb olvasók közé, de a sorssal és az élettel való számvetés, a visszatekintés, az egyes meghatározóbb életszakaszok átértékelése mind-mind olyan tényezők, amelyek esetlegesen már előfordulhatnak a körükben, így számukra hasonló hatást válthat ki a kötet hangulata, mint a fiatalok számára. Viszont ezen nemzedék tagjai mintegy inverz módon, a fonál másik végéről szemlélik az eseményeket, így a költemények, amelyek egyébként hasonló alapélényekből táplálkoznak, képesek arra, hogy a befogadó személyétől függően ugyanazokkal a könnyedén megragadható és átérezhető képekkel kétféle irányból is rálátást adjanak olyan, egyébként súlyos, komoly problémákra és emberi dilemmákra, amelyek az író által megteremtett miliővel igen éles kontrasztban állnak.

Mielőtt azonban ezekre a konkrét témakörökre, és a művekben felsorakoztatott motívumokra kitérne az elemzés, érdemes megemlékezni arról az általános légkörről, és azokról a stíluselemekről is, amelyek átjárják a művek döntő többségét, és valamilyen módon ezáltal össze is fűzik őket, egyetlen koherens alkotói univerzumot megteremtvén ezáltal. Fentebb szó volt már arról, hogy a művek megütnek egyfajta nosztalgikus alaphangot, amelynek köszönhetően a költemények érzelmileg jobbára kiegyensúlyozottak, a rapszodikus képek pedig inkább csak szórványosan bukkanak fel -  azonban ugyanígy megfigyelhető az is, hogy a háttérben az említett fajsúlyosabb kérdések akár fenyegető, bizonytalan érzéseket is kiválthatnak az olvasóból (ilyen pl.: a Legenda, a Kocsmafüst, és a Körhinta).

Az ismerős, mégis merőben más, tudatosan variált, továbbgondolt, illetve a lírai én önálló ,,színpadára”, vagy ha úgy tetszik, saját lelki küzdőterére átültetett költői képek és alakzatok azonban nem csak egy harmonikus, idilli közeg kialakításában vállalnak oroszlánrészt, hanem egyúttal korábbi magyar irodalmi törekvéseket is folytat velük a szerző. Ennek részben biográfiai vonatkozásai is lehetnek, hiszen az erdélyi írók (pl.: Wass Albert, Tamási Áron) hagyományosan is közelebb állnak a népiességhez, így a folklór különféle vetületei, illetve a mitikus szereplők és helyszínek sokkal gyakrabban jelennek meg általában, mint a többi magyar író és költő esetében - ám ez utóbbi tény eléggé relatív, hiszen a magyar szépirodalomban Aranytól Vajda Jánosig egyébként is számos alkotó nyúlik vissza a népies gyökerekhez, és ennek látjuk Farkas Árpád esetében is egy jelenkori manifesztációját.

A népiesség és a közvetleség kifejezőeszközei azonban nem csak a stilisztikai megformáltságban jellenek meg, hiszen noha a szerző számos posztmodern kortársához hasonlóan alapvetően szabad versekkel dolgozik, és apró töredékekből, benyomásokból alakítja ki a költemények struktúráját, helyenként mégis nagyon erőteljes, a paraszti - és a népdalokkal rokon vonásokat mutató formák dominálnak. Ez utóbbiak nem is inkább a ritmusban, hanem a megszerkesztettségben, a sorok tördelésében - és néhol minimalizmusában - kapcsolódnak a népdalokhoz (ilyen pl.: A tekintet, a Csikorgó, vagy az Asszonyok ringnak), bár esetenként találkozhatunk a vidéki rigmusokra hajazó ismétlésekkel és párhuzamokkal is (a Füst, füst, keserû/Tûz, tûz, gyönyörû párhuzama a Katarzis - , vagy a Havazás lennék kezdetű anafora a Dúdoló című versből, illetve az Avaron strófáinak első sorai).

Az olvasók szélesebb rétegének bevonásához és a közvetlen hangvételhez nagy mértékben hozzájárul az a tény is, hogy az intertextualitásra, valamint az egyéb kulturális-szépirodalmi utalásokra és  kitekintésekre alig találunk példát, miközben a humoros és/vagy elgondolkodtató szójátékok (egyenek villanegyedet; marad még három szalonnaszelet: a hit, remény és szeretet), illetve a falusi környezetet idéző (pl.: a Parasztudvar), a klasszikus tájleírásokra emlékeztető, és a természeti jelenségekre (patak, füst, erdő, hó) tudatosan rájátszó képek szinte valamennyi versben visszaköszönnek. Ezek a közismert, mégis újszerű megvilágításba helyezett motívumok pedig egyszerre ruházzák fel a műveket egy nagyon markáns romantikus attitűddel (A nevetésed), másrészt pedig a tradicionális formakincs variálásával egyben gazdagodik is egy-egy szó jelentése, ezáltal a szürrealista konstrukciók sem állnak távol a költemények világától (pl.: a Műtét esetében).

Ugyancsak egyéni megközelítésbe helyezi, és a fölösleges túldíszítettségtől megtisztítva emberibbé is teszi a műveket a sokszor váratlanul felbukkanó groteszk hanghordozás is, amelynek lényege, hogy az egészen az antikvitásig visszavezethető műfaji referenciák (epilógus, elégia, ballada) sokszor mindenféle átvezetés nélkül ötvöződnek egészen őszinte és naturalista elemekkel is, így a verssorokat narráló lírai én az olyan patetikus eszméket, mint az elmúlás, vagy a szerelem, képes akár teljesen formabontó, vagy provokatív módon ábrázolni (jött Zsuzsanna, átkelt a kérges tehénlepényeken, aranylott hajában kósza szalmaszál), eközben viszont egyáltalán nem kerülnek háttérbe az alkotót inspiráló érzelmek és értékek (Egyszer majd arcom is elkészül).

A tematikát megvizsgálva megállapíthatjuk, hogy ez a bizonyos értékrend döntően azok köré az örökérvényű kérdések és problémák köré szövődik, amelyeket máshogy, más formában már számos előd is feldolgozott, viszont az említett groteszk-hatás, és az alkotó-befogadó közötti intimitás együttesen egészen eltérő olvasatot ad az olyan témaköröknek, mint a halál (Az utolsó bányaló nyugtalan képei), az ősök tisztelete (Apáink arcán), a saját sors, vagy éppen a kiteljesedés lehetőségei (Őszi szél), a menedékkeresés és a szabadságvágy (Lucernáskert), valamint a teremtett természet nagysága, akár a lírai én léthelyzetével is összevetve (Csak csend ne legyen).

Azok számára, akik egyszerre szeretik a kiforrott és kevésbé filozofikus, mégis gondolkodásra serkentő, mélyebb összefüggéseket és impressziókat megragadó lírai alkotásokat, vagy akik a régmúlt idők hangulatát idéző esztétikai külsőségekre vágynak, ugyanakkor az ezek mögött megbújó posztmodern szemlélet sem áll tőlük távol, biztosan ritka meglepetést és üdítő kikapcsolódást fog nyújtani e néhány szemelvény Farkas Árpád munkásságából, amely talán az egyik legjobb mai iskolapéldája annak, hogy - amint azt a fizikusok az anyagról szokták állítani - a költészet sem vész el, csak átalakul. Ez a könyv pedig egy olyan ízelítőt kínál ezekből az ismerős-ismeretlen változásokból, amelyek garantáltan magukra fogják vonni az szépirodalom iránt kevésbé nyitott- és érdeklődő olvasók figyelmét is.