Jelige: Fűszer – Véraláfutásos költészet

Farkas Árpád Válogatott versek című kötetéről

„Először is: derűlátásom alapja, hogy nem vagyok derűlátó.”[1]

                                                                   (Farkas Árpád)

Végtére is, a 2012-ben megjelent Válogatott versek című Farkas Árpád-kötet nyolcvanöt papírt átívelő sorai a „csecsemőkorukig szuszognak vissza”, miként a dolgok azon Lászlóffy Aladárt szólító versben, mely Az átutazó címet viseli. A kiemelt szövegrészt magába foglaló textus képrendszerét tekintve korántsem tekinthető egyedülállónak a Fekete Vince által egyberostált Farkas-versek sorában: a tárgyalt szövegekben megannyi alkalommal fellelhető gyermek- és férfi motívum csaknem minden esetben egymástól precízen elhatárolható, noha javarészt kettéválaszthatatlanná íródik: „álmai ághegyén hintázva nézi a gyermek: / járkál egy férfi az időben dolgozik elmegy”. A mindenkori kiindulóponthoz (?) való közelítés, odafordulás, de főként a távoli tájak és érzésvilágok idegensége okozta szakadatlan vissza- és visszatérés igénye a Farkas-költészet meghatározó irányvonalának tekinthető.

„Szél ver minket, férfivá, késsé élesít a fenőkő-idő”- hangzik el az Anyák némasága című versben, és tevődik fel a kérdés a Zsoltárban: „Ha férfikort ígértél, uram, az ifjúságot mért mosod belőlünk el?”. Az idézett részletekben konok, ellentmondást nem tűrő határmetszésként tűnik fel a férfivá érés erőszakkal telített útja, mely ugyanazon időben végérvényesen semmisíti meg a gyermekkor bűvös világmindenségét. Az Ágyhozkötötten versben a „vassá veretés” átvitt értelme érvényesül: a „férfivá veretés” egyaránt kíméletlen aktusával azonosul, mely voltaképpen a – gyermekkor után sovárgó – megszólaló fegyelmezett magatartását követeli. Ezen sorokkal kétséget kizáróan szoros oppozícióban áll a Hazatérés, mely a kötet negyedik verseként szerepel.  A szóban forgó műben a szülőföld motívuma kiemelt jelentőséggel bír, a lírai alany gyermeki múltját hívja életre: „A szülőföld ölébe felkap. / Csucsujgat: megjöttél szentem, / zavartan kabátgombommal / babrál, s kicsit meglepetten / tapogatja ki azt az egykori / gyermeket bennem.” Az „ölébe felkap”, „csucsujgat” igék leginkább a szülői szerepkörhöz kapcsolódhatnak, noha a Hazatérésben a megszemélyesített szülőföld bír ezen rendeltetéssel. Ugyanitt mutatkozik meg a múlt idősíkjához fűződő önfeledt játék gondolata, mely rövidesen, néhány sorral később nagymértékben átértelmeződik: „…vékonycsontú játék. / Az űz és hív megtérni rendre”.

A „megtérés” az Avaron szövegben olvasható „fel-feltámadás” fogalmával több értelmezési síkon is könnyedén asszociálható. Elsősorban fontosnak tartom megjegyezni, hogy mindkettő a határozott névelővel ellátott (Hazatérés) és a főnévi mutató névmáshoz (Avaron) – jelen grammatikai kapcsolóelemek feltevésem szerint a közelség, megbízhatóság gondolatát hordozzák magukban – kapcsolódó (szülő)föld viszonylatában látszik beteljesedni, ekképpen feltehető, hogy emez tekinthető a lírai hang egyik alapvető „origójának”. Továbblépve, a „rendre” szóelem, illetve a tárgyalt fogalomhoz kapcsolódó ismétlődő „fel” igekötő a nem egyszeri alkalommal bekövetkező  „zarándokút” elgondolását érinti, így a középpontban álló anyaföld szent helyként funkcionál, melyet a Válogatott versek több passzusában is magával visz a lírai megszólaló, A Határátkelés című szövegben „dohányporral elkeverten”.

