Agónia. 1990 olaj, vászon, 58 x 65 cm

 

Guernica

 

A televízió valamelyik csatornáján igen fájdalmas tudósítást láttam.

            A jugoszláviai eseményeket néztem: bombázások, robbantások, tömegmészárlás, ártatlan emberek bántalmazása, kiirtása, tömegsírok, menekülések, otthonok, egzisztenciák elvesztése, pogrom, hisztéria, gyógyíthatatlan lelki sebek, égig érő, végtelen fájdalmak... Elesettek, éhezők, otthonukat kényszerűen elhagyók sokasága, segélykiáltása.

            Értelmetlen és érthetetlen számomra mindez, és felháborító!

   

A jugoszláviai események felidézése után miért elemzem röviden a Guernica című, nagyméretű (3,5 x 7,8 méter), triptichonszerűen komponált képet?

            Picasso páratlan alkotása a spanyol polgárháborúban 1937. április 26-án német és olasz repülőgépek által Guernica ellen intézett bombatámadásra adott válasz.

            A monokróm, szürke árnyalatokban tartott monumentális kompozíció univerzális. Nemcsak a spanyolországi borzalmak kivetítése, de szólhatna más népek szenvedéseiről is. Valahol olyan ez, mint a jugoszláviai bombázások és a spanyol polgárháború kegyetlenségeinek a párhuzamba állítása. A gonoszság, az agresszió, az értelmetlen népirtás, a gyötrelmek, a kín, a pusztítás, rombolás ábrázolása.

            A Guernica című kép szerkezete egy hármasoltár.

            Kompozíciója két kisebb álló téglalap jobbról és balról.

            A középső rész egy négyzet.

            A három szerkezeti részt összeköti egy hatalmas háromszög, melynek csúcsa, a kézben felemelt gyertya a középső mező felső részének közepén van. A háromszög bal csúcsa egy elesett katona görcsbe rándult keze, a lenti, jobb oldali szöglete egy térdelő, előre törekvő alak kifejező lába.

            Ez a nagy háromszög összeköti a kubista stílusban festett kép három mezejét. A festmény így még inkább egységes, jól megszerkesztett. Ha megfigyeljük, a művészet történelme során a művészek mindig egy rendszer alapján komponáltak. Gyakran előfordul a háromszög vagy több háromszög játéka. Mindez rendezettséget, egyensúlyt, kiegyensúlyozott arányt, harmóniát mutató séma.

    

A kép bal oldalán az anya haldokló gyermekét öleli féltőn, óvni próbálja. Mozgása expresszív, szinte hallani lehet a kiáltást, a végtelenbe tűnő hangot. Az elviselhetetlen fájdalmának munchi kiáltását, sikolyát.

            Egy bika ábrázolásának vagy valami hasonlónak a jelenléte is fontos. A farka lángként megjelenített.

            A békaperspektívában ábrázolt fekvő, elesett katona feszületként köti össze a kompozíció balszélső és középső részét. A halott katona törött kardjából körvonalakban, vázlatszerűen megrajzolt virágok nőnek. Jelképes ábrázolás. A másik kinyitott tenyerében egy szimbolikus stigma látszik, amely utalás lehet Jézus Krisztus kínhalálára.

            Kézmozdulata szinte fáj.

            A középső részen a nyerítő ló a haláltusát ábrázolja: egy kard vagy dárdaszerű fegyver hatolt át a testén.

            Fölötte irtó, pusztító eszközökre utaló villanyégő, amely a társadalomra leselkedő örökös veszélyt jelzi. A mesterséges megvilágítás modern szimbólum, jelkép. A gonosz szempárt is megvilágítja. Minden egy belső térben van elhelyezve. A helyiségbe bejutott, megrémült női alak mindennek, a pusztításnak is tanúja. Fényforrást, egy gyertyát tart a kezében, eltorzult profilja a rohanást, a száguldást, rácsodálkozást is sugallhatja, a térdre zuhanást, a kínt érzékelteti.

            A triptichon jobb oldali festményén egy expresszív, deformált alakot több irányból is lángok fenyegetnek. Lehetnek bombázások jelképei. Mindkét kezét az ég felé emeli. Felüvölt. Ugyanakkor ott egy ajtó, a kiutat mutató szimbólum. Az örök béke jelképe alig látható. Sejtelmesen a galamb is ott van.

