Feldolgozás folyamatban

„A pozitív végkicsengés külön erénye e vékony kis kötetnek, azonkívül, hogy nem akar több lenni, mint ami: egy kapcsolat történetének mauzóleuma. Ömlengés helyett mértéktartást, halálvágy helyett életszerű fájdalmat, mélyenszántó gondolatok helyett hangulatokat, tehetetlenség helyett útkeresést találunk a versekben.” – Hevesi Judit verseskötetét Kárpáti Zsuzsa veszi szemügyre.

Hevesi Judit legújabb kötetét a referenciális olvasó kíváncsiságát csiklandozó alanyiság, önreflexív mélabú és az érzelmi sorsközösség finom iróniája jellemzi. A cím beszédpozíciójának kettőssége (nem tudni, ki mondja kinek), az eltávolítás erőteljes gesztusa, ezzel párhuzamosan az egyes szám második személy használata zárt mikrovilágot teremt, ugyanakkor előrevetíti a témát: egy kapcsolat befejezésének azt a jól megragadható és mindenki által ismert időintervallumát, amikor a szembenézés, elfogadás nehézsége a belső monológok kommunikációs kényszerében keres megnyugvást.

A kötet nyitódarabja verses formába szedett ismeretterjesztő szöveg, mely a Gyász címet viseli. Legközelebbi rokonaink, a csimpánzok halott társukkal szembeni viselkedését írja le megkapó, a zárlatban azonban túl drámai módon. („Korábbi kedvenc alvóhelyükön pedig, / ahová társuk meghalni ment, / nem alszanak. / Ott soha többé nem alszanak.”) A négy nagyobb egységbe sorolt versek első része fordított sorrendben bontja ki a kötet apropójául szolgáló élethelyzetet, a gyász okát, vagyis a szakítást és annak körülményeit. Ebből a szempontból kulcsfontosságú a Töréspont és a gyakran idézett Mi marad meg?. Az előbbi azért, mert megnyitja az egymáshoz beszélés motívumát, az elhagyó fél mondatainak dőlt betűs idézését, illetve kijelöli a lírai én megszólítottját; az utóbbi pedig a maga bizarr módján indítja el a feldolgozás, kiírás terápiás folyamatát („Ezt hánytam ki azután, / hogy hazaértem a Római-partról, / ahol tom yum levest vettél nekem, / hogy könnyebben emésszem meg: / van egy Gabriellád.”).

A második rész a dühös gúny (Puszipajtás), a magánnyal való birkózás (Gyilkosozás; RÉMÁLOM1; Otthonkeresés) és az ilyenkor szokásos önsajnálat (Rend; Retúr; Rossz hely, rossz idő; Hazavárlak) keveredése. Az, hogy ebből mégsem lesz káosz, öncélú ömlengés, az arányokra ügyelő szerkesztői koncepciót dicséri. Az érzelmek hullámzása, amit a (jól adagolt kötött és szabad) versformák tartanak kordában, így sokkal inkább megértést és együttérzést, mintsem unalmat és elhatárolódást váltanak ki a befogadóból. Nehéz beszélni olyan lelki folyamatokról, amikor önmagunkat is giccsesnek érezzük, főleg akkor, ha sérelmünk jogossága okán szívesebben tetszelegnénk az ily módon megdicsőült fájdalom pózában. Olvasóként ráadásul jóval szigorúbbak vagyunk – amit könnyedén megbocsátunk magunknak, barátunknak, hozzátartozónknak, azt rögtön számon kérjük a lírai alanyon. Elvégre miért kell ennyit pityogni valakiért, aki „az egyik nővel budán él a másikkal pesten”? Csakhogy az élettel elnézőbbek vagyunk, mint a költészettel, ahogyan a megcsalatott férfi sirámainak is mélysége van, míg a másodhegedűsként kezelt nő csak affektál, kínlódik. Ezért szerencsés megoldás a mozaikos szerkesztésmód, mert meghagyja azokat a réseket, amiken keresztül beszivároghatna a kikezdhető banalitás. És persze van némi allűr abban, ahogy egy őrületbe hajló, felsorolásszerű szabadvers (Rend) a félbevágott díszmárna szomorú esete (Kíváncsiság) mellé kerül, de ez még így is hitelesebb, vagy legalábbis egészségesebb, mint mondjuk a lét értelmetlenségét sűríteni egyetlen (egyébként mindenki más számára kommersz) női névbe.

