Arany Zsuzsanna 

Föltámadhatnak-e a „halott szerzők”?¹

 

Henry James-ről Leon Edel több életrajzot is közölt. A szakmába a “The Henry James Biography” néven bevonult, ötkötetes munka első része 1953-ban látott napvilágot, aminek 1977-ben jelent meg kétkötetes, átdolgozott és dramaturgiailag is sűrítettebb kiadása (The Life of Henry James), nem sokkal később pedig egy mindössze egyetlen, vaskosabb kötetnyi terjedelműre rövidített változat (Henry James: A Life) is kijött a nyomdából. A szerző az első kiadásért 1963-ban nemcsak Pulitzer-díjban részesült, hanem a National Book Award elismerését is megkapta, amit 1985-ben a National Book Critics Circle kitüntetése követett. Mindemellett Edel nem pusztán közreadta az amerikai író műveinek bibliográfiáját és sajtó alá rendezett kritikai kiadásokat (levelek, színművek, esszék, kritikák; de említhető még a naplóföljegyzések társszerkesztése), hanem megírta Literary Biography és Writing Lives: Principia Biographica című elméleti szövegeit is az életrajz műfajáról.² A New York-i Egyetem egykori tanárának elhivatottságát és komoly munkabírását jelzi továbbá, hogy Henry James munkásságán kívül a kritikus Edmund Wilson hagyatékát ugyancsak ő gondozta, valamint könyvet írt a Bloomsbury Körről, sőt további életrajzokat is közölt: Willa Catherről (E. K. Brownnal közösen) és Henry David Thoreau-ról.³

Henry James-nek azonban nem Leon Edel az egyetlen biográfusa. Híres például – ha csak az utóbbi 2-3 évtizedet nézzük – Fred Kaplan könyve,⁴ Sheldon M. Novick kétkötetes, 1996-ban és 2007-ben közreadott műve⁵ vagy épp Michael Gorra 2012-es, Pulitzer-díjas szövege.⁶ Nemcsak életrajzot írtak James-ről sokan, hanem az életrajzi kutatásokon túlmutató, azzal rokonítható műfajokkal is jelentkeztek: F. O. Matthiessen a James családról közölt kötetet (tudjuk például, hogy William és Henry intenzív levelezést folytattak, nem utolsósorban az idősebb testvér filozófiai nézeteiről),⁷ Alfred Habegger pedig a teológus apának – aki a keresztény miszticizmus tanait hirdető Swedenborg híveként egyaránt ismert volt – szentelt külön portrét.⁸ De az amerikai író maga sem zárkózott el az életrajz műfaja elől: James ugyanis A skarlát betű szerzőjének, Nathaniel Hawthorne-nak a biográfiáját írta meg.⁹

Ha egy másik híres, kanonizált író példáját nézzük – maradván az angolszász irodalomtörténetnél, de a német, a francia, az olasz vagy bármely más „nyugati” irodalomból is említhetnénk neveket –, hasonló eredményekről számolhatunk be: Leslie A. Marchand 1957-ben háromkötetes életrajzot közölt Lord Byronról, aminek 1970-ben közreadta átdolgozott, s egyszersmind rövidített változatát is.¹⁰ 1997-ben Phyllis Grosskurth jelentetett meg az angol költőről új biográfiát,¹¹ amit Benita Eisler és Fiona McCarthy munkái követtek.¹² Akárcsak James esetében, a Byron-életművel kapcsolatban is találunk olyan, a közelmúltban napvilágot látott könyveket, melyek az életrajzon túlmutató és/vagy azt továbbfejlesztő kiadványok: Malcolm Elwin és Peter Thomson a Byron család tagjairól írt,¹³ köztük a matematikai zseni Ada Byronról és a szerelmes féltestvér Augusztáról. Ezeknek a szerzőknek a levelezése több kiadást is megért, kritikai kiadásokban ugyancsak bővelkednek, valamint párhuzamos életrajzok is születnek róluk és kortársaikról (miután az alap-biográfiák már több kiadásban, több szerző kutatásainak köszönhetően rendelkezésre állnak), bemutatván a kapcsolódási pontokat, illetve az adott irodalmi-művészeti csoportosulásokat.¹⁴ Sőt, előfordul, hogy az irodalomtudósok az adott alkotónak csak egy-egy életszakaszát ragadják ki, s azt elemzik vagy írják meg narratívaként, mint például Edna O'Brien, aki Lord Byron szerelmi életére fókuszált 2009-es kötetében.¹⁵

A hazai nyugatos nemzedékek (különös tekintettel a folyóirat első nagy nemzedékére) jelentős képviselőit joggal sorolhatjuk a magyar irodalmi kánon központi figurái közé, ám korántsem büszkélkedhetünk olyan szintű feldolgozottsággal, mint azt az előbb említett, kiragadott példák esetében láthattuk. Mindennek egyrészt a rendszerváltás előtti időszak ideológiai vonatkozású követelményei (és az ezzel összefüggő kontrolláltság és cenzúra), másrészt a műközpontú szemléletek későbbi eluralkodása volt az oka. A szövegközpontú olvasatok a hetvenes-nyolcvanas évektől fokozatosan váltak dominánssá, és – miután nem igazán léteztek „kidobandó” életrajzok, s így „a szerzőt sem lehetett megölni” – inkább a nyugat-európai és angolszász–amerikai áramlatokhoz való fölzárkózást célozták, valamint a korábbi (elsősorban marxista) irányvonal elleni föllépésként is értelmezhető gesztusnak számítottak. Hozzátehetjük persze, hogy mire fölzárkóztunk, a mintaként szolgáló nyugat-európai országokban és az Egyesült Államokban újra megerősödött az életrajzi vonulat, a műfaj pedig reneszánszát éli napjainkban is.

Örülnünk kell tehát, ha van legalább egyetlen kiadása egy-egy szerzőnk levelezésének – Karinthy Frigyes esetében például még ez sem áll rendelkezésre –, ritkaságnak számít a kritikai kiadás (inkább népszerűsítő összkiadásokat ismerünk, azok nagyobbik része még a rendszerváltás előtt látott napvilágot, cenzúrázott szövegekkel és hiányos jegyzetekkel), a bibliográfiák ritkaságszámba mennek (a Babits- és a Márai-bibliográfia inkább már a közelmúlt terméke, a Kosztolányi-bibliográfia pedig még közel sem teljes, dacára annak, hogy már jelentek meg forrásjegyzékek),¹⁶ a szerzői és/vagy kritikai életrajzok száma szintén nagyon csekély. Kerényi Ferenc Petőfi-életrajza és Ferencz Győző Radnóti Miklósról szóló munkája csak a 2000-es években látott napvilágot,¹⁷ s inkább tekinthetők életrajzi monográfiáknak vagy pályakép összefoglalóknak, mintsem az angolszász hagyomány értelmében vett biográfiáknak. Meglátásom szerint az egyik fő különbség abban rejlik, hogy szerepelnek-e műelemzések az adott kötetben vagy sem, illetve hogy a tárgyalt szerző halála utáni befogadástörténettel foglalkoznak-e az életrajzírók vagy sem. Kerényinél és Ferencznél egyaránt találunk műelemzéseket, mint ahogy Havasréti József Szerb Antal- és Szilágyi Zsófia Móricz-kötetében is.¹⁸

2017-ben, az Osiris Könyvkiadó gondozásában megjelent Kosztolányi Dezső élete című könyvem előszavában az angolszász hagyományhoz való igazodásra is hivatkoztam, amikor arra utaltam, hogy ebben az életrajzban élet és mű tudatos elválasztására törekedtem. Így aztán csak akkor elemeztem Kosztolányi szépirodalmi írásait, ha történelmi, társadalmi, politika- és eszmetörténeti kontextushoz tudtam azokat rendelni, s az adott szöveg, illetve magának a publikálásnak a gesztusa ebben a térben vált értelmezhetővé. Ennek egyik példája A szörny című misztériumjáték, mely – értelmezésem szerint – az író háborús filozófiájának allegóriája. Kosztolányi ugyanis a pacifizmusáról híres Károlyi Mihály által támogatott napilap, a Pesti Napló hasábjain közölte először a művet, majd Káin című kötetébe is beválogatta. Ez a gyűjtemény több háborúellenes szöveget tartalmazott, különös tekintettel a címadó darabra, melyben az író erős bibliai képpel érzékelteti az ember „állati” voltát: nem Ábel, hanem a gyilkos Káin nemzetsége terjedt el a földön, s ennek következményeivel (voltaképp önmagunkkal) kellett szembesülnünk a 20. századi világháborúk során is.

 

 

Irodalom és történelem

 

A frissen megjelent Kosztolányi-életrajz tehát többé-kevésbé szakít a korábbi hazai (biográfiai) monografikus vonallal, amennyiben „irodalmi” (tehát a műértelmezést előnyben részesítő) szempontok helyett a történelmi, eszme- és kultúrtörténeti aspektusokat részesíti előnyben, nem mellőzve az irodalompolitikai viszonyok fölvázolását sem. Mindehhez az alapot maga Kosztolányi szolgáltatja, akinek polgári foglalkozása újságíró volt, s ebbéli minőségében aktívan részt kellett vennie az akkori hazai közéletben: értesülnie és tudósítania kellett nem utolsósorban a politikai eseményekről is. Többen rámutattak már, hogy újságírói és művészi tevékenysége nem választható el élesen egymástól: egyik táplálkozott a másikból és fordítva.¹⁹ Előfordult, hogy egy-egy napilap munkatársaként közölt tudósítást vagy riportot valamely belpolitikai helyzetről, majd ezt szubjektívebb hangon, tárcanovellává módosítva megjelentette pár nappal később, a hétvégi mellékletben. Ezzel párhuzamosan azonban cikkei sem maradtak meg az átlagos zsurnaliszta-szinten, hanem máig élvezhető írásművekké váltak.

Kultúrpolitikai vitákban ugyancsak részt vett: közismert például a francia Antoine Meillet-hez címzett nyílt levele a magyar nyelv „helyéről a földgolyón”,²⁰ a revizionista törekvésekben való szerepvállalása (a Lord Rothermere-rel folytatott tárgyalásoktól a Pesti Hírlap propaganda-akcióiban való részvételéig), korábban – a párizsi béketárgyalások időszakában – a Vérző Magyarország című irredenta kötet szerkesztése; sőt a most megjelent életrajz tárgyalja a felvidéki körút körül kialakult helyzetet is (amikor az írót kiutasították Csehszlovákiából), valamint az 1934-es erdélyi látogatást (amikor nemcsak magyarokkal találkozik, hanem a polgári radikális irányvonallal szimpatizáló Emil Isac-kal is, aki már a tízes években „megjósolja” neki a békeszerződés következményeit), de olvashatunk több színpadi fordítás bemutatója körül kialakult botrányokról és vitákról is.

Mind a korszak (első világháború, forradalmak, vörös- és fehérterror, román bevonulás, Trianon, húszas évek konszolidációs folyamatai, illetve revizionizmusa, az angol, olasz és francia kulturális kapcsolatok alakulása stb.), mind Kosztolányi személyes életének és újságírói működésének történeti-politikai folyamatokban való bővelkedése, azok összetettsége megkívánja, hogy életútját ne elszigetelten és ne a korszak ábrázolását mellőzve, illetve nem is elsősorban a szépirodalmi művekre koncentrálva mutassuk be, hanem épp ellenkezőleg: az adott történelmi, eszme- és politikatörténeti kontextusban. Mindehhez járulnak még sajtótörténeti szempontok (az újságírói működés fölvázolásához elengedhetetlen volt a fontosabb lapoknak – ahol az író munkát vállalt – a bemutatása azok politikai profiljával és szerkesztőivel egyetemben), a művelődéstörténeti és társművészeti kitekintések (kávéházak, színházak stb.), valamint (Kosztolányi tájékozottsága, értekező/elemző szövegeinek témái és műfordításai miatt) a korszak külföldi irodalmi-művészeti-filozófiai vonulatainak bemutatása, így például a freudizmus hatása vagy épp az Új Kritika irányvonalának megjelenése az angolszász nyelvterületen.

