Finta Edit: Elfolyó homok csöndje. Töredékek (11.) – Székelyhidasi emlék
Székelyhidasi szobánk. 1976, olaj, vázon, 70 x 90 cm
Székelyhidasi emlék
Távol a modern világtól, ahol a fogorvoshoz és kiállításra is traktorral jártunk, abban az omladozó, szép, kőből épült, sárral tapasztott, kékre festett parasztkunyhóban lakhattunk.
Milyen romantikus...
Ez volt az idős kőfaragó házaspár, Florentina és Florentin meseszerű, bedeszkázott ablakú, örökölt háza. A kőház egyetlen szobájában egy háromlábú festőállvány beállításához is szűkösen került hely. Az egész berendezés egy asztal, mellette két padláda meg egy egyszemélyes ágy volt. Szemben egy kisméretű, régi csikókályha állt, mögötte ócska polc, rajta néhány fontos edény: háromlábú lábas, egy vas palacsintasütő, agyagköcsög. Volt a házban még két rozoga pléhveder meg egy lepattogzott zománcú, vízköves, ócska mosdótál is. Egyetlen melegedési forrás a vaskályha, melyet főzésre is használtunk.
Ha szél fújt – ami a hegyek között gyakran előfordult –, az egész füstöt visszavitte a kis helyiségbe. Így a tüzet ki kellett oltani. Mikor a körülményes utazás után megérkeztünk – ki tudja, mikor távoztak a ház lakói –, meszelni, vegyszerekkel és petróleummal fertőtleníteni kellett bútort, deszkagerendákat, padlót, mindent.
Végre egy elhagyott parasztház nyújtott nekünk menedéket, ahol a kőépítményben szigetelés hiányában, mint az egerek is, majdnem megfagytunk...
A Székelykő keleti oldalán éles és hasítóan hideg volt a levegő. Ebben a csodálatos faluban, ahová érkeztünk, a búzát, a lisztet is muzeális, torockói színes, tulipános ládában tárolták, és a tyúkokat értékes, régi cseréptányérokból etették. Egyik helyen például az istálló kis szellőzőablaka helyett egy gyönyörű, kéken árnyalt gramofontölcsér volt beépítve. (A különös technikával alapozott, fára festett és aranyozott, bizánci stílusú román ikonokat, e felbecsülhetetlen értékeket potom pénzekért elhordták a faluból. A Kolozsvárhoz közeli mikolai kolostorban a régi hullámos, szabálytalan felületű üvegre festett régi képeket –mint a Sárkányölő Szent György, a Krisztus keresztre feszítése, a Gyászoló Mária – az ügyeskedő gyűjtögetők összeszedegették.)
Nem járt erre senki, csak nagy ritkán a postásszekér, vagy orvos barátunk jött el verselni és az Andrásfalva messze van-t vagy egy Karády Katalin-dalt elénekelni.
Előfordult, hogy kenyér sem volt. Valami ,,kenyérféleséget” sütöttem a kis tűzhelyen. Üresen állt a kis bolt, nem volt lehetőség élelmet vásárolni. Ha a faluból induló egyetlen autóbusszal, éjszaka két óra körül Kolozsvárra bevásárolni indultunk, estére hazaérve a pléhvederben befagyott a víz, nem volt mivel kezet mosni.
Melyik haza?
A sok költözködés... Kiadó szobák sora... Központi szálloda...
Szüleim otthonában szerzett tapasztalataim szerint, hogy éhen ne haljunk, elkezdtünk gazdálkodni. A házhoz tartozó néhány négyzetméternyi földet felástuk, beültettük mindenféle magvakkal, növényekkel. Okosan kihasználtuk a területet – igen jó volt a föld –, komoly termésünk lett. Az ottlakók csodájára jártak. Mit csinálhatnak ezek a ,,magyarok”, hogy mindenük megterem? (Itt magyarnak neveztek minket. Budapesten ,,román” lettem…)
Huszonegy csirkénk hamar felcseperedett, hisz rizzsel is kényeztettük őket. Volt két libánk is, annyira szelídek voltak, hogy mikor másfél év múltán Kolozsvárra készülődtünk – egy újabb költözködés, cipekedés, albérleti szoba keresése várt ránk –, sajnáltuk a szárnyasokat levágni, elajándékoztuk, de otthonukhoz hűségesen a falu másik feléből is mindig hazarepültek. Nem lehetett megszabadulni a libáktól, ragaszkodásuk határtalan volt. Bárcsak mindenkiben megvolna ez a kötődés a hazához, otthonhoz, szülőföldhöz...