    

A Guernica színvilága komor, fekete, fehér és a kettő keveréke, a szürke színárnyalatai. Újságkivágásszerű foltok teszik gazdagabbá a világosszürke vagy fehér-fekete felületeket. A képhez rengeteg előtanulmány és variáns is készült figuradeformálási kísérletekkel.

            A festmény két jelentős alakjának, a lónak és a bikának a spanyol kultúrában fontos szerepe van. Jelentésük, szimbolikájuk eltérő.

 

„A bika, az bika, és a ló, az pedig ló... Ha jelentéssel akarják felruházni festményeim bizonyos elemeit, hát tegyék, de nem biztos, hogy az a jelentés lesz, amire én gondoltam. Azok az ötletek és következtetések, amelyeket önök ezáltal kapnak, ösztönösek és tudattalanok. Én azért festek, hogy festhessek. Én a dolgokat úgy festem meg, ahogyan azok vannak. "

Pablo Picasso: Guernica

 

Miért is igyekeztem valamennyire felvázolni ezt a Picasso alkotta képet? Mert összehasonlítása lehetne a háborúknak. Valójában minden agresszió elleni tiltakozás, a béke megteremtésének óhaja és a nyugalom utáni vágy világgá kiáltása. Akár Paul Éluard a Guernicai győzelem című verse, tiltakozás az értelmetlen háború kegyetlensége ellen.

 

Azt a riportfilmet nem kellett volna látnom. Felkavarta a már enyhén, halványan lenyugvó, tisztuló vizeket.

            A jugoszláviai háború idején, egy kórházban történt: egy szülő nőnek azt mondták, hogy a gyermeke halva született, vagy operáció közben veszítette életét. Mire az anya magához tért, addig a gyermekét jó pénzért eladták. Ha megfelelő nevelőszülőkhöz került a csecsemő, és nem szenvedett, akkor csak az anya lelke sérült örökre. A gyermek talán meg sem tudja, hogy valójában az igazi anyjától elszakították. Életben marad, valaki sajátjaként felneveli.

            Meg sem mutatták az anyának a gyermekét. Ködösítettek, nem tudni, hogy becsapták-e az édesanyát, vagy tényleg meghalt a gyermeke. Nincs eltemetve.

            Olyan is van, aki nem akarja a kicsinyét, mert úgy érzi, hiányzik az anyagi háttere a felneveléséhez, vagy a karrierje mindennél fontosabb. Esetleg szülés utáni depresszív állapotban vagy pillanatnyi elmezavarában adja gyermekét nevelőszülőknek, bízza állami gondozásra. Mikor a tettét megbánja, késő, már nem fogja megtalálni az újszülöttet.

            Mindenkiben nagy felháborodást váltott ki, aki hallott a gyermekrablásokról. Sok év elteltével bennem is nagy bizonytalanságot, ködös, homályos érzést ébresztett.

    

Egyáltalán meghalt a gyermekem? Ha igen, holtan miért nem láthattam? Miért csak egy elsárgult halotti bizonyítványom van?

            Mikor elmondtam a Férjemnek, aki végig mellettem állt, védett engem, megrémült, rögtön mondta is: nehogy valami téves eszméket, gondolatokat kitaláljak vagy elképzeljek, az agyamban forgassak, mert Kolozsváron más minden, mint a háborús Jugoszláviában. Ott béke van és nyugalom. Nagy tudású és becsületes orvosok voltak, vannak ma is. Letették az orvosi esküt, csak a betegek érdekeit szolgálják, segítenek és gyógyítanak.

            A román egyetemek rangosak, kiválóak, a végzettek bárhol a világon megállják a helyüket. A román orvosok személyes tapasztalataim alapján is felkészültek, segítőkészek, becsületesek, tudják a szakmát. Nagy tudásúak, kötelességtudóak. Elena Ticsa doktornő volt végig a kedvelt belgyógyászom, Veress doktor úr megmentette az életem, nem lettem tüdőbeteg. Dr. Daniela Neamţu kiváló fogorvosom. Azonkívül jó barát. Dr. Truţa úr operált. Megbíztam benne, nem is csalódtam. Volt, aki befogadta az intenzív osztályra a kómából felébredt Édesanyámat, nagy bajomban segített. Sorolhatnám... Mindent elkövettek szüleim, testvéreim és saját gyógyulásomért. Jó érzéssel gondolok rájuk.

