Ugrás a tartalomra

 

Zászlók, jelszavak, robbantások: „Semmi hatalmat senkinek!”

„Ha ez a regény ásvány lenne, obszidián lenne, ha állat, csörgőkígyó, ha ital, ír kávé lenne, ha ruha, kocsma cserzette bőrkabát, ha jármű, vigyorgó hűtőrácsú fagylaltos kocsi. Azon túl, hogy minden érzékre hat, a sorokon néha átsejlik a háttérben fújtató punk is, aki a pörgés ellenére betartja saját szabályait.” – Berka Attila apokalipszisregényét Rimóczi László olvasta, és írt róla nekünk.

Ki mondta, hogy egy lassan összeomló világról nem lehet könnyedén írni? Miért is gondolnánk, hogy egy végítélet-történet csak lehangoló és zord lehet? Akármennyire szorul is a hurok, és feszül a helyzet, élni kell, inni kell, szeretni kell. A hollywoodi blockbuster-filmek tanulságai szerint, amikor beköszönt az új középkor, vagy kataklizma körvonalazódik, netán világégéssel kombinált űrlényinvázió veszi kezdetét, mi, földiek egyetlen dolgon képtelenek vagyunk túllépni: saját magunkon. Ugyanazok a kicsinyes gyarlóságok fognak motiválni, mint azelőtt, hiába lóg a fejünk felett a veszedelem, összefogás helyett tovább gyűrjük a politikát, ami addig sem vezetett sehova.

Berka Attila Anómia című regénye, melynek fejezeteit az Irodalmi Jelen 2014-től folytatásokban közölte, egy válságokkal terhelt, átmeneti korban, Magyarország jelenében és elképzelt közeljövőjében játszódik. Főhőse, egyben egyes szám első személyű elbeszélője egy budapesti, harmincas férfi, aki célok nélkül sodródik, vegetál, miközben tragédiák veszik körül. Próbálgatja az öngyilkosságot is, ám minden önfelszámoláshoz erőt kell gyűjteni, hogy komoly legyen, mesélőnk korábbi nekifutásai azonban nem sok sikerrel jártak: „Kitaláltam, hogy Miles Davis Bitches Brew-jára fogok elpusztulni. Az ötödik percnél azonban ugrálni kezdett a cédé. A lejátszóhoz ugrottam, letörölgettem a lemezt, visszaraktam, megvártam, hogy kiderüljön, jó-e. Jó volt, erre végighallgattam az egész lemezt. Aztán amikor vizelés után mostam a kezem és a tükörben megláttam a nyakamban a kötelet, olyan ostoba röhögés jött rám, hogy hanyatt estem.”

A regény egységes stílusú és hangvételű, önazonos, megközelíthető, élő és látható karakterekkel. A váratlan fordulatok és a még váratlanabb események elő-apokalipszisról üzennek: egyik tüntetés a másikba ér, a „nagyon öltönyös” politikusok patakzó lózungjai a zűrzavarral együtt burjánzanak, a nép kilátástalanságban tobzódik, miközben üres eszméktől fulladozik. Zászlók, jelszavak, robbantások: a káosz megszokott állapottá válik, a képtelenség pedig elfogadott valósággá szilárdul. A vidám végelgyengülés kitartóan hömpölyög, közben pedig a kulisszák mögött valami szörnyűség készülődik. A történet filmszerűen pergő: bunyó, pia, szex és sok vulgaritás. Nem kifejezetten romantikus, de dolgozik a romantika eszköztárával; nem akciókrimi, de azért elsül benne néhány fegyver; nem horror, mégis ügyesen táncol az olvasó idegein. Sok ablak betörik, de legalább bejön rajtuk egy kis friss levegő. A népi összpánik felszínén a végső üzenet szellemiből lassan anyagivá csontosul. Pokoljárásban leszünk kísérők.

Az anómia szó egyfajta céltalanságot, irányvesztettséget jelent, a társadalmi rend, a közös értékek, normák meggyengülését, amikor már nem olyan izmos az az izmus, és a hagyományok, szabályok úgy lazulnak föl, hogy nem képződnek helyettük újak. Maga a téma, csakúgy, mint a cím, telitalálat. Az alászálló szerző lényeglátása sokkoló, érzékelhető, hogy nagy utat járt be, élettapasztalatait (már ami nem űrlény és zombi érintettségű) kompakt módon öntötte regényformátumba, kiegészítve egyfajta metafizikai bolyongással e fojtogató földi légkörben. A mániákus civilizációutálat és korszakidegenség szinte minden oldalon jelen van, csakúgy, mint az eltiporhatatlan létvágy, vagy a Gépnarancsos csavargás, randalírozás motívuma. Az Anómia keserű utópia – és ha őszinték akarunk lenni, a mai valóság is mintha az ábrázolt állapotok felé kanyarodna –: nem véletlenül született egy olyan országban, melyet sokszor, sokfelől kiraboltak, s melynek népe időről időre gyökeres változásban reménykedik. Az ember ösztönösen a szabadságra törekszik, az ösztönöket pedig nem érdekli sem a törvény, sem a morál. Tényleg olyan baromi nagy tragédia lenne, ha az emberiség egyszer csak nem folytatódna tovább, hanem minden szarságával és szépségével együtt megszűnne? Majdnem felröhögtem kínomban. Az emberiség legröhejesebb rémálma valósult meg: egy hozzá hasonló népséggel kell harcolnia a túlélésért. Hogy mi lesz itt!” – minden, még a mindennél is több. Összeomlás ide vagy oda, azért egy kis csajozás még belefér, megtudjuk, hogy a határon túli magyar nőknek jól felismerhető, az anyaországiakétól eltérő, jellegzetes illatuk van: például az erdélyi lányoknak sűrű és mély, míg a felvidéki csajoknak hűvös és szeles, a vajdaságiaknak pedig vad és édes. Ám a röpke szex után gyorsan magunkra kell kapni a textilt, ha nem akarunk pár marcona fegyveres szakadárt a nyakunkba, ugyanis hazánkban is bevezették már a szükségállapotot, a Zóna mindent bekebelez, és ahogy várható, végül elharapózik az elmebaj. Sok kreténkirály közül ki érdemli a trónt? – számos fej gurult már el a múltban hasonló kérdések miatt, így a regény sem bolygatja.

A kötet lendületes jobbhorgai megakadályozzák, hogy az olvasó bármiért is félbehagyja. A cselekmény elemi erővel csap le, groteszk humorral, sok vérrel, sok verítékkel. Ha ez a regény ásvány lenne, obszidián lenne, ha állat, csörgőkígyó, ha ital, ír kávé lenne, ha ruha, kocsma cserzette bőrkabát, ha jármű, vigyorgó hűtőrácsú fagylaltos kocsi. Azon túl, hogy minden érzékre hat, a sorok közül néha átsejlik a háttérben fújtató punk is, aki a pörgés ellenére betartja saját szabályait. Ha egy íróból eltűnik a könnyedség, és úgymond komolyodni kezd, akkor kezdődik a száradás folyamata. De itt erről szó nincs, a szerző minden írásával egyre jobb lesz:

„Az írás durva visszalépés a gondolkodáshoz, talán még a beszélgetéshez képest is, csak valami sokadik lépcsőfok, egyszerűsített, tompa felszíni tükröződése annak, ami a fejünkben meg a zsigereinkben lenni tud. És árt a memóriának is.”

Az az író, aki a velőt keresi, nem sikerreceptről ír, nem kitalálja a történeteit, hanem látja, szereplői mozgását, életét pedig nem megírja, pusztán követi. Vajon mesélőnk megtalálja majd ebben a tébolyban a lelki békéjét, és ha igen, mihez kezd vele? Jóízűen lármás beszélgetések tartják össze a cselekményt, és találunk pár ügyes, Berka-féle szónoklatot is, melyeknek a szerző igazi nagymestere, itt éppen egy elhunyt barát túlvilági üdvére koccintanak: „Köszönjük neked, Jankó, hogy te magadra vállaltad az anyagozás összes terhét! Köszönjük neked, hogy a saját példádon mutattad meg nekünk, hogyan csinálja ki az embert a cucc. Köszönjük, hogy a te leépülésed, a te haldoklásod látványa belénk égett, ezért mi legfeljebb csak alkohollal kábítjuk magunkat, és csak akkor, ha jólesik. Hisszük, hogy áldozatod nem volt hiábavaló, és nemcsak a mi lelkünket mentetted meg, hanem neked is megbocsátottak az égiek, kipucoltak, és most már a megérdemelt helyeden vagy, ahol nyugi van, pihi. Az égi egészségedre, Jankó!”

Ha egy könyvre valaki azt mondja, „érdekes”, az két dolgot jelent. Egy: nem olvasta. Kettő: olvasta, de nincs róla véleménye, nem hagyott benne nyomot. Ennek analógiájára ez a kötet nem érdekes, hanem lenyűgöző, éles és meredek, ezért gyermekektől távol tartandó, és még a nagykorúak is csak nagykorú felügyelete mellett olvassák.

 

Rimóczi László

Berka Attila: Anómia. Irodalmi Jelen Könyvek, 2017 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.