Bár Kosztolányi a l'art pour l'art híve volt, s művészet és politika elhatárolását fontosnak tartotta, maga a politikum, illetve a hatalmi harcok emberi-lélektani háttere, az általánosabb törvényszerűségek, az ember helye és szerepe a társadalmi viszonyok közepette élénken foglalkoztatta. Az első világháború idején például – főként a freudi tanokra hivatkozva – tiltakozott az „álhumánum” ellen, mivel az csak palástolja az emberi természet mélyén rejlő kegyetlen állati ösztönöket: „Ki okozta a háborút? Habozás nélkül felelhetünk: az emberi természet. Az is tartja fönn, minthogy még mindig szüksége van rá és nagyon szívósan akarja. […] Maga a háború ma újra a régi, az antik, az őszintén kegyetlen. […] A kemény és kegyetlen hadviselést tartom az egyedül őszintének.”²¹ Nemcsak a fronton harcolók viselkedése (egymás gyilkolása, pszichotikus állapotok stb.), hanem a nagyhatalmi politika képviselőinek megnyilvánulása/játszmázása is ide tartozik: az író pusztító és antihumánus erőként tartotta számon azon gazdasági-politikai érdekektől vezérelt elitrétegeket, melyek tagjai a frontra, tehát a biztos halálba küldték a kiskatonákat.

Amitől ellenben Kosztolányi az irodalmat és a művészetet féltette, az az aktuálpolitizálás volt, a különböző pártokat/érdekcsoportokat kiszolgáló propaganda-költészet. A maga részéről igyekezett irodalmi és újságírói (vezércikkek a Pesti Naplóban és az Új Nemzedékben, a Pardon rovat részbeni írása, illetve szerkesztése, revizionista cikkek közlése stb.) működését élesen elhatárolni egymástól. A véres költő című regényéhez például számtalan inspirációt merített a Tanácsköztársaság és a fehérterror időszakából, mégsem tűzdelte tele aktuálpolitikai utalásokkal a munkát, hanem olyan műalkotást hozott létre, mely az adott korszak tüzetes ismerete nélkül is érthető. Érzékenyen ábrázolja a mindenkori hatalmi gőg és a tehetségtelenség párosának szerencsétlen kálváriáját, belső vívódásait, valamint a holdudvarban lévők szervilis viselkedését. A vörös uralom alatt Kosztolányinak számos írótársa politikai szerepet vállalt: Pogány József népbiztos például épp ezt a hatalmi pozíciót használta föl arra, hogy bemutattassa és néhány megfélemlített kritikussal ünnepeltesse Napóleon című drámáját. Fenyő Miksa meg merte írni, hogy a darab silány, mire nem sokkal később be is tiltották a Nyugatot.²² Kun Béla korábban együtt dolgozott Kosztolányival a Budapesti Napló szerkesztőségében, mikor azonban hatalomra jutott, halálosan megfenyegette, nem viselvén el az író ironizálását a proletárdiktatúrával kapcsolatban.

Az irodalomtudomány eredményeinek összevetése a történeti szakirodalommal, forrásokkal, illetve a kortársi visszaemlékezésekkel olykor olyan kapcsolódási pontokra is fényt vethet, melyeket korábban vagy nem is sejtettünk, vagy eddig nem kapott hangsúlyt Kosztolányi pályafutásának tárgyalásakor, noha fontos szempontokkal gazdagíthatja az egyes értelmezéseket. A különböző tudományterületek, illetve különböző kortársak szövegeinek összeolvasása eredményeként például kiderül, hogy az író a tízes években számtalan politikai fórumon megfordult, kezdve az Európa Lovagjai elnevezésű egyesüléstől (melynek tagjai – más nemzetek képviselőivel együttműködve – az Európai Egyesült Államok megteremtését tűzték ki célul) a galileista és szabadkőműves Csécsy Imre-féle Új Magyar Szemle körén át egészen az antiszemita Magyar Írók Szövetségéig (melyet köztudottan Szabó Dezsővel közösen vezettek egy ideig), vagy épp a báró Peltzgerné Barabás Atala által alapított, konzervatív-keresztény szellemiséget képviselő Magyar Nemzeti Reneszánsz Társaságig.

Részben az e társulásokban való részvételnek köszönhetően, részben kulturális-közéleti szerepvállalásai révén Kosztolányi a korszak szinte minden jelentős történelmi-politikai személyiségével kapcsolatba került. Katonai fölmentését például (rajta kívül többek között Karinthynak is) az a Drasche-Lázár Alfréd intézte, aki később a trianoni békeszerződés egyik aláírója volt.²³ De közösen adott ki műfordítást – méghozzá egy erotikus regény fordítását – Kunfi Zsigmonddal, a Károlyi-kormány miniszterével, aki később Kun Béla közoktatásügyi népbiztosa lett.²⁴ Érdekes egybeesés az is, hogy az írót feleségének, Harmos Ilonának az a Kéri Pál mutatta be, akit 1920-ban azzal vádoltak meg, hogy ő volt a Tisza István elleni merénylet értelmi szerzője. Kosztolányi egyébként jelen volt a fehérterror idején megtorló szándékkal véghezvitt kivégzéseknél is. A Tanácsköztársaságban szerepet vállaló Korvin Ottó fölakasztásánál Karinthyval mindketten az első sorban álltak,²⁵ Szabó Lőrinc pedig arról tudósít, hogy az író még a hullaházba is elment ebben az időszakban, tehát nemcsak párizsi nászútja alkalmával nézegetett holttesteket.²⁶

Hegedüs Lóránt pénzügyminiszter, aki előszeretettel foglalt állást irodalmi ügyekben is – sőt, a nyelvtisztító mozgalomban ugyancsak részt vett –, bejáratos volt Kosztolányihoz, akinek nappalijában adta elő azon kérését, miszerint őt illeti az az 1000 font, amit az író a PEN Club elnökeként hozott haza Londonból, hogy a legtehetségesebb prózaírókat díjazza vele. Kosztolányi diplomatikusan kitérő választ adott, s a nagy hatalmú politikus helyett – és ez az epizód már közismert – Krúdy Gyulának és Móricz Zsigmondnak adta a díjat. Érdemes említeni még azt a szabadkai vonatkozású adalékot is, hogy az író egyik gyerekkori barátja, Munk Artúr a Titanic-katasztrófa szemtanúja volt a Carpathia hajóorvosaként.

 

 

Technikai kérdések

 

Milyen előkészületekre volt szükség Kosztolányi életrajzának megírásához? 2004 januárjától fogva a kritikai kiadáshoz gyűjtöttem forrásanyagot, előbb önállóan, majd a 2007-ben megindult, MTA által támogatott projekt keretein belül egyetemistákkal és doktoranduszokkal közösen. E munkálatoknak köszönhetően számos cikk adata állt rendelkezésemre (a szekunder anyag egybeszerkesztésére Dobás Kata vállalkozott, aki később a forrásgyűjtés koordinálását is átvette), nem utolsósorban olyan interjúk, riportok adatai, melyek korabeli napi- és hetilapokban jelentek meg – köztük például a Színházi Életben olvasható igencsak informatív, olykor humoros, rövid nyilatkozatok –, s nagyban segítették az életrajzi kutatásokat. Emellett természetesen további forrásgyűjtést is végeztem, valamint tanulmányoztam Kosztolányi Dezsőné férjéről írt életrajzát, dacára annak, hogy a kötet számos helyen (immár bizonyíthatóan) regényes epizódokat tartalmaz, s helyenként elhallgat vagy épp „kikozmetikáz” eseményeket. Elengedhetetlen volt a fönnmaradt és hozzáférhető naplók és levelek alapos átolvasása is (ha úgy adódott és/vagy ha hozzáférhető volt, akkor kéziratban), illetve a kortársi visszaemlékezések, kortársak naplóinak és leveleinek átnézése a történeti források és szakirodalom fölhasználása mellett.

Az életrajz megírásakor a fő feladat abban állt, hogy a fölsorolt, különböző státuszú forrásanyagokból egységes narratívát állítsak össze. Időnként hipotéziseket is meg kellett fogalmaznom, ha nem állt rendelkezésemre megfelelő mennyiségű információ. Előfordult, hogy újra kellett gondolnom előzetes elképzeléseimet, mert menet közben bukkantam olyan adatra, mely módosította a korábban már rekonstruált epizódot. A koherens elbeszélés megalkotásához a fölhasznált „nyersanyagon” túl olyan szerkezeti elgondolásra is szükség volt, melynek segítségével keretbe tudtam foglalni az egyes életeseményeket, illetve „dramaturgiai ívet” tudtam adni az életút fölvázolásának. Ennek érdekében korszakhatárokat vontam, s összesen hat nagy szakaszban tárgyaltam Kosztolányi életét.²⁷ E szakaszokon belül fejezetekben és alfejezetekben egyaránt gondolkodnom kellett, ugyanis érzékeltetni szerettem volna a párhuzamosságokat, tehát azt, hogy azonos időintervallumban, ám több színtéren/életterületen zajlanak egyszerre az események. Mindezt úgy tudtam megoldani, ha az egyes fejezeteket (melyek a korszakhatárok révén eleve elfoglalták időrendbeli helyüket) már nem kronológiai, hanem tematikus csoportosításban, illetve színterekre/életterekre bontva hoztam. Így például az 1903 és 1913 közötti időszakban külön tárgyaltam az egyetemi, a kávéházi, a sajtóbeli színteret, illetve az első kötetek megjelenésének körülményeit és az író kalandokban bővelkedő szerelmi életét.

A kérdésre, miszerint „föltámadhatnak-e a halott szerzők”, a választ nem pusztán a még meg nem írt életrajzok megszületése vagy épp meg nem születése, hanem a már megírtaknak a további kutatásokban, értelmezésekben, társtudományi hivatkozásokban való részvétele/aktivitása (párbeszédbe kerülése) fogja megmutatni. Noha a műelemzések mellőzésével magam is elhatárolódtam az életrajzi olvasatok „rehabilitációjától”, s az életrajz műfaját elkülönítettem a szövegelemző tanulmányoktól, illetve a műértelmezéseket is tartalmazó monográfiáktól, nem zárom ki, hogy a jövőben ne születhetnének olyan interpretációk, melyek biográfiai (vagy még inkább kortörténeti) összetevőket is figyelembe vesznek. A hazai kanonikus szerzők életrajzainak létrejöttét azonban nem emiatt tartom alapvető fontosságúnak, hanem azért, mert ezek a kötetek sokkal inkább összegző jellegű kézikönyvek, eszme- és kortörténeti dokumentumok tárházai, szellemi portrék, melyek irodalomtudomány és történettudomány határterületén mozognak. Fő céljuk a kulturális örökség megőrzése és áthagyományozása a következő nemzedékek számára, valamint további kutatómunkák – melyek a mindenkori „jelen” megértését is célozzák – serkentése nem pusztán az irodalomtudományban, hanem más, rokon tudományterületeken (eszme-, filozófia-, sajtó-, színháztörténeti kutatások stb.) is. Mindezek mellett ez az a tudományos műfaj, mely a klasszikusok újraolvasását leginkább szorgalmazhatja, illetve csökkentheti a szakadékot a szűk szakmai rétegnek és a művelt nagyközönségnek szánt kiadványok között.

 

 

¹ Elhangzott a 25. Kosztolányi Dezső Napokon. Szabadka, 2018. márc. 29.

² Lásd Edel, Leon: Literary Biography. London, 1957, Rupert Hart-Davis. Uő.: Writing Lives: Principia Biographica. New York, 1984, W. W. Norton.

³ Életútját pl. Eric Pace foglalta össze nekrológjában. Lásd Pace, Eric: Leon Edel, 89, Prize-Winning Biographer of Henry James, Dies. The New York Times, 1997. szept. 8. https://www.nytimes.com/1997/09/08/books/leon-edel-89-prize-winning-biographer-of-henry-james-dies.html (Utolsó letöltés: 2018. ápr. 3.)

⁴ Kaplan, Fred: Henry James – The Imagination of a Genius: A Biography. New York, 1992, William and Morrow Company.

⁵ Novick, Sheldon M.: Henry James: The Young Master. New York, 1996, Random House. Uő.: Henry James: The Mature Master. New York, 2007, Random House.

⁶ Gorra, Michael: Portrait of a Novel: Henry James and the Making of an American Masterpiece. New York, 2012, W. W. Norton.

⁷ Matthiessen, Francis Otto: The James Family. New York, 1948, Alfred A. Knopf.

⁸ Habegger, Alfred: The Father: A Life of Henry James, Sr. New York, 1994, Farrar, Straus and Giroux.

⁹ James, Henry: Hawthorne. London, 1879, Macmillan.

¹⁰ Marchand, Leslie A.: Byron: A Biography. 3. vol. New York, 1957, Alfred A. Knopf. Uő.: Byron: A Portrait. New York, 1970, Alfred A. Knopf.

¹¹ Grosskurth, Phyllis: Byron: The Flawed Angel. Boston, 1997, Houghton Mifflin Harcourt.

¹² Eisler, Benita: Byron: Child of Passion. Fool of Fame. London, 1999, Hamish Hamilton. McCarthy, Fiona: Byron: Life and Legend. London, 2002, John Murray Publishers.

¹³ Lord Byron's Family: Annabella, Ada and Augusta. 1816–24. Szerk. Elwin, Malcolm – Thomson, Peter. London, 1975, John Murray Publishers.

¹⁴ Lásd pl. Hay, Daisy: Young Romantics. The Shelleys, Byron and Other Tangled Lives. London, 2010, Bloomsbury Publishing.

¹⁵ O'Brien, Edna: Byron in Love: A Short Daring Life. New York, 2009, W. W. Norton.

¹⁶ Lásd Babits Mihály bibliográfia. Szerk. Stauder Mária – Varga Katalin. Budapest, 1998, Argumentum – Magyar Irodalom Háza – MTA Irodalomtudományi Intézet. Márai Sándor bibliográfia. Szerk. Mészáros Tibor. Budapest, 2003, Helikon – PIM. Kosztolányi Dezső napilapokban és folyóiratokban megjelent írásainak jegyzéke 1–3. Szerk. Arany Zsuzsanna. Budapest, 2008–2010, Ráció. Kosztolányi Dezső napilapokban és folyóiratokban megjelent írásainak jegyzéke 4. Szerk. Arany Zsuzsanna – Dobás Kata. Budapest, 2011, Ráció. Kosztolányi Dezső napilapokban és folyóiratokban megjelent írásainak jegyzéke 5. Szerk. Dobás Kata. Budapest, 2013, Ráció.

¹⁷ Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete. Kritikai életrajz. Budapest, 2008, Osiris. Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete. Kritikai életrajz. Budapest, 2009, Osiris.

¹⁸ Lásd Havasréti József: Szerb Antal. Budapest, 2013, Magvető. Szilágyi Zsófia: Móricz Zsigmond. Pozsony, 2013, Kalligram.

¹⁹ Lásd pl. Bengi László: Az irodalom színterei: irodalom és sajtó összefüggésrendszere a 20. század első évtizedeiben. Budapest, 2016, Ráció. Réz Pál: Kosztolányi, a hírlapíró. In Kosztolányi Dezső: Álom és ólom. Szerk. Réz Pál. Budapest, 1969, Szépirodalmi. 7–31. p. Szegedy-Maszák Mihály: Kosztolányi Dezső. Pozsony, 2010, Kalligram.

²⁰ Lásd Kosztolányi Dezső: A magyar nyelv helye a földgolyón. Nyílt levél Antoine Meillet úrhoz, a Collège de France tanárjához. Nyugat, 1930. júl. 16. 81–92. p.

²¹ Kosztolányi Dezső: Orvosi konzílium. Dr. Ferenczi Sándor idegorvos nyilatkozik a háború és béke kérdéséről az Esztendő olvasóközönségének. Esztendő, 1918/ápr. 7–8. p.

²² Lásd Fenyő Miksa: Pogány József: Napóleon. Dráma három felvonásban. Nyugat, 1919. jún. 1. 774–775. p.

²³ Ennek fölfedezésében nagy segítségemre volt Komáromi Csabának, a PIM munkatársának kutatómunkája.

²⁴ Ehhez lásd bővebben Bíró-Balogh Tamás: A „pornográf” műfordításért feljelentett „katolikus író”. Kosztolányi Dezső életrajzához. Kalligram, 2010/nov. 73–80. p.

²⁵ Az ezt igazoló cikket Eőry Áron fedezte föl. Lásd [Szerző nélkül]: Korvin Ottó kálváriája. Egy szemtanú elbeszélése. Proletár, 1921. júl. 14. 14. p.

²⁶ Lásd bővebben Szabó Lőrinc: Bizalmas adatok és megjegyzések. In uő: Vers és valóság. Bizalmas adatok és megjegyzések. Budapest, 2001, Osiris. 318. p.

²⁷ Családtörténet: 1885-ig; Szabadkai gyermek- és kamaszkor: 1885–1902; Budapesti indulás: 1903–1913; Világháború és forradalmak: 1914–1921; Húszas évek és Ady-vita: 1922–1929; Harmincas évek: 1930–1936.