Melyik otthonhoz?
Hol van a haza?
Hol van már a fenyődeszka kellemes illatát árasztó, az alma, cseresznye, jázmin, galagonyavirág és baracklekvár illatú mézet adó akácos otthon?
Este a hegyekből – mint hömpölygő láva – özönlött a juh- és kecskenyáj, a bivaly- és tehéncsorda. A kolompolásuk visszhangzott végig a Székelykőn, a sziklákkal övezett festői tájban. Nyomukban az óriási porfelhő szürkés ködként borította a hegyet. Amint ezen a sűrű képződményen átsütött a nap, festői, furcsa, szürreális táj vetült a valóságos fölé abban a csodálatos pirkadatban, napkeltében, a káprázatos alkonyatban vagy a napnyugtában.
Egyszer a félig üveges bejárati ajtón halk kopogás hallatszott. Egy szépséges fiatal lány jelent meg kisgyerekkel a karján. Csodás cigány lány, és a gyereke is gyönyörű. Rögtön rajta akadt a tekintetem. Már csak festményben tudtam gondolkodni, ébren álmodni róla. A lány udvariasan köszönt, majd megkért, hogy adjak cukrot a gyerekének. Már fordultam is, hogy a vas tűzhely mögötti polcról leemeljem az édességet, és átadjam. Az ajtó csukva volt. Mintha nem is létezett volna, a lány lépészaj, padlónyikorgás vagy az ajtó becsukódásának a hangja nélkül eltűnt. A csikókályha rácsára tett ezüstözött edényt kerestem, melyet valamikor az ószeren vásároltam. Az ajtó zárva volt, és sehol senki, mintha mindent a föld nyelt volna el. Máskor az ajtó hangosan nyikorogni szokott, de most semmi zajt nem hallottam. Ez megzavarta képzeletemet. Kiszaladtam az udvarra, az utcára. Sehol senki nem járt a csendben. Míg a szem elláthat, üres volt minden. Olyan az utca, mintha a híres metafizikus festő, Giorgio de Chirico festette volna. Csak a hosszú, óriási árnyékok uralkodtak a házak közti néma térben.
Becsengettem a pap feleségéhez, aki tanítónő volt a közeli iskolában. Marioarával gyors léptekkel hamar eljutottunk a falu végén lakó csodás lányhoz. Bekopogtunk, és kértük, hogy adja vissza az elvitt régiséget. Három fiatal férfi késeket villogtatott felénk – meg akartak félemlíteni. Nekem nem, de a papnénak visszaadták az elemelt tárgyat. Féltek hazudni, egyházi emberrel vagy annak hozzátartozójával összetűzésbe kerülni. A férfiak késeiket letéve meglágyultan, tisztelettudóan és bűnbánóan bocsánatot kértek.
A lány valójában nem volt tolvaj. Megmutatta, hogy gyönyörűségével meg tudja babonázni a faluba érkezett festőt, aki jóhiszemű. Be is engedtem őt... Ósdi, boszorkányos babonájával képes volt a tudatomat manipulálni, vagy hipnózisszerű állapotba hozni. Az ajtó és az ócska padlódeszka erős nyikorgásából elvarázsoltan semmit nem hallottam, és nem is láttam semmit. Mivel a következő festményem témáját, a modellt láttam benne, szépségével elkápráztatott. Lehet, hogy valamelyik festményemen, bár még én sem fogok tudni róla, ott lesz. Ott fog elrejtőzni mindhalálig – vagy azután is – a végtelenben, a művészetben, az ,,örökkévalóság küszöbén”... vagy az örökkévalóságban.
