Deák Csillag: Átírt áramkörök – Kölüs Lajos: Nappal is égő gyertyák

Alföldi László festészeti tanulmányokat és műhelygyakorlatokat a Moholy-Nagy László Szabadiskolában (1968–69), majd a Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdióban (1984–95) folytatott. Mesterei Aradi Jenő és Fischer Ernő. Aktív alkotó művész, aki rendszeresen kiállításokon méretteti meg alkotásait, jeles művészetszervezői és műelemzői tevékenységet is folytat, bemutatta, elemezte Fischer Ernő, Kölűs Judit alkotásait. Fotóival, reprodukcióival közreműködik képzőművészeti kötetek kiadásában. Egyesületi működése is jelentős.

Deák Csillag

Átírt áramkörök

A nyomtatott áramköri lap egy olyan elektronikai alkatrész, amely megoldja az egyéb elektronikai alkatrészek hordozását, ugyanakkor a közöttük és a környezettel való elektromos kapcsolatot is megvalósítja. Alföldi Lászlót a kapcsolat érdekli, az elemek viszonya, kifutása, létezése időben és térben.

            A művek címéről a művész a következőket mondja: „[A] cím első része arra a sorozatra utal, amelynek azonos nyomtatott áramkör az alapja, míg a második része, konkrétan az egyedi kép megnevezése.” Alföldi László pontosításként hozzáteszi: „[A] most kiállított 66 kép közül egyik sem digitalizált, azaz számítógépen előállított és kinyomtatott példány, azaz nem gépi print. Manuálisan készült, úgynevezett anyagban létrejött és rögzült kép. Technikáját tekintve vegyes technika, amely a következőkből áll: papír, nyomdafesték, paratípia: nyomtatott papíralapú papírnyomat, pszeudo-önkollázs.”

A képek sorrendje, triptichon formában való elhelyezésük is jelzi, nem véletlenül kerültek egymás mellé. Tematikájuk, azonos technikájuk lehetővé tette a művész számára, hogy egy-egy gondolatot különböző módon közelítsen meg, anélkül, hogy csupán definíciók csontvázát látnánk. Több mint 60 képet látunk, szinte elveszünk labirintusában, nem jut elég idő az elmélyedésre, szerencsére a terem kerengője visszavezet a kezdetekhez. Ösztönösen a képek dinamikájára figyelek, a jelek nem festékfolyások, nem az aztékok madárszárnyait látom, nem is a Nazca-vonalakat. A képek fizikális síkjai igazi terekké válnak, határokká, összefüggések bonyolult hálózatává. A statikusság csak látszat, minden mozgásban van, mintha információ áramlana, végtelenül, örök mozgásban tartva a formát, a testet. Legyen szó Madonnáról (Divatlap I-III.), a Pléh Krisztusról, a labirintusokról, katedrálisokról.

Számos az út, a cél ugyanaz, olyan szellemi erőtérbe vonva a néző tekintetét, amely révén egyfajta hierarchikus világ válik láthatóvá, átjárhatóvá. A bizánci ikon összekapcsolódik mai jelekkel, betűkkel, formákkal. A szakrális tér nem szűkül le a katedrális terére, hanem fal nélkülivé válik, olyan térré, amely magát a kozmoszt idézi fel és meg. A motívumok fragmentumszerűek, töredékesek, az eredi forma, test, gondolat illúzióját teremti meg. Alföldi László szakralitása evilági szakralitás, műközpontúságot jelent, de a motívumok, figurák elhelyezése, feldolgozása olyan technikával és módon történik, hogy mintegy beolvad a kép testébe, fizikai formájába.

Az Ablak nélkül – Üvegablak I–II. sorozaton a keresztre feszített, lebegő sziluettjét látom, mintha egymás felé fordulna a két alak, pozitív és negatív forma. Alföldi ellentétébe fordítja a látványt.  A Labirintus nélkül – Feszület I–II. képeken a Megváltó fél alakja hol fekete, hol elmosódott, elhalványult szürke. A Megváltás nélkül – Feszület I–II. képeken Jézus alakja kifehérül, áttetszővé válik. A Megváltás nélkül – Golgota képen már nem fedezhetünk fel emberi alakot, sziluettet, csak geometriai formákat. Alföldi a szakralitásból fokozatosan lép át a geometria világába, miközben a fény-árnyék motívumokkal játszva a nézői tekintetet a sötétségből a világosságba irányítja.