   

Mégis, miért álmodom, hogy Hangám valahol él? Mi lehet az oka, hogy ilyenre gondolok? Miért nem tudom magamban végre lezárni ezt a képtelenséget? A tudatalattimban van, hogy él. Vagy inkább azt szeretném hinni, hogy létezik valahol?Csak a képzeletemben létezik. Élni fog örökké.

            Előfordulhat, hogy ez az agy védekező mechanizmusa.

            A nagy, meg nem szűnő fájdalom miatt érzek így. A leírhatatlan veszteséget nehéz feldolgozni. Az ember kilátástalanságában azt hiszi, amit szeretne hinni, ami számára kellemes. Én azt szeretném, ha élne valahol, és mint a tündérmesében, rám találhatna. Vagy én találnék rá.

            Valamiért visszatérő álmaimban, átvirrasztott éjszakáimban van ez így.           

            Ez már teljesen abszurd. Szürreális... Vagy metafizikus? Nem lehet belenyugodni.

    

Szürrealizmus: a tárgyi valóság feletti tartalmak megragadását, a létezés rejtélyének megközelítését vállaló irányzat.

            Kiragad tárgyakat a környezetükből, nem oda illő, szokatlan térbe helyezi őket. Ettől különös, abszurd jelentésekkel határos, bizarr és érzelmeket is irritáló, megmagyarázhatatlan, metafizikus valóságfölöttiség jön létre. Központi témája a fantázia, mindaz, ami meg nem fogható, elrugaszkodik a valós ábrázolástól. Tehát nem reális. Nem ábrázol életfolyamatokat. Cselekmény nincs. Egy megmagyarázhatatlan, lemerevedett világlátás, furcsa életérzés csupán. Reális elemekből összerakott, irreálissá vált, szürreális, bizonytalan talány.

    

A Banális tárgy című olajfestményem: egy pár gumikesztyű, melyet egy ágra dobtak fel. Nem a rendeltetésének megfelelő helyet kapott. Ez a banális tárgy máshol több funkciót is betölthetne, az említett képen azonban egyetlen feladata sincs. Mit is kereshetne egy kesztyű ágra dobva a sivár, végtelen sivatagban?

            Lehet mosogatókesztyű, helyszínelő kesztyű, orvosi kesztyű, munkáskesztyű, laboratóriumi védőkesztyű, nőgyógyászati kesztyű, takarítókesztyű, vegyészkesztyű, és még sorolhatnám... Több jelentést is hordozhat. Szétrághatják a hernyók... Azzal, hogy egy végtelenig terjedő sivatagban száraz ágra dobták vagy felaggatták, valós feladatát elveszítette. Egyből szürreális lett.

    

Kedvenc költőm, József Attila Reménytelenül című versrészlete is hasonlóan szürrealisztikus kép. Sorai hatottak rám.

 

     ,,A semmi ágán ül szívem,
     kis teste hangtalan vacog,
     köréje gyűlnek szelíden
     s nézik, nézik a csillagok.”

 

Naponta érzékelem, hogy létezik Gondviselés. Mikor a legelkeseredettebb helyzetbe kerülnék, valami nem hagy elesni. Sokszor érzem: valaki fogja a kezem. A ,,Fogjad kezem, oly gyenge vagyok, érzem”  kezdetű református zsoltár jut eszembe... Mintha egy láthatatlan erő megvédene engem a mindennapok forgatagában, mindig gondoskodna rólam, hogy én is gondoskodhassak azokról, akiket szeretek.

 

A Férjemnek tudtam telefonálni, szólni, hogy azonnal jöjjön értem. 

            Ő mindenben mellettem állt.Rögtön elvitt onnan.

 

A történések ellentmondásosak, zavarosak. Az egész ködös, homályos, örök titok marad.

            Mi egyáltalán a valóság? Mi okozhatta ezt a szélsőséges félreértést? Nincs, aki választ adjon a kérdéseimre. Azok az orvosok már rég távoztak. Soha nem tudom meg. Ennyi év után mit is akarok egyáltalán?

            Semmit nem akarok.

            Semmit!

            Mit tudhatnék meg?

            Semmit.

            Soha semmit nem tudhatok meg.  

            Sok éven át nem volt mit tennem, belenyugodtam, hogy a Lányom nincs többé. Ezt a jugoszláviai történetet, a média által közvetített dokumentumfilmet miért kellett nekem látnom, meghallanom? Miért késztet képzelődésre? Kiborít.

            Vagy csak egy ,,reménysugarat” akart adni számomra, hogy valahol él a Lányom, jól van.Nem tudok róla. Talán csak így próbál a józan ész védekezni, hogy végképp össze ne zavarodjon.

    

Rosszul lettem. Úgy éreztem, egy nagy mozdony ment át rajtam, örökre széttaposott. Hiába kértem, könyörögtem, követeltem, hogy mentsék meg a Gyermekemet, operáljanak végre. Éreztem, hogy meg fog halni. Én is távozom örökre.

            Szent Karácsony éjjelén nem volt senki, aki műthetett volna. Majd néhány nap múlva jött egy addig soha nem látott ismeretlen, be sem mutatkozott, megkérdezte a nevem, tehát azonosított. Azt mondta:

            ,,Ön nagy művész, óriás! Híres és elismert! Az emberek számára igen fontos lehet. Egyáltalán, minek Önnek gyermek? A férje is kiváló író, alkossanak, ne a mindennapi átlagos embereknek való dolgokkal foglalkozzanak! Önök nem átlagos, mindennapi emberek! Meglátja, ebből a drámai momentumból értékes művek, képek fognak születni, és nagy, megrázó, drámai művek. Irodalmi alkotások, modern lírai művek, próza, dráma.”

 

Ki volt ez a különös alak? Mit akart valójában? Talán valaki hozzám küldte, hogy vigasztaljon? Vagy egyszerűen csak meg akart nyugtatni? Belenyugvást kívánt adni óriási elkeseredettségemben? Igyekezett a beletörődésemet elősegíteni?  

            Miért mondta ezeket a szinte már elképzelhetetlenül irreális, metafizikus mondatokat?

            Ilyen fájdalomból kép sem születhetett soha. Az egész meghaladja a józan, normális, átlagos ember fájdalomküszöbét.

A félelem órái. 1999, olaj, vászon, 90 x 70, cm

Pedig én is csak egyszerű, józan és átlagos ember vagyok.

            Szinte húsz éven át együtt dolgoztam a munkásaimmal.

            Többnyire nem tudták, hogy nekem a legmagasabb eredményű egyetemi oklevelem van. Ha nem volt elég pénz kifizetni munkásaimat, egyedül is megraktam a konténert. Szemétben nem lehet élni, tehát elhordattam. Szinte húsz évbe telt a lakás teljes felújítása, mert a ,,kényszer-szabadúszó” jövedelmemre hitelt nem vehettem fel. Apránként megvalósítottam egy teljes körű lakásfelújítást.

            Nem volt ismeretségem. Időnként amatőröket fogtam ki: olyan falat raktak, melyet konténerrel el kellett vitetnem. Előfordult, hogy becsaptak.

            Mégis minden sikerült, mert magam vállaltam. 

    

Küzdenem kellett a Fiamért és magamért. Nagyon akartam. Egy percig sem adtam fel. Mint mikor valakit mélyvízbe dobnak: vagy magától megtanul úszni, vagy megfullad. Még ha önszántából ugrik is a vízbe, ha nem úszik, lehúzza az ismeretlen, titkokat őrző, veszélyt rejtegető mélység.

            Senki nem kényszerített.

            Még élveztem is!

            Ha érzem a friss mész vagy malter illatát, rögtön kedvem lesz, mint egyszer gyermekkoromban is: valami újat építeni, alkotni, teremteni. Nem építkezhettem, sem pénzem, sem telkem nem volt soha hozzá.

    

Itt egy lepusztult villában, elhagyott, csövesek lakta, süllyedő, vizes mosókonyhából és raktárból kialakított szükséglakást próbáltam lakhatóvá tenni, igazi, imádott otthonná formálni. Tetszett a környezet. Vállaltam. Akartam, mert gyönyörű hegyek közt van. Szép zöldövezetben. Olyan, mintha egész Székelyföld, Szilágyság és Kolozsvár együtt elkísértek volna minket örökre. Nagyon megbecsülöm! A Fiam is szeret itt lakni. Ő végignézte nehézségeimet, látta örömeimet.

            Volt, hogy az egyetlen melegítőm, a cserépkályhám összedőlt. Karácsonyra fűtés nélkül maradtam. Balázsomat, hogy meg ne fázzon, elküldtem néhány napra szeretve tisztelt befogadóimhoz, a jóságos Takács Erzsébetékhez, akik évekig kitartottak mellettem. Pénz hiányában nehéz volt mindent megoldanom. Megfestettem. Igen, mindent megfestettem. Sikerült!

    

Baleset ért: egy éjszaka elárasztotta a lakásomat a víz. A víz lefelé folyik. Tudtam, mégis itt maradtam. Ezt a lehetőséget kaptam, ezt választottam, ezt vállaltam. Mert nagyon akartam – sikerült.

 

Az út szélére hat diófát ültettem. Már teremni kezdtek. Felszedheti a diót az, akinek nincs. Vannak magam ültette barackfáim, almafáim. Ültettem Erdélyből hozott besztercei szilvát. Gyerekkoromtól tudok ásni, kapálni.

            Szabni-varrni is megtanultam. Így a Fiam egy nap sem éhezett! 

            Az átlagosnál is átlagosabb vagyok. Ha kell, bútort, képet restaurálok. Romosan kidobott antik bútort, festményt, zongorát mentek meg a pusztulástól, a bedarálástól. Kitisztítom, rendbe hozom. Mint egy igazi ékszer, olyanná formálom.

            A szemetet is tisztává teszem.

            A színeket félhomályban is felismerem. Érzem és tudom. A szín mindig nagy örömet okoz, egy boldogabb, kiegyensúlyozott világba röpít.

            Táncolni nem tudtam. Táncolás, külföldi utazások helyett is sokat festettem, rajzoltam.                            

            Ültettem jázmint, orgonát.

            Illatos virágot bontó rózsafát.

            Ég felé növekvő, új reményt nyújtó örökzöldeket...

Az  elidegenedés rejtélyei. 2014, olaj, vászon, 100 x 80 cm

Hanga lányomat megsiratni semmi könnyem nem maradt, csak az óriási félelem. A félelem, amely a megfenyegetés következménye lehetett. Rettegés az ismeretlentől, a valóságfölöttitől, attól, ami ellen nem lehet védekezni, mert nem is tudod, mitől tartasz. Ami már valójában nem is félelem, hanem szorongássá alakult, kínzó érzés. Felfordítja életemet, pszichoszomatikus tüneteket okoz: alvászavar, begörcsölés, gerinc-fájdalom. A belenyugvás örök hiánya...

 

Hanga Lányom szép volt nagyon, a súlya is megfelelő. Kilenc napig semmi sem jelezte, hogy baja lehet, majd egyszercsak rosszul lett, és elvették tőlem.        

            Soha nem láthattam többé. Örökre elvették.

            Már az elején rosszat sejtettem, megéreztem a bajt.

            Hiába könyörögtem, hogy ne adjuk Neki a Hanga nevet, az nagyon szomorú. Kedvenc francia költőm, Guillaume Apollinaire Búcsú című verse jut mindig eszembe. Ez csupán egy megismételhetetlen szépségű szerelmes vers, mégis, magam sem értettem, miért, erre a gyönyörűséges ötsorosra asszociáltam.

            Az egész múltam, jelenem, jövőm, az egész életem erre a versre épült, olyan volt, mint egy fájdalmas búcsú a végtelenben, az örökkévalóságban.

 

          ,,Letéptem ezt a hangaszálat

          Már tudhatod az ősz halott

          E földön többé sose látlak

          Ó idő szaga hangaszálak

          És várlak téged, tudhatod”

                                                     (Vas István fordítása)