Változatok ki- és bezártságra

„Az intolerancia és a komplexusok sajátos gyűjteményét kapjuk, amely annyira lehangoló, hogy muszáj némi humort csempészni bele. Rezignált, lakonikus, fekete humort, ironikus megjegyzést vagy slusszpoént, kihasználva a gyermekkor-tematika nyújtotta álnaivitás regiszterét.” Mécs Anna első, novellákat tartalmazó kötetét Bene Adrián mutatja be.

Mécs Anna novellái egyszerre személyesek és általánosak, egyszerűek és átgondoltak, könnyedek és súlyosak. A Gyerekzár darabjai tárcaszerűen vázolnak fel egy-egy meghatározó emléket, amelynek elbeszélője általában már gyermekként vagy kamaszként szembesül az elfogadás hiányával, a szabad akarat korlátozásával. Helyzete, adottságai a különbözőségbe zártságot jelentik, a mély nyomot hagyó élmények a „normalitás” utáni vággyal kapcsolódnak össze. Gyerekek titkolt sebei és körülöttük családok, egész társadalmi rétegek traumái tárulnak fel. Szellemi fogyatékos gyerek, aki zongoratanárhoz akar járni, de az elutasítja. A növésben egy genetikai hiba miatt meg nem álló, ezért a sorból szó szerint kilógó lány, akit saját családjában sem fogadnak el. A Liliben a fiatal anya, aki az utolsó pillanatban éri utol a kismotorjával az autók közé guruló gyerekét, és közben átfut rajta egész elhanyagolt gyermekkora, amit részben a pszichiátrián töltött, ahol anyját kezelték. A csokimikulást nassoló apáca, akinek bundás csizmában kellett az iskolai ünnepségre mennie, harisnya és lakkcipő helyett. „Apa azt mondta, ne kurválkodjam, egy férfinek fontosabb, hogy ki tudjam hordani a gyereket, mint hogy kívánatos legyen a lábam.” (Advent) Azután a nagyszülők, szülők és egyéb rokonok emberi és világnézeti inkompatibilitása után következnek a szerelmek, barátok, csalódások.

Az intolerancia és a komplexusok sajátos gyűjteményét kapjuk, amely annyira lehangoló, hogy muszáj némi humort csempészni bele. Rezignált, lakonikus, fekete humort, ironikus megjegyzést vagy slusszpoént, kihasználva a gyermekkor-tematika nyújtotta álnaivitás regiszterét. A kötetben előre haladva feltűnik egy-egy szatirikus (Kodály-fitnesz) és groteszk (Dublőr; Ha a hidakat felrobbantják) darab is, általában közelebb a tárca műfajához, mint a karcolathoz. Jellemző, ahogyan a Te magasságosbanIrén nagyinak a családtagokkal szemben is elég sematikus a gondolkodása („a rohadt zsidó anyámat, minek nőttem ekkorára, nem elég, hogy a fél országot elcsatoltattam”), de amikor az előítéletes néni szívrohamot kap, a nagyra nőtt kisunoka mégis kétségbeesetten próbálja újraéleszteni: „nem halhat meg Irén nagyi, hát ki fog engem baszogatni”.

A kirekesztés, a kirekesztettség az alapélménye ezeknek a látszólag egyszerű, nyelvileg is az élőbeszédhez közelített, de valójában nagyon is megszerkesztett szövegeknek. Nem véletlen az utalás Borbély Szilárd Nincstelenekjére a Kelet-Magyarországról jött vidéki fiúból lett értelmiségi szerepkonfliktusairól, komplexusairól is szóló Évfordulóban. A Banach, Tarski, meg én elbeszélője serdülő lányként a szülők válásával együtt kénytelen olyan ideológiai konfliktusokat is saját bőrén megélni, amik a liberális és szélsőbaloldali édesapa („kommunista”) és a magyarkodó vadkatolikus mostohaapa („álszent geci”) világnézete között bontakoznak ki. A zsidó identitás és az előítéletesség a témája az egyik legerősebb szövegnek (Oszlop a földben), amelyben az izraeli körúton megismert, magával ragadó fiúról később kiderül, hogy maga sem mindig tekintette vállalhatónak azt az identitást, amelybe most a lányt is maga után vonzza. A másik és önmagunk elfogadásának kérdéséhez kapcsolódik a testkép témája s ezzel együtt a külső, a külsőségek jelentősége értékrendünkben. A Fogyásban a hajdani duci középiskolás szerelmespár évek múlva találkozik, mindkettő szexi és idegenszerű, a fiú a kövéreket már akaratgyenge állatoknak tartja. Flörtöl hajdani szerelmével, „mintha el se hinné, hogy egy ilyen lányt megkaphat, próbálgatja az új testét, az új lehetőségeket”, de ugyanolyan monomániásan és erőszakosan telepedne rá a lány életére, mint régen kövéren. Ezeket ellenpontozzák a nagynéni, az apa, a másik ember iránti elfogadást, szeretetet középpontba állító darabok: a szürreális Boldog új évet, Manyi néni és az álomszerű asszociációkat alkalmazó Párizs szélén van egy pince – általában negatív oldalról, a gyászon keresztül.