A Székelykő ködben, viharban, esőben és napsütésben állandóan változott. Akkor is, mikor a cinkfehér hó óvón beborította, nehéz, lágy takaróként, féltőn omlott rá. A kő minden napszakban, pirkadatkor, reggel vagy délben és este, minden percben, minden megvilágításban, hidegben vagy melegben, állandóan kivételes gyönyörűségként tündökölt. Különleges titkok őrzőjének, magasabbrendűnek, megközelíthetetlennek látszott. Gyalog át lehetett menni az alig két kilométerre, a hegy másik oldalán lévő Torockóra. Egyszer felmásztunk a csúcsra: fentről nézve sok kis ház sorakozott a szürkés köddel lágyított, oldott völgyben.
Lelkemben megmaradt lele Sava, aki egy közeli házban egyedül, elhagyottan élt. Ha főztem valami jót, vittem neki. Nagyon hálás volt, szép, ősi román mesékkel, régi, balladaszerű történetekkel viszonozta a látogatásaimat. Mikor egyszer lele Sava fáradt, nehézkes, bizonytalan léptekkel eljött, és leült a ház előtti kis kamra lépcsőjére, képzeletembe bevillant az Epilógus című olajfestményem. Egy ócska óra is, amelyen az arab és római számok helyett csak valami jelek látszottak. Egyből össze is állt a festmény. Elég nagy, szinte egyméteres lehetett a keretre feszített vászon. A kék ház egyetlen szobájában olyan kevés hely volt, hogy a háromlábú festőállvány befért, de a képkeretre feszített vászonnak nem jutott elég hely. Az udvaron kezdtem festeni. A szeles időben kétszer is leborult az elkezdett kép, a homok és a fű beleragadt a friss olajfestékbe.
Úgy éreztem, nem folytathatom a festményt, mert az üresen maradt szék erős, jelentőségteljes, félelmet sugalló szimbólum, amely rosszat is jelenthet.
Félkészen állt a vászon, érett, és várt egy jobb időre, a befejezésre.
Közben egy másik képet kezdtem el. Megfestettem a kis szobát, ahol laktunk, ahol Attila megírta az Egyidejűségek című regényét.
Aranymetszést alkalmaztam, s a kinti és benti ábrázolás ötletét. A képen látható egy üveges ajtó, amelynek küszöbét a szép lány átlépte, és hang nélkül eltűnt. A bejárati ajtó üvegén tükröződött a Székelykő vagy valami más... Kint az ablaküvegen át felsejlett a kis kamra is, melynek bejárati lépcsőjére lele Sava leült. Őt azon a képen jelenítettem meg, melyet babonából csak jóval később fejezhettem be. A belső térbe az egyetlen melegedési forrást, a csikókályhát is elhelyeztem.
Egyben volt a kint és bent, az otthon melege, a kint hűvös levegője és az aranymetszés szinte már megfesthetetlen, precíz aránya.
Egy kis házikót ábrázoló, fából faragott óra is lógott az általam fehérre meszelt falon, a padláda fölött a kis parasztlakban, analógiaként a kis házikóban... Csupa metaforikus látvány.
Semmit nem kellett tennem, minden készen állt abban a mesés faluban, ahol a tyúkokat is értékes, 1800-as évekbéli cseréptányérokból etették, ahol a gazdag földben kis helyen is mindent meg tudtam termelni, ahol a libáimtól nem tudtam megszabadulni, túlzásba vitt hűségükkel, ragaszkodásukkal a falu végéről is mindig hazarepültek, ahol a református templomon óriási lakat állt.
Attila naponta írta az Egyidejűségek című faluregényét. Történet falkányi kutyával című novelláját is befejezte. Belekezdett az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket című kisregényébe.
Egyszer, mint akkor, ötéves koromban, elindultam világgá. Féltem az ismeretlenben, a fények felé mentem. A kutyák ugatása farkasordításként visszhangzott a koromsötétben. Csak mentem átfázva, dideregve az éjszakában, a határtalan félelemtől remegőn, az üres, járatlan, göröngyös, sáros, szekérkeréknyomos utakon. Sokat, több órát is mehettem – Kolozsvár felé igyekezve –, amikor kényszerűen betértem az egyetlen házhoz, ahol a lámpa még világított. Megbocsátásra várva találtam ott azt, aki bántott engem. Nem vettem észre, hogy csak egy nagy kört tettem meg. Nem Kolozsvár fele közeledtem, akaratom ellenére – ahogy a libák is – visszajutottam oda, ahonnan elindultam. Mint ahogy a folyó is a viharos égszakadás és áradás után ismét a régi, megszokott medrében folyik tovább.