A 2012-ben megjelent Farkas-kötet első versei feszesen kapcsolódnak a korábban kibontásra kerülő szülőföld motívumához, mely párhuzamot legfőképpen az „anyaföld”, a Farkas Árpád által is oly sokszor működtetett fogalom révén kívánok megvilágítani. Az Anyámban a lírai hang az anyától kapott eget hordozza magával, (magában) távollétei során: „Hagyott egy darabka kéklő eget bennem. / Kifeszítettem és merre vitt az utam, / jó hazai földből belé Földet gyúrtam.” Az Egyszer majd arcom is elkészül című szövegben az otthonosságot idéző táj, Küküllő és Hargita az anya arcával, vonásaival mosódik össze, válik egyenértékűvé: „A te gyönyörű orcád régóta rásimult a tájra, két szemedből szivárog a Nyikó, a Küküllő, homlokod mögött a Hargita / gyorstarlásos, málnavészes boltja.”, mellyel – akár az Anyámban is – a már férfi, de mindvégig gyermeknek maradó lírai én megáldott, visszavonhatatlan segedelemként élhet tovább: „Halálos ágyán tíz szikrázó ujjal anyám / még lefejtette arcát -: viseld egészséggel, fiam!”. Az anya- és szülőföld, otthonos táj motívumát egybekapcsoló eljárás további kötetrészletek (Gyöngeségeim) során is jelentkezik: „Hamar, most hegyeket ide!  / Ha nem, egy marék agyag is lehet! / Be kell tömnöm, míg nem késő, / a bőrömön támadt repedéseket.”

Az öröklétet így magában hordozó költői hang: „ha már magamba engedtem a kinti világot, / fűvet, fát – mi öröklétre vágyott…” (Katarzis) egyidejűleg a múlandóság, az embertelen megsemmisülés képzetével is szüntelenül szembesül. Az Apáink arcán című textusban - mely szöveg a kötet első verseként szerepel – rekontextualizálódik a korábban örökéletűnek tűnő arc(vonás): „s e rögös földre mégis visszatérnénk, / csak lábujjhegyen, halkan!: apáink hűlő, drága arcán járunk.” A József Attila emlékére íródott Nagyapám sírjánál szintén az elsők között foglal helyet a Válogatott versekben, és az Apáink arcán című vershez hasonlóan a visszafordíthatatlan enyészet tárgykörét formálja tovább, az emberi halál a táj pusztulásával fonódik elkerülhetetlen párhuzamba: „s fellábbal már sírban állnak a fák.” József Attila Kései siratója több esetben is közeli hasonlóságot mutat ezen Farkas-szöveggel, ezt a József Attilát rögzítő paratextus is kiemeli. A Sirató  „A gyereknek kél káromkodni kedve - / nem hallod, mama? Szólj rám!”, „Lágy őszi tájból és sok kedves nőből / próbállak összeállítani téged;” sorai így hagyományozódnak tovább Farkas Árpád költészetében: „Hát mért kél e gyermeknek / káromkodni kedve?”, Összeraklak halkan, / virágból és sárból, egy marék homályból / meg egy fénysugárból.”

Ugyanakkor egy lényegbeli eltérés is megfigyelhető a két költői hang között: József Attila 1936-ban íródott versében még csak nyomát sem láthatjuk az öröklét gondolatába vetett hitnek, míg a Farkas-részletekben több esetben is fáradhatatlannak bizonyul a régmúlt vagy a már-már haldokló tájak és az ezekhez kapcsolódó arcok iránt táplált reménység megléte. Ezen elgondolás a már előtérbe került Gyöngeségeimben is láthatóvá válik: „Nem kapkodok értük: a hegyek bennem élnek. / Városok zsonganak rég a szívem alatt.”, „S megmerítkezve mindig halálban, elmúlásban, / csak felépül bennem az a győzhetetlen másik. / Kísérti a lehetetlent csontja-ropogásban / s felnő a halálig.” (Visszavonulások), „Hé! Kézszorítások ezer éven át / összekuporgatott melege! Nem érzitek? Egy naprendszerbéli bolygót / lehetne üzemeltetni vele! (Az iszony ellen), „Fütöm a föld kihűlő-szép arcát, / felnövök halálig / a mindenség áramkörében.” (Vaskenyéren).