A testhez és a szexualitáshoz fűződő viszony visszatérő ábrázolása (pl. a címadó Gyerekzárban is), mivel női elbeszélőkről-főszereplőkről (és női szerzőről) van szó, alkalmat ad annak átgondolására is, vajon „női írással” van-e dolgunk. A francia feminista irodalomelmélet többnyire kissé túlzó biológiai esszencializmusa szerint létezik női lényeg, amely írásban is képes megnyilvánulni, és tetten érhető a kifejezett testi-lelki-társadalmi tapasztalatok, a témaválasztás, a stílus révén. Az Évfordulóban éppen ez a biológiai esszencializmus teszi bosszantóvá a narrátor számára saját szeretőjét, aki így számol be a genderkonferenciáról, amelyen kénytelen volt részt venni: „Ezek semmit nem értenek, a biológia az biológia (…), nekünk van, nektek nincs, meg fordítva, ezen nem kell szorongani.” Az identitás nemi jellegével kapcsolatban a társadalmi elvárások és a hozzájuk kapcsolódó hátrányos megkülönböztetés a Gyerekzárban pedig sokkal fontosabb problémának tűnik, mint a saját testhez fűződő viszony bonyodalmai. A jogosítvány megszerzésére magát képtelennek érző lány csalódást okoz apjának, és emiatti kisebbrendűségi érzését viszi át a szexualitásra is: „Fricivel végül nagy nehezen lefeküdtem, de csak azért, hogy túlessek rajta, hogy a szexelők és nem szexelők felosztásban ne az utóbbiban ragadjak, nehogy azt higgyem, a puncimhoz sincs jogsim.”

Az egyes történetek világai nem feltétlenül kapcsolódnak egymáshoz, ahogyan az is bizonytalan (nem is fontos), hogy a szerzői életrajzhoz melyik milyen mértékben. A téma és az alanyi-visszaemlékező elbeszélésmód mellett a megszólaló hang is közelíti egymáshoz a szövegeket. A fanyar humor már említett regiszterei, az erőltetetten könnyed hangnem mellett hasonlóságot mutatnak azok a nyelvileg közhelyes, stilárisan lapos mondatok is, amelyeknél az olvasó szeretné azt gondolni, hogy ez a szereplő-narrátor (alul)stilizált szólama, nem pedig a szerző stílusa. „Letarolok egy bácsit, aki úgy gondolta, jó ötlet a futópályán sétálni, ő persze megússza, én a karomat töröm.” Az ilyen olcsó mondatok, nyelvi panelek irónia után kiáltanak, de legfeljebb az álomszerű Repülni akarok karikatúrájának monológjában meggyőző a kezdetleges nyelvi kifejezésmódra („még eszelősebb lettem: már célirányosan kutakodtam”; „a harmadik lukra futásom után” stb.) is kiterjedő „odaértett szerzői” távolságtartás. Összességében is igaz, hogy a hatáskeltésre törekvés, az „ütősség”, a csattanó nem feltétlenül hatékonyabb, mint a finomabb, csendesebb megoldások, például a Valikában – még ha ez kevésbé is illeszkedik az aktuális trendekhez, a megemelkedett olvasói ingerküszöbhöz és az ehhez igazított ízléshez.

Bene Adrián

Mécs Anna: Gyerekzár. Scolar, 2017.