A költő átutazása önmagától önmagáig

A kötetből kiolvasható magatartás, a szellem bátorsága, a sokunkat foglalkoztató kérdésekhez való nyílt és becsületes hozzáállás, a költői eszközök kiválogatásában megfigyelhető nyitottság, mindez együtt, olyan ígéretet jelent, aminek alapján hajlunk feltételezni, hogy Kőrössi további köteteit mindig is egyfajta szellemi izgalom fogja jellemezni – még ha verseszményünk egyáltalán nem egyezik is az övével.

Huszonöt évvel később egy nagyváradi fiatalember, aki akkor született, mikor ezek a mondatok jelentek megnyomtatásban, így ír: „jaj, vajon milyen madarak ezek, […] ha a csonttörés kockázatát / hordozza magában az a lendület, / jaj, talán vércsék, talán denevérek… // és keletről madarak jönnek, / nyugatra madarak mennek, / jaj, nem is madarak ezek már, / ha versbe kerültek, akkor nem madarak ezek.”

A szavak és madarak, mint sorsunk hordozói, mint maguk közt egymás szimbólumai – nem új gondolat.

Mégis, ki kell derítenünk, hogy ki mondja ki újra. (És másképpen.)

Egyáltalán nem mindegy, hogy ki és mit akar mondani rólunk.

„átmeneti társadalomban
átmenetileg átutazóban
önmagadtól önmagad felé”

Az idézet nem az első Kőrössi-kötetből[1] való (Megtörténhet, hogy megtörtént már, megjelent az Igazság 21. számú Fellegvár-oldalán), mivel azonban a vers alcíme ez: apropó!: valami elkerülhetetlen, biztosan nem rugaszkodunk el túlságosan a könyvtől; különben a költő önmagától önmagáig való utazására vagyunk kíváncsiak; ennek az utazásnak a körülményeire és feltételeire, eredményeire és távlataira.

11. oldal. A költőt minden útjára elkíséri, minden tettét megosztja vele, ágyánál mindig ott virraszt valaki, egy közelebbről meg nem nevezett, mindenható hatalom. Ez a hatalom – olvassuk – „Örökké csak rólam kérdezősködik”.

Annyira, hogy a költő már minden ébredéstől retteg. Úgy tűnik, attól tart, valami kiderül róla, valami, amit ő maga sem vallott be magának, valami, amit a róla kérdezősködő hatalom megtudhat, s ez nem volna jó.

60. oldal. A vers címe: Valami elkerülhetetlen

„Nyugtalanító, hogy mindent láttam / és a látottakról semmit sem tudok / Hát ezért legszívesebben valahol otthon / a szilvafák árnyékában felelnék a gyermekeknek / és az isteneknek is – / ha már ez utóbbi elkerülhetetlen.”

Felelni – úgy tűnik, ez alapállás ebben a kötetben. Felelni a világ és a lelkiismeret kérdéseire.

Mi zavarja a lelkiismeretet? Az, hogy mit sem tud a látottakról, legalábbis: mit sem tud mondani – „szólni akar (és szól) és mintha hallgatna mégis.”

Kiről van szó ez utóbbi idézetben? (63. o.) „valamelyik túlsó parton / valaki várhat / őrzi az arcom / rajta a vádat / s csak ül szembe magával”.

Szemben magával, az általa őrzött arccal; megvalósított szembenézés önmagával – miféle hasadás ez a költő énjében?

A hasadás egyrészt látottakról (mondani) semmit nem tudó, a kérdésekre megfelelni képtelen, az ébredéstől iszonyodó, a magába hulló érdeklődésű költő (ez utóbbira lásd pl. 45 o.) – másrészt a vádat felmutató, a lelkiismeretet ébren tartó, gyávábbik énjéhez számonkérő hangon szóló, a kollektivitás iránt nyitott megfelelője között.

Ez a hasadás persze valószínű, hogy inkább időbeli; akárhogy van is, ez a feleselés saját magával a személyiség épségét nem veszélyezteti. (64. oldal: „magunk között vagyunk – /mondom – s magammal szembe nézek / beszélhetünk urak / s félek egyre félek / mert néz / és egyre nézem / mert kér / és egyre kérdez: / hogyan vetek hogyan vethetek / neki is / neki is ágyat / albérleti lelkiismeretemben?”)