A Katarzisban az örökéletűség gondolatához a „kitakarás” is társul. A múlt-jelen-jövő időmóduszai közötti átjárhatóság azoknak törvényeivel is szembesíti az így védtelenné váló, versekben feltűnő elbeszélőt: „a tüzet, a tüzet… / -én ezt nem akartam, / mikor magamat csontig kitakartam, / mikor révülten rendre belém szálltak / öröklétre vágyon a múlandó tárgyak”. Az épülés-pusztulás, pontosabban szólva az élet-halál s így a jövő-múlt képeinek összetartozása és elválaszthatatlansága az Együtt című textusban is érvényre jut: „de míg ragálynak-kitakartan fekszünk, / külön-külön nem jelöl meg a kín, / s pusztíthatatlan épülünk, míg együtt / ringunk a halál eresztékein.” Ezen versrészletek korántsem az individuális múlandóság fel- és elismeréséről tanuskodnak, mindinkább a kollektív, egyetemes pusztulásba való belenyugvás tör felszínre: „vagyok én is csak elkevert / fia az algás, messzi csöndnek, ki / így-úgy tartja még magát, / de tudja: - végül értejönnek.” (Áradatban).

 Mondhatni, hogy azon szóképek, melyek a Hargita Kiadóhivatal által közrebocsájtott művekben helyet kapnak, megközelítőleg a kötet egészén végigvonulnak, s szintén az öröklét-elmúlás ciklikus szerkezetének tematikájához kapcsolódnak, „a vas -: vas, kő -: kő, csont -: csont  / kiméletlen békességét” (A káprázat órái) hirdető költői elképzeléshez, mely végeredményében a Farkas-életmű vezéreszméjét is képezi, annak kezdő- és fordulópontjának tekinthető.

A egymást sorban követő három anyag „időtállóságra való képessége” válik kérdéssé, majd kerül elismerésre. Az Esztelneki napóra című terjedelmesebb szövegből – csak részletek kerültek a Válogatott versekbe – kitűnik a pléh(cigaretta-tárca) és a vas(kereszt) maradandósága: csupán azok villog(hat)nak a vadhamu alatt. A többször is említett Hazatérésben a fáknak „vaskérge” van, de végül ráeszmél a gyermek: „…késő. Elmúltak mind, / amik voltak. / Nagyapám féltő térdein is nyirkos gyökerek lovagolnak.”, a kötet huszonkilencedik oldalán olvasható versben (Vaskenyér)  a hit: vaskenyér. Ugyanezen kötetrészben a csont – mint javarészt az összes előfordulás esetében – az emberi lét és test sebezhetőségének jele, kézzelfoghatósága: „Állok a holnapok éle előtt. / Pengéjük csontba mar, szikrázva / hámlik rólam az önfeledt derű.”, „kifordul fehér csontja csöndben / a nyirkos, szétmálló halálból.” (Nyarak füstje).

            A Ha sírokon kihajt a remény című szövegben Farkas Árpád emberi- és költői hitvallása látszik kibontakozni: „de költő én nem voltam, költő én nem; énekeltem csak félelemből a rettenet ellen, / (…) / az együvétartozás ribanc reményével / állva meg itt, a Temetődombon / zúgva szembe a széllel: félni kell bátran! S élni. Élni!” Meglátásom szerint ezen szövegrészlet párhuzamosan olvasható a Kőkörgető következő passzusával: „megannyi költő: Kökörgető! / emeli dühét, kacaját szitkát / sorsosok sorsát a Napba - - - - - - / Karernyedés csak - s omlik a szikla! Térdrogyás csak - s alátemet! Tovább hát, tovább! A megszakadásig!”.

Az írás, a költészet sziszüphoszi munkáként mutatkozik, mindemellett: az élethez való szakadatlan közel-lenni-akarás, a kézszorításba, felszálló füstbe vetett hit. Jelenlét a mindenségben.

Hiszen a legvégén: „magára marad a Kővel a férfi.” (Kőkörgető). És a gyermek.