            Kilépni egy sorból, egy sorozatból nem is olyan egyszerű, mint hinnénk. Néhány kép, úgy érzem, kiválik a többi alkotás közül (Krisztus – elektronikus, még pontosabban nyomtatott – áramkör sziluettjei, Kirakat nélkül – Kirakat). Alföldi sorozatainak központi tematikája, a szakralitás, a hieroglifikus jelekkel a kép síkszerűségét hangsúlyozva visszatér az egyiptomi művészet világához (Titok nélkül – Titok). A reneszánsz világát is felidézik a művek, a sorozatok (Labirintus nélkül – Pantokrator, Szabadban). A világi ember örömét, iróniáját, hogy létezik, hogy van. Istenekkel és istenek nélkül. Hittel és hit nélkül. Egy-egy kép tehát kilép a sorból, egyedivé válik, emlékezés-hellyé és -ponttá.

            A művek részletgazdagsága az ötvösművészetet juttatja eszembe. A cizellálást, az összekötések finomságát, a leheletnyi léptékű változásokat, a sokszínűséget. Felület és réteg sokarcúságát fedezi fel és mutatja meg nekünk nézőknek. Semmi sem folytonos, örök megszakításokat látunk, olykor észrevétlenül folytatódik, fonódik egybe a felület, a réteg. Szervesen. Átépít és felépít, otthonossá varázsolja az egymástól idegen formákat, jeleket. Ismétli őket, újra és újra, mintha keresné az egyetlen kép formáját. A kollázstechnika erre lehetőséget ad számára, váratlan asszociációs terek nyílnak meg a néző előtt, különösen akkor, ha kinagyítva nézi a képeket (Labirintus nélkül – Pompeji fal, Pompeji palota). A kölcsönhatásokra figyelhetünk, mintha itt a véletlen volna az úr, és mégis rend uralkodik a jelek hálózatában. Kisimulnak a gyűrődések, egymásba fonódnak a ráncok, elfedi őket a ráfestés, egy újabb réteg felvitele.

            A szakralitás az időtlent hordozza, a változásban is.  Alföldi számára a végső stáció az időtlent jelenti, a katedrális azt a helyet, ahol az égbolt és a föld találkozik, ahol párbeszéd folyhat az Istennel, ahol lélektől lélekig tart az út. Pasolini Teoréma című filmje is találkozásokon keresztül keresi a Mindenhatót. A film figurái elindulnak megkeresni, visszaszerezni Istent, vagyis hitüket, életük értelmét. Mintha Alföldi is ezt tenné, fegyelmezetten, képtől képig. Míg Pasolini említett filmjének figurái képtelenek Isten és hitük megtalálására, és csődbe jutnak, addig Alföldi László a mához való fordulásában nem szakad el a Megváltótól, ha alakját el is tünteti, de folyton megtalálja, új és új alakban, formában. Alföldi képeinek metamorfózisa útkeresés és útválasztás is (Útvesztő nélkül – Hálózat), annak felismerésével, hogy a labirintusok az emberi élet elválaszthatatlan részei, és az ember útja egészen a Labirintus nélkül – Szétesés világába is eljuthat.

            Az Isteni színjátékot is felidézik bennem az alkotások, ahogy Dante, úgy Alföldi is üzenetet küld a jelennek, de a távoli jövőnek is. Dante művét a hármas szám és annak többszörösei határozzák meg. Alföldi esetében is látható a hármas szám hatása a képek bemutatásának rendjében. Miként Dante Isteni színjátéka epikus keretbe foglalt lírai-filozófiai alkotás, úgy Alföldi bemutatott képeinek, nyomtatott áramköreinek líraiságát, filozofikus gondolatiságát is megállapíthatjuk. Alföldi összegez ezekben a művekben, hitvallását (krédóját) láthatjuk a Ram Colosseumban, amely most néhány hétre labirintussá és katedrálissá is vált.