Idézetek a 35. oldalról: „rajtam keresztül hozzád”, „rajtad keresztül magamhoz”, „rajtad keresztül hozzám”, „rajtam keresztül magadhoz”. 32. o.: „bizonyíthatóan csak bennem vagy jelen.”

Vagyis: az emberi személyiség csak a vele szemben álló másikat tudomásul véve, vele pozitív kommunikációt teremtve teljesedhet ki, válhat azzá, aki ő maga valójában; a pszichék egymás általi kölcsönös meghatározottságáról van itt szó, az én és te, én és ti, én és mi közötti organikus kapcsolatról, erről.

(Csak az én és ők közötti kommunikáció nem jön létre. Tudjuk, kik azok az ők.)

„szolgálatra kész idegekkel […] mosolyogva, ahogy kérik / vonszold magad […] csak járjad, megcsonkítva, megtagadva / furulyára, citerára, / ahogy kéri az alázat.” (14. o.)

A vers talán egy medvéről szól, talán egy másfajta, hámba fogott, ostorral nógatott lényről, talán nem is egy lényről, hanem egy méltóságát-veszített, megtáncoltatott, esetlenségében szánandó – miről is?

Maradjunk a medve-változatnál; egy medvéről van szó, illetve mindarról, amit egy rabszíjra-fűzött, furulya-citeraszóra táncoltatott konkrét medve eszünkbe juttathat.

Külön elemzés tárgya lehetne a szabadság-motívum Kőrössinél (kezdve a költő külpolitikai érdeklődésétől, egészen múlt korok és személyek idézéséig, mely álarcformákban mind ugyanaz a mondanivaló nyilvánul meg). A „te, a tanúk, a dolgok jelenvalóságának bizonyítéka nélkül” megélt jelen és megírt történelem, a szabadság, a társadalom bennünket foglalkoztató kérdései – mindezek a Kőrössi P. Józseffel egyidős tollforgatók legtöbbjénél nem „témák”, többnyire, nagyon kevés kivételtől eltekintve, sohasem olvashatunk minderről. Ennek a dolognak pedig több, egyaránt súlyos magyarázata van; én itt mindössze egy – valószínűleg csak partikuláris fontosságú – körülményre hívom föl a figyelmet.

Arra, hogy ez a korosztály annakidején egy életre szóló sokkot kapott bizonyos – úgymond – társadalmi vétetésű költészettől és irodalomtól. A jobbik esetben csak házi olvasmányként felhagyott, de sokszor kötelező módon kívülről felmondatott „versek” leküzdhetetlen ellenérzést hagytak maguk után egyrészt az illető költőkkel szemben. Ha valaki tizenöt évvel ezelőtt négyest kapott az iskolában egy olyan vers meg nem tanulásáért, mely vers ma már legfönnebb vicc gyanánt olvasható (emlékezzünk a Stúdió 51-nek egy régebbi, H. Szabó Gyula által ilyen szövegekből válogatott előadására) – akkor éppoly kevéssé fogja ezeket a fogalmakat saját verseiben használni, mint amilyen kevéssé valószínű, hogy az életben még egyszer kézbe veszi az illető – sokszor jobb sorsra érdemes – szerző valamelyik kötetét.

Ily módon Kőrössi P. József nemzedékéből valószínűleg egyetlenként írta le például a bérmunkás szót. Megérdemli, hogy idézzük a strófát: „a szószólás szélhámosai / a szolgaság szószólói / a szélhámosság szolgái (…) egy rend bérmunkásai ady endrét / egy szabadság bérmunkásai ady endrét / egy nemzet bérmunkásai ady endrét” (57. o.).

Kőrössi P. József korosztályának költészetében – a kötet nélküli, illetve egykötetes szerzőkről van szó – többfajta törekvés figyelhető meg.

Egyik irányzat a nyelv, a költészet technikai elemei egyre hajlékonyabbá, bonyolultabbá, szövevényesebbé tételére, új átkötések, képrendszerek, végső soron egy új nyelv létrehozására törekszik. Egyed Péter. Vagy Feszt I. László.

Másoknál a hangsúly nem a nyelven van, nem új nyelvet, hanem új kommunikációt keresnek. Legtisztább formájában ez Cselényi Bélánál figyelhető meg. Azt hiszem, mindkét törekvés jellemzi Zudor János, Bréda Ferenc, Hunyadi Mátyás, távolabbról pedig Palotás Dezső verseit.

Harmadikként említjük a nyelvet redukáló, a nyelvet a lehetségesig szűkszavúsító törekvést: kirostálni, kiküszöbölni mindent, minden olyan nyelvi és poétikai kelléket, ami a költő szerint nem azt – és csak azt – az egy mondanivalót szolgálja, mely a verset létrehozta – kiküszöbölni mindent, mígnem visszamarad, esetleg előtűnik egy ismeretlen, sűrű, a dolgokat átjáró ragyogás (Adonyi Nagy Mária), vagy pedig a gránit tompa, kemény, dísztelen fénye (Kőrössi: Az én galambjaim; Centenárium stb.)

Enzensberger írja, hogy a modern költészet fejlődési folyamata egyfajta költői világnyelv kialakulásához vezet.

Nem biztos, hogy ez igaz, és amennyiben igaz, nem biztos, hogy jó. Annyi viszont bizonyos, hogy ehhez az Enzensberger és mások által elképzelt költői lingua francához korosztályából Kőrössi P. József áll a legközelebb.

(Például: Kőrössin szépen lehetne igazolni Enzensbergnek és Max Bensének azt a tételét, hogy a XX. század költészetében nem a lélek, hanem a tudat állapota került előtérbe; Bense szerint az esztétikai termelés szempontjából a lélek korszaka egyenesen „leáldozott”. De említhetnénk módszerbeli-technikai jellegzetességeket, a versek feltűnő puritánságát stb.)

Ettől persze Kőrössi nem lesz sem rokonszenvesebb (sőt, egyesek számára bizonyosan ellenszenvesebbé válik), sem jobb vagy rosszabb, mint amilyen. (Észrevételeink nem minősítő, hanem kijelölő jellegűek. Egyszerűen csak egy kulturális praxisunkban szokatlan jelenségre hívtuk fel a figyelmet.)

A kötetből kiolvasható magatartás, a szellem bátorsága, a sokunkat foglalkoztató kérdésekhez való nyílt és becsületes hozzáállás, a költői eszközök kiválogatásában megfigyelhető nyitottság, mindez együtt, olyan ígéretet jelent, aminek alapján hajlunk feltételezni, hogy Kőrössi további köteteit mindig is egyfajta szellemi izgalom fogja jellemezni – még ha verseszményünk egyáltalán nem egyezik is az övével.

(A költő különben folyóiratközlésekből, irodalmi köri szereplésekből kiolvashatóan réges-régen meghaladta a kötete mintegy háromnegyedét kitevő versanyag színvonalát. Jelen esetben tehát tájékozódásunkban köteten kívüli szempontok is segítségünkre szolgáltak. Ily módon fölöslegesnek tarjuk fölemlegetni-előszámolni az első kötetekre általában jellemző fogyatékosságokat; a hellyel-közzel eluralkodó frázisosságot, az áthallásokat vagy az olyanszerű stílromantikát, mint pl. „kiül a vágy a szemedre”, „várnak rád holdfényes csend-terek” stb. Ezek a költő újabb verseiben megfigyelhető sallangmentességre törekvés, az egyszerűsítő tendenciák révén már jórészt kiküszöbölődtek.)

A költő válogatott verseinek majdani gyűjteményébe ebből a kötetből talán csak négy-öt verset fog fölvenni. Ettől függetlenül, ha a kérdést sarkított formában tesszük fel – a kötet máris indulatos viták középpontjába került –, Bíró Ferenc véleményével kell egyetértenünk (az Igazság említett számában): a kötet, értékeinél fogva, az átlag Forrás-színvonal fölé emelkedik.

A kötet hátsó borítóin ezt olvassuk: „újabban távirat-kézbesítőként asszisztálok egy-egy drámai jelenetben”.

Vajon miért tartotta ezt fontosnak elmondani a költő (azon túl, hogy polgári foglalkozása valóban távirat-kézbesítő, s nevezetes a nagyváradi postán)?

Ki is a táviratkihordó? Az életfontosságú üzenetek továbbítója. Az a személy, aki a nagy drámában valóban csak mellékszereplő, de mégiscsak ő kézbesíti a dráma részvevőinek a sorsukat érintőszavakat (Servien: „Úgy tűnik, sorsunk szorosan össze van kötve közülük egyesekkel”) – s talán ő fogja majd elmesélni másoknak a drámát, ha a színen levőket végzetük már pusztulásba vitte.

(Megjelent: Utunk, 1979/1.)