Így van az, ha az ember teljes szívvel-lélekkel, minden gondolatával és minden erejével csak egy igazi otthonra vágyik, hiába akar elmenekülni, mégis oda fog visszatalálni, ahonnan elindult... Abba a virágzó gyümölcsöskertbe, ahol derékig ért a fű, ahol, mint a Paradicsomban, jól éreztem magam, és ahová már nem juthatok soha, csak képzeletemben, gondolataimban, esetleg álmaimban...
Meghívtak Aradra, az Alfa Galériába. Aradon szegény, szépséges, eltávozott Ibolya húgom intézett mindent, ami egy egyéni kiállítás rendezésével jár.
Közben megnyertem egy pályázatot, így Székelyhidasról Kolozsváron a Művészeti Galériában is egyéni kiállítást rendeztem.
A képeket kicipeltük a buszmegállóba. Hiába vártunk, aznap nem a megszokott helyéről indult az autóbusz, és ezt senki nem jelentette be. Így minket képestül a falu buszmegállójában felejtettek. Mivel a meghívók szét voltak postázva, ha gyalog is, de mennünk kellett. A hideg esőben valami traktorral utaztunk Várfalváig, egy darabon gyalog és egy ósdi, rozoga szekérrel. Majd Tordáig egy alkalmi kocsi vitt el. Itt ismét autóbuszra szállhattunk. Kolozsváron a képek nem fértek be a taxiba, trolira ültünk.
,,Miért is kellett nekem képzőművész, munkanélküliség, a sok nélkülözés, a nyomorúság. Ezek az állandó kiállítások.”
Bevallom, én sem szeretem a kiállításokat. Nehezen viselem el a rendezésükkel járó óriási stresszt. Sok irányba figyelni... Csak festenék vagy rajzolnék egész nap. A megnyitókon kialvatlanul, fáradtan már alig állok a lábamon, nem tudok összpontosítani.
A sok képpel szekéren, traktorral, gyalogosan menni és utazni körbe a hegyeken, mezőkön, dombokon, réteken, sáros, göröngyös utakon, a süppedős, járatlan ingoványon, bozóton át. Átázni, megfázni a nagy, szürke ködben és a jeges, zuhogó esőben...
Kihűlten, loncsosan, átázottan, sárosan, nagy késéssel, körülményesen érkeztünk Kolozsvárra. A régi kiállítást még le kellett szedni, és felrakni az újat.
A közönség már az ablakon kopogott, mikor kisestélyiben, még mindig remegő, bizonytalan léptekkel a létrán fel és le járkáltam, hogy felrakjuk a képeket.
Annyi hihetetlen kaland után a szép megnyitót, úgy érzem, meg is érdemeltem. Bemutatott a Kolozsvári Televízió, a Bukaresti Televízió Magyar Szerkesztősége, az Utunkban Vásárhelyi Géza megnyitó szövege jelent meg. Nagyon gyenge nyomdai minőségben, rossz papíron kétnyelvű leporelló is készült. ,,Csak Te, akinek se lakása, se műterme, se állása, se funkciója, se jövedelme, se státusza, semmije nem volt és nincs is, csak Te engedheted meg magadnak ezt a katalógust”, jegyezte meg egy igen jónevű grafikus barátunk.
Egyszer, mikor éppen élelmet vásárolni Kolozsvárra készültünk, két kedves író barátunk egy piros Lada személygépkocsival megérkezett, meglepetésszerűen meglátogattak minket. Nem örültem a bejelentetlen látogatásnak, mert egy szikra ennivalónk sem volt. Elég csalódottan kérdezték, hogy ,,még konzervetek sincs?” Kínos volt nagyon, de bevallottam, hogy nem volt semmink. Elkezdtük az udvaron a csirkéket kergetni. Máskor szelíd szárnyasaim megérezték a veszélyt, nem hagyták magukat kisütve tálalni. A kedves vendégek így elég hamar igen éhesen, csalódottan távoztak.