Ugyanez történik a harmadik egységben is, ahol a hátára fordult bogár metaforája kissé direktnek és elcsépeltnek tűnne, ha nem kerülne hangsúlytalan pozícióba a kiváltó ok késleltetése okán: „azt mondtad, szereted Gabriellát, és hogy komoly a dolog”. Ezt követi a szív anatómiai ismertetése, ami tovább enyhíti, még jobban eltávolítja azt, ami az életben húsba vágó, de leírva közhelyessé és életlenné válik („Dupla réteg / belső kötőszöveti lemeze szorosan hozzáfekszik / hozzánő a szívizomhoz / külső rétege csupán a szívburok.”).

Az utolsó részben az erő és szorongás árapálya lecsillapul, s bár nem szakad meg a másikhoz való beszéd, az elhagyó és elhagyott szerepei felcserélődnek, megtörténik a leválás, s az elhagyatottságból fakadó otthontalanságérzés motívumát felváltja a hazamegyek eldöntésének expresszivitása („[…] egyszer mindenhonnan haza kell menni. / Hazamegyek. […]”). A Családi vállalkozás például már kifejezetten biztató hangvételű, a Feladott poggyász zárlatának humora pedig mosolyt csal még az esetleg azonos élethelyzetben lévő befogadó arcára is. A pozitív végkicsengés külön erénye e vékony kis kötetnek, azonkívül, hogy nem akar több lenni, mint ami: egy kapcsolat történetének mauzóleuma. Ömlengés helyett mértéktartást, halálvágy helyett életszerű fájdalmat, mélyenszántó gondolatok helyett hangulatokat, tehetetlenség helyett útkeresést találunk a versekben. Kiválóan alkalmas arra, hogy kamaszlányok a kortárs költészetben találjanak vigaszt mondjuk az önpusztítás helyett.

Hevesi Judit újabb verseinek megítélése – témájából fakadóan – leginkább a befogadó hozzáállásától, a költészetről való gondolkodásmódjától, hitvallásától függ. Annak belátása, hogy a kiadói szempontból – nevezzük így – haszonelvű közköltészetnek lehet és van létjogosultsága, talán fellazítja a szigorúan szakmai, esztétikai elváráshorizontot, ugyanakkor talán valóban ideje áldozni a közönség igényeinek oltárán, ha azt akarjuk, hogy végre ismét híd épüljön művészet és társadalom között. Az irodalmi élet belterjessége, mondhatnám, az irodalmat értők belterjessége sokakat zavar, lépéseket tenni, nyitni, a rugalmasság (és nem megalkuvás) jegyében elfogadóbbnak lenni azonban kevesek döntése.

Egyre divatosabbá válnak a különböző fórumokon, közösségi oldalakon terjedő és szaporodó hétköznapi pszichológiai írások, melyeknek leginkább a fiatal felnőttek a célközönsége. Ez azt jelzi, igény van a kollektív és egyéni lelki folyamatok megértésére. A költészetnek ez is célja. A friss, őszinte, közvetlen és közérthető női hang, ami e kötetet jellemzi, nemcsak képes felvenni ezekkel a versenyt, de elérhetővé teszi annak a most még utópisztikus jövőképnek a megvalósulását is, amikor az érzéseivel küszködő kamasz ismét az irodalomban keres feloldódást.

Kárpáti Zsuzsa

Hevesi Judit: Holnap ne gyere. Magvető, 2017