Költők a táncoló asztal körül – Arany János és a spiritizmus

Ha azt gondoljuk, a gombamód szaporodó okkult és „ezó”-jelenségek csak korunk sajátjai, nagyot tévedünk: a spiritizmus a 19. században szökkent szárba Magyarországon, és rövid idő alatt olyan népszerűvé vált, hogy a költőket, írókat, tudósokat sem hagyta érintetlenül. A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítása azt járja körül, hogyan jelent meg Arany János és kortársai írásművészetében a lélek- és szellemhit, s vajon táncoltattak-e asztalt legnagyobb poétáink. Különös kiállítás látható a Petőfi Irodalmi Múzeum aulájában: „A kép-mutogató. Arany János és a spiritizmus” című tárlat olyan mozzanatra hívja fel a figyelmet Arany János költészetében, amely kevésbé ismert a nagyközönség számára. A kép-mutogató című verset – azaz alcíme szerint Énekes históriát – persze mindenki jól ismeri; ebben Arany egy grófkisasszony tragikus történetét beszéli el, akit kérlelhetetlen apja eltilt szerelmétől, majd kitagad. A história közepe táján jelenik meg a kor divatos spiritiszta szeánsza: „Asztal-írás ötvenhatban / Vala itt-ott még divatban”, s a grófnak megidézik holt leánya szellemét. E köré a mozzanat köré épül az a ritka dokumentumokkal csábító kiállítás, melynek eligazító táblája mindjárt az Arany-vers keretéről, a képmutogatásról is tájékoztat. A szórakoztató produkció voltaképpen a kor mozija volt, egyben kulturális élmény is, és remekül kiszolgálta a közönség borzongásigényét. „A 17‒19. századi Európában a képmutogatás elterjedt vásári látványosság volt, amelynek során a képmutogatók összefüggő esemény képsorait bemutatva mondtak vagy énekeltek el egy többