Struktúrák és narratívák Dragomán György Oroszlánkórus című kötetében

„Ezáltal olyan szövegközi tér keletkezik, amelyben az időbeliség a felnőttség tapasztalatával felvértezve a gyermek nézőpontján keresztül nyilatkozhat meg, s így – akárcsak korábbi műveiben – lehetőség adódik többek között a mágikus realizmusra jellemző misztikus vonások kibontakozására.” – Muhel Gábor ismerteti Dragomán György Oroszlánkórus című művét.

Kétségtelen, hogy a kortárs magyar irodalom kánonjában Dragomán György egyre jelentősebb helyet foglal el. Regényei nemcsak Magyarországon, de külföldön is számos elismerésben részesültek, írásait huszonnyolc nyelvre fordították le, továbbá több műfordítása jelent meg neves kiadóknál. Bár a szerzőt a tágabb olvasóközönség főként regényei kapcsán ismeri, elmondása szerint ezek sohasem válnak el novelláitól. Olyannyira nem, hogy a 2016-ban kiadott Oroszlánkórus kötetben nem is egy olyan novella szerepel, amely akár egy regény kezdete is lehetne. Rögtön az első írás, a fekete hegedűsről szóló, a különösen szuggesztív Vasvonó is ilyen szöveg.  A szerző közlése szerint már el is készült két folytatása, s később akár önálló könyv is lehet belőle. Hátterét egy gyermekkori emlék adja, ami azért fontos, mert a szövegek többségében a gyermek mint narrátor szerepeltetése igen hangsúlyos, ez viszont – amellett, hogy az emlékezés traumáját a múlt és a jelen idősíkján mozgatva szöveggé formálja – megengedi a fantasztikum és a képzelet beszivárgását a látszólag hétköznapi történetek valóságába. Ezáltal olyan szövegközi tér keletkezik, amelyben az időbeliség a felnőttség tapasztalatával felvértezve a gyermek nézőpontján keresztül nyilatkozhat meg, s így – akárcsak korábbi műveiben – lehetőség adódik többek között a mágikus realizmusra jellemző misztikus vonások kibontakozására. Ezt a narratív megoldást az is erősíti, hogy „bizonyos elemek olyan láncolatot alkotnak, amelyben az adott motívum újabb és újabb szimbolikus jelentésekkel gazdagodik, árnyalja, megkérdőjelezi vagy éppen új kontextusok alá rendeli magát, olyan mezőket kapcsolva így össze, amelyek a szöveg távolabbi tereinek összefüggéseire vetnek fényt.” [1]

Dragomán György első regénye, A pusztítás könyve még 2002-ben jelent meg a Balassi Kiadó gondozásában (a második kiadás 2015-ben a Magvetőnél látott napvilágot), ezt követte egy évvel később A fehér király, majd 2014-ben a Máglya. Előbbi háttere a nyolcvanas évek Erdélyének kegyetlen, rémisztő világa, amelybe egy kamasz fiú nézőpontjából kap betekintést az olvasó. Miután a fiú apját munkatáborba hurcolják, az apa nélkül maradt család mindennapjait és a kamaszvilág problémáit látjuk egymásba szövődni. Aligha véletlen ezért, hogy a Máglyában a történet épp a Ceaușescu-rezsim bukása után kezdődik, s benne egy, az elnyomásból felszabaduló, újonnan alakuló világba csöppenünk, ahol szintén egy gyerek, ezúttal a tizenhárom éves Emma próbál eligazodni. Mivel szüleit elvesztette, nagymamájához kerül, s tőle tanulja meg a mindennapok praktikáit. Bár mindkét mű olvasható egyfajta történeti tablóként vagy családregényként, mindenképpen feltűnik, hogy mindkettő a gyermeki nézőpont sajátos látószögén keresztül láttatja az eseményeket. Ennek hátterében pedig Palojtay Kinga szerint az állhat, hogy Dragomán írásművészetében „nagyjából ugyanaz a struktúra érvényesül a regények és az elbeszélések esetében, mindkettő filmszerű jelenetekből építkezik, nyilván az előbbi összetettebb formában. Nem véletlen, hogy már A fehér király recepciójában is gyakran terítékre került a kérdés: regényről vagy novellafüzérről van szó, de a tíz évvel későbbi Máglya fejezeteit sem lehetetlen önálló történetekként olvasni.” [2]

Ezt támasztja alá, hogy a szerző az Oroszlánkórus teljes anyagát régebbi és újabb novelláiból válogatta, s állítása szerint már egy újabb kötetre való is készen van. A legkorábbi, a Húsleves című szöveget például még közvetlenül A pusztítás könyve után írta, ám ekkor már érlelődött benne a Máglya és A fehér király világa. Ám nemcsak a Máglyában, de az Oroszlánkórusban is felfedezhetjük ezt a szerkezeti megoldást. A kötetben ugyanis több novellafüzér vagy ciklus található, amelyek egymással is sajátos viszonyban állnak. A Cry me a river című novella például öt kisebb írásból áll (Lámpaláz, Festék, Ispahan, Békejel, Parázs), a Rosszaságok hétből  (A vaslétra, Három hasznos recept, Rablás, Hét törés, A nagy hógolyó, Top tizenkettő, A szakállas villanyszerelő), azÖrökségszintén ötből (Medvecukor, Borotva, Mappa, Galamb, Lázmérő). A Füles fotel cím alatt olvashatjuk a Derbi, a címadó Oroszlánkórus, a Majdnem minden, amit a halakról tudni érdemes, A régi frakk és az Orvosság című szövegeket, míg a Szkander, Párizs, Pucér nő összefoglaló címet kapták A mellényes bácsi, Ambrus bá, Guruzs, A pucér nő és a Sör, bor, pálinka című írások. A Mennyből az angyal ciklus novellái a Majdnem minden, amit a karácsonyról tudok, a Karácsonyfa, valamint a Cukor. Kiss Georgina meglátása szerint ezek „a motivikusan összekapcsolódó, metaforikus tömörítéseket alkalmazó novellák tulajdonképpen lírai működésű prózát hoznak létre, melyek működése hasonló, mint a verseké. Az egyes szövegek értelmezése önmagában is elvégezhető, de az olvasó legnagyobb örömére, összeolvasva őket, újabb rétegeik tárulnak fel.” [3]

Okkal merül fel tehát a kérdés, hogy milyen szempontok alapján kerültek egy csokorba az írások, s ezeket – valamint a ciklusba nem sorolt, látszólag különálló szövegeket – milyen logika rendezi. Valójában még a stílusuknál vagy témájuknál fogva kissé kilógó szövegek is rokoníthatók egyik-másik darabbal, így „az egyes novellák tulajdonképpen hálózatszerűen kapcsolódnak egymáshoz”. Felbukkannak párok, amelyek közül valamelyik már egy másik csoport darabjaival függ össze. S bár „a kötet az első néhány szövegben kialakítja azt az elvárást, hogy egyes szám első személyű elbeszélők történetei szólalnak meg, s ezek között a zene az összekötő kapocs, de már ezek a narrátori hangok is igen sokfélék, és éppen a részletekben, a szerkesztésben, stílusban megbúvó eltérések révén tudnak kapcsolódni a később következő darabokhoz. Az imént említett pároknak tekinthetjük például a tárcafüzérekből álló novellákat (Rosszaságok, Örökség), vagy a valakihez intézett monológokat (Hevimetál, Poszthumán randi, Adrenalin); miközben az Örökség az apa halálát követően a megmaradt tárgyakkal számot vetve A hangdobozokkal is rokonítható.” [4] Igaz ugyan, hogy a kötetbe túlnyomórészt monológok, fő motívumként valamilyen módon a zenéhez kapcsolódó írások kerültek, valamint az is ismeretes, hogy címét a Füles fotel című novellaciklus egyik alcíméből kölcsönözte (pontosabban felesége, a költő-író Szabó T. Anna választotta). Szilhalmi Csilla viszont jogosan jegyzi meg, hogy „hiába tűnik úgy a kötet első negyede alapján, hogy a szövegek világát a zene iránti szeretet, valamint a zenének az emberek életében betöltött szerepe határozza meg, ez a későbbiekben kevésbé működik rendezőelvként. A cím sokkal általánosabb szempontot jelez a novellák válogatásához: természetesen benne van a zenei jelleg, de ez inkább a megszólaló, narratív hangok sokféleségére értendő, amelyek olykor egy harmóniára törekvő kórusműnél nyersebben, harsányabban szólalnak meg.” [5]

Ebben a kontextusban érdemes kitérni a kötet első novellájára, hisz a Vasvonó voltaképpen az ördög hegedűsének alakját eleveníti meg. A hosszú, expresszív mondatokból építkező, repetitív („apám azt mondja”), sodró, áradó szöveg egyetlen pillanatra sem ér nyugvópontra, s ez a stilisztikai megoldás a hegedülni tanuló gyerek gyakorlásának hajszoltságát is jól érzékelteti. Az apa a fekete hegedűs alakjával rémisztgeti fiát, amely alak azonban az ember archaikus, gyermeki félelmének megtestesüléseként is felfogható. A novellát különösen nyomasztóvá teszi az apa felderengő traumája (alulmaradt a fekete hegedűssel szemben), ami fiát arra predesztinálja, hogy bukását felülírja. Egykori kudarcát tehát a fiú hegedűtudásának groteszken eltúlozva megjelenített tökéletesítésével akarja helyreigazítani: „úgyhogy addig egyfolytában gyakorolni kell, addig, amikor nem alszunk, akkor gyakorlunk, muszáj, mert nem akarja, hogy én is úgy járjak, ahogy ő járt”; „apám azt mondja, ő azzal járta meg, hogy leengedte a hegedűt, amikor egyszerre két húr pattant el rajta, de én nekem nem szabad”; „mert még járni se tudtam, amikor már a kezembe adott egyet, amilyen kicsi mutuj voltam, nem is akartam megfogni, de ő szépen a kezemhez bogozta, jó ragacsos gyantás gézzel, hogy ne tudjam eldobni, hanem szokjam csak meg szépen a súlyát és a fogását, mert ő már akkor is tudta, hogy minden perc drága, minden pillanatot ki kell használni.” Ebben az értelemben azonban – amint Pintér Borbála is rámutat – a szöveg olvasható beavatástörténetként is. Valóban lehet érvelni amellett, hogy a Vasvonó ténylegesen beavatástörténet lenne, hiszen össze lehet vetni az egyes szövegrészeket a beavatástörténetek kulcsfogalmaival (szertartás, szokás, hétköznap–ünnep, kitüntetettség, eddigi–azutáni, egyén–közösség). E párhuzamok kifejtésére azonban jelen esetben nem feladatunk kitérni. [6] Annyi azonban bizonyos, hogy az apa megszállottsága groteszk fantasztikumot teremt, amiről a fiú úgy számol be, mintha természetes nevelődési-szocializálódási folyamat része volna (már csecsemőként „szépen a kezemhez bogozta” a vonót – olvassuk, ráadásul ez még fokozódik is: „apám azt mondja, most már evés közben is játszani kell”). A fekete hegedűs azonban a személyiség inverz alakjaként, sötét alteregóként is a fiúval van. Ennek láttatására az apa úgy világítja meg, hogy „rávetüljön feketén a falra az árnyékom és azt mondja, hogy képzeljem el, hogy én vagyok a fekete hegedűs”. Elsőre tényleg úgy tűnik, hogy a novellának a hangszer ördögisége szolgáltatja a népi babonákat idéző kísérteties témát, ám nem kizárt, hogy inkább arról van szó – amint azt Sigmund Freud az Unheimliche fogalma nyomán írta –, hogy „a »kísérteties« az ijesztőnek az a fajtája, ami valami régóta ismert, bensőséges dologra vezethető vissza”. [7]

Amennyiben így van, akkor a Vasvonóhoz köthető szöveg  A seprű is, amely alapjában egy jazzdobos története, akit volt felesége varázslattal büntet félrelépéséért. A helyenként szabad szájú, párbeszédekkel tarkított szövegben az apa (fia segítségével) sokkolóval próbál szívinfarktust eljátszani annak érdekében, hogy a szokásos havi járandóságáért érkező anya visszavonja a férfit sújtó átkot, és újra dobolhasson. A nő táskájában hordja a seprűt (volt férje kedvenc seprűs ütőjét, melyhez legnagyobb élménye köti), ezzel boszorkányként tűnik fel az olvasó előtt. Ám az exfeleség átkától való félelem a befogadás számára a szövegértelmezés antropológiai dimenzióit is megnyitja.  Ez pedig úgy történik, hogy – mint Lévi-Strauss mondja – „a mágia hatékonysága feltételezi a mágiába vetett hitet, mégpedig három egymást kiegészítő vonatkozásban: először is a varázsló hisz saját technikái hatékonyságában; azután a beteg, akit gyógyít, vagy az áldozat, akit üldöz, hisz magában a varázslóban; végül pedig ott van a közvélemény bizalma és elvárásai, amelyek minden pillanatban egyfajta gravitációs mezőt alkotnak, amelyen belül a varázsló és a megbabonázottak kapcsolatai definiálódnak és elhelyezkednek.” [8] Annak tehát, hogy a fekete hegedűs egy félelmetes, mitikus alak, akit le kell győzni, valamint a jazzdobost sújtó átkot meg kell törni, az lesz a következménye, hogy az olvasó akarva-akaratlanul szembesül a kísértetiessel való kényszerű szembenézés atavisztikus problémájával, ami viszont lehetővé teszi, hogy a szubjektum és a szövegkorpusz korrelációja az interpretáció önfelszabadító kísérleteként is definiálható legyen. Az ily módon működtetett szövegrendező elv pedig elősegíti azoknak a változatos struktúráknak és beszédmódoknak a hatékony működtetését, melyek nélkül az Oroszlánkórus kötetet aligha lehetne a bátorság könyvének nevezni.

Jegyzetek:

[1] Szabó Gábor: Szabadság, szerelem. (A szöveg mint gyászmunka) = Műút, 2015. február 20. = http://www.muut.hu/?p=11411

[2] Palojtay Kinga: Dragomán György: Oroszlánkórus. = Kortárs, 2016/7-8. sz. (= http://www.kortarsonline.hu/archivum/2016/07-08/dragoman.html)

[3] Kiss Georgina: „…most majd minden jóra fordul” (Dragomán György: Oroszlánkórus.) = Bárka, 2016/3. sz. (= http://www.barkaonline.hu/kritika/5352---most-majd-minden-jora-fordul----dragoman-gyorgy-novellaskoteter-l)

[4] Szihalmi Csilla: „A zene, az kell” (Dragomán György: Oroszlánkórus). = http://kulter.hu/2016/06/a-zene-az-kell

[5] Uo.

[6] Bővebben lásd: Pintér Borbála: Tanítási segédlet Dragomán György Oroszlánkórus című novelláskötetéhez. = www.aegondij.hu/oravazlatok/dragoman-gyorgy-oroszlankorus.docx

 [7] Sigmund Freud: A kísérteties. (Ford.: Bókay Antal és Erős Ferenc.) In. Sigmund Freud művei IX. Művészeti írások. Filum. Bp. 2001. 257.

[8] Claude Lévi-Strauss: Strukturális antropológia I. Osiris. Bp. 2001. 136.

Muhel Gábor

Dragomán György: Oroszlánkórus, Magvető, 2015