Kölüs Lajos

Nappal is égő gyertyák

Hogy ideális kiállítóhely-e a Ram Colosseum belső tere, nem tudom. Kerengő, körbe járható, nincs vége, nincs kezdete, illetve mindig a választott kiindulási pontnál lyukadhatunk ki. A kiállítótérnek nincs geometriai közepe, csak folytonossága, végtelensége. Körjárat, képrímekkel és képritmusokkal tagolva. „[A] kép megállítja az időt. S itt elsősorban nem a bennem kavargó képek tovatűnő idejére gondolok – pedig néha milyen jó is volna a fényképező ember naiv hitével megállítani egy-egy szép pillanatot –, hanem az alkotó módon az anyagban rögzített képek idejére” – állítja Alföldi László. Időszeleteket, időfragmentumokat látunk, pörgősen, ütősen egybefogva a képfelületeket, a motívumokat, egy pillanatra bevonva a nézőt az örökkévalóságba. Megsejtetve, hogy ami épp szeme előtt történik, az időtlen is, függő és felidézett múlt. A mába kapcsolva. Ez a múlt és jelen összekötési mód és forma adja képeinek erejét, történeti súlyát. El nem engedett múlt, amelyben ott a jelen felismerhető mozzanata, törékenysége. A Megváltás sorozatban megáll az idő, kitágul a tér-idő, végtelenné és jelen idejűvé válik (Golgota, Feszület I–V.).

            Természetes fényben fürdenek az alkotások. Néha zavar a képeket takaró üveg becsillanása, oldalt kell lépni, hogy a szín vagy a forma, illetve mindkettő látható legyen. Két hónap művészi terméseit vehetjük szemügyre. Egységes technikát hordoznak a változatos kompozíciós formák, gondolati megközelítések. A művek fő tematikája a szakralitás, a spiritualitás. A létezés viszonylatait fogalmazzák meg, ezekre kérdeznek rá. Nincsenek sablonos válaszok, a kérdések is egyediek. Egy kaotikus és kaotikusnak látszó, olykor irracionális világban nappal is égő gyertyák ezek a művek. Az elidegenedés útvesztőit járjuk a Labirintus sorozatban (Pantokrátor, Feszület I–II., Szétesett, Pompeji fal), ahogy Alföldi László is, pajzsként emelve fel a nyomtatást, a nyomtatott újságot, annak átalakításával Gutenberg világát szélesíti, örökíti meg. Az olvashatóságot. A művész konzervál, közben újjáteremt, átír, felülír, mer rákérdezni a létezés törvényszerűségeire, sablonjaira, magára az emberi kultúrára, ment-e a világ előbbre, vagy sem. Hordalékokat vesz alapul, kiselejtezett, elhasznált újságlapokat, napi híreket, mondatokat, „szemetet” vág szét és össze, újrailleszt, újrafogalmaz. Elfedi, kitörli a régi betűket, tördeléseket, átalakít, megszüntet.

            Emlékezünk, és Alföldi emlékeztet is, a napi hírre, ami már nincs, bár dokumentumként valahol létezik, de elfeledve, elhasználódva, kiüresedve, csupán a forma marad, a tartalom üres, elveszett. Ki mire emlékszik a tegnapból, van, aki igen, van, aki nem emlékszik, nem akar, vagy már nem tud emlékezni. Inkább felejt. Alföldi László is felejt, kifelejt, hogy valami másra irányítsa a figyelmünket, a hasonlóságra, a különbségre, a pszeudóra, ami ugyan hasonlít a régire, de ez a hasonlóság a képzelet, a fantázia, az asszociáció műve. A Befalazott labirintus I–VII. sorozat elhatárolt terei titkokat rejtenek, homályt, ki nem mondható szavakat, érzéseket. Az Üzenet sorozat (Üzenet I–IV., Elveszett, Észvesztő) a nyelvi és képi közvetítéseket, kapcsolatokat veszi számba, az üzenet célba érését és meg nem érkezését.