Kemény tél volt, jól elfáradtunk, mire élelemcsomagokkal tele Kolozsvárról hazaérkeztünk. A kis kályhában még a tüzet se tudtam meggyújtani, amikor – Távirat érkezett – mondta valaki. Nem volt türelmem kerülni, hogy átmenjek a másik partra a postáshoz, így átvágtam a befagyott patakon. Nagy reccsenés hallatszott, betört a jég. Szerencsémre nem volt nagy a víz, csak méteres, térd fölé ért. Így nem kerültem életveszélybe, de mire a kis, kékre festett házba megérkeztem, az elegáns, hosszú fekete kabátom rám fagyott.
Nem akart meggyúlni a tűz, visszacsapta a szél a füstöt. Petróleumot öntöttem a fára, erre kicsapott a láng, és óriási, elviselhetetlen lett a füst, minden ruhanemű bűzlött. Fulladoztam, alig kapott életre a láng, hogy a fa is meggyulladjon. Még mindig reszkettem és vacogtam, nehezen tudtam átmelegedni. Egyetlen csizmám teljesen szétázott. Száraz ruhába öltözve bebújtam a takaró alá. Rázott a hideg. Megfagyottan, kikékülve megszólalni se bírtam. Még mielőtt magamhoz tértem volna, kopogtak. Valaki elhozta a táviratot, melyben Attilának gratuláltak a Szindbád örök utazása avagy Apokrif történet az Arabs Szürkében (Érintőleges novella egy Krúdy-hangulatra) című, Székelyhidason az asztal sarkán íródott, az Utunkban megjelent novellájához.
Írás közben minden szellemes, humoros mondatot hangosan is elolvasott. Nevettünk. Közben a szűkre szabott asztal másik felén én rajzoltam hozzá az Érintőleges hangulat egy Krúdy-novellára című grafikámat, melyet cinklemezre is felvittem, bemarattam. Később kézzel merített vastag papíron festék nélkül is levontam.
Otthoni_emlek_ 1999_olaj_vaszon_76x96_cm
De nemsokára megérkezett a másik távirat, amelyet számomra az a furcsa álom is jelzett, az a babonás álom, amely minden nagy dolgot, mint egy vészmadár, életem során számomra előre megmutatott. Somlyón a ház előtt a kertben óriási templomtorony nőtt, és megállás nélkül harangoztak. Az álomból a harangszót, míg élek, hallani fogom, tudatomból valamiért nem lehet kitörölni... Így van ez, a túlzottan érzékeny ember megsejti a vég közeledtét, ahogy az állatok is jelzik a földrengést, a földindulást, az égszakadást, az árvizet, a katasztrófát. A patkány a merülő hajón megérzi a veszélyt, menekülni próbál...
A táviratot, amely miatt korábban türelmetlenül, kétségbeesetten át akartam menni a fagyos patakon, és a jeges vízbe zuhantam, otthonomba küldték. Nem bírtam elviselni, hogy Édesapámmal legalább még egyszer nem tudok beszélni. Az áldott föld gondoskodón, védelmet nyújtón, majd féltőn betakarja. Nem fogják zaklatni többé, nem lesz házkutatás.
A tüdeje felmondta a szolgálatot.
Mikor az autóbusszal a temetésre mentünk, minden könnyem elfogyott. Később már Hanga lányomat sem tudtam megsiratni. Csak az óriási félelem maradt. A félelem az ismeretlentől, a valóságfölöttitől, attól, ami ellen nem tudsz védekezni, mert valójában nem is tudod, mitől rettegsz. Így ez már nem is félelem, inkább valami örökre körülölelő, óriás, titánfehér gyász. Az egész életet megkeserítő, temetetlen gyász.
,,Szent Karácsony éjjelén csodát ont az ég,
Megjelent egy kisgyermek, távolból jött fény:
Nem volt meleg pólyája, anyja csupa könny,
Meleg otthont nem talált, hideg volt a föld.”
(Szent Karácsony éjjelén)
Epilogue. 1979, olaj, vászon, 85 x 65 cm