            Nem rekonstruál, új teret és időt hoz létre, új dimenziót teremt, a realitás világát hagyja el és számolja fel, más szemmel és más látószögből tekint a létezésre, ünnepre, hitre és áhítatra. Magára az emberi tudásra, amely nem mindenható, törékeny és kikezdhető, megkérdőjelezhető, akár a jelenből, akár a múltból indulunk ki. A csonka részekben is a teljességet keresi, az összefüggéseket, elhajlásokat, újdonságokat. Alföldi László képei arról is szólnak, hogy „... a kor embere elvesztette  biztonságérzetét,  otthonosságát  a  társadalomban,  uralkodó  élménye  a  kiszolgáltatottság,  a lényegtelenség,  a jelentéktelenség.” (Lisztóczky László: Adj ideákat az időnek, Kerényi Károly és Gyulás Pál levelezése, 1989). A Talaj nélkül – Talajtalan, Trón nélkül – Pantokrátor, Áldás nélkül – Szent György, Kirakat nélkül – Kirakat, Útvesztő nélkül – Hálózat, Más nélkül – Ez, Remény nélkül – Remény, Világosság nélkül – Sötétség önmagukban állnak, sorozat részei, mégis szervesen illeszkednek más sorozatok darabjaihoz.  

            Ázbej Kristóf műcsarnokbeli kiállítása az azonosságra, a párhuzamokra épült, magazinlapokat rakott ki a falra. Alföldi László is társít, de egészen más technikával őrzi a kultúrát, veszi számba jelenlétét és folyamatát. Képi nyelvezete világos és elgondolkodtató. Kódolt és dekódolható. Jeleket, szimbólumokat, kifejezéseket használ, amelyeknek többletjelentésük van, vallási, mitológiai és művészeti értelemben. Mögöttük rejlik a szépség és az irónia, egymásba fonódva. Mindennapi életünk is telített jelekkel, szimbólumokkal. Akarásokat, félelmeket, tárgyakat, folyamatokat mutat, hol rejtetten, hol nyíltan. Valami más helyett áll a képen. Ez a másság egyben Alföldi képeinek különössége, egyedisége. Szándékosan ejti foglyul a közhelyet, fordítja ki a szimbólumot, jelentést – ellentétébe. Szándékosan mond ellent első benyomásunknak, hogy amit látunk, az nem az, aminek látjuk. A konvencionális jelentések világából billenti ki a nézőt, aki a megszokott, beidegződött mentális érzés és gondolat világából olyan idő-térbe kerül, ahol lelepleződik, ahol több lesz, mint önmaga. A Hely nélkül – Katedrális I–II., Üvegablak, Madonna nélkül – Divatlap I–III.,  Ikon nélkül – Ikon,  Ikonosztáz I–IV. sorozatok világias térbe helyezik az ikonikus motívumokat, ezzel a mába kötik azok jelentését.

            Szellemi állapotok ezek a képek. Töredékek, hol groteszkek, hol ironikusak, a mulandóságot leplezik le, az emberi élet végességét. Hol van itt a halál érzete, az élet káprázata, együtt a kettő? Kettő, azaz egy, nem választhatók el egymástól, összetartoznak. Alföldi nem a külsőséget ragadja meg, inkább elfedi azt, hogy olyan összefüggésekre irányítsa a néző tekintetét, agyát, amelyet az alkotó látott és fedezett fel, és a jelen művel adja át ismeretét (Ablak nélkül – Üvegablak I–II., Titok nélkül – Titok, Ikonosztáz nélkül – Ikon, Bádog nélkül – Pléh Krisztus I–II., Szőnyeg nélkül – Szőnyeg, Szöveg nélkül – Betű és kép).

A papíros metamorfózisait látjuk, egy szubjektum kultúrpillanatait, kígyóvedléseket, sérüléseket, védtelenséget, kiszolgáltatottságot, homályt, mi van, mi jön, és mi nem jön. Milyen megmaradás jön, és milyen múltbeli értékeket kell továbbvinnünk és újraértékelnünk? Ezek a monotípiák egyfajta művészi hivatást is kifejeznek, a korszellem ellenében. Miként is lehet egy művész nemzeti elkötelezettségű, vallásos és modern egyszemélyben. Katedrális sorozatában is az otthont, a védett teret és időt keresi, a fényt, a kilátást (Üvegablak I–IV., Otthontalan I–II., Katedrális). Alföldi László erős koncentrációval létrehozott művei a nézőtől is megkövetelik az összpontosítást, lássa az átfedések közötti összefüggéseket és eltéréseket, a tudatosságot és az önkéntelen, szabad gesztusokból kinőtt vonalat, a motívumok gazdagságát, a művészi alázat és fegyelem létrehozta struktúrákat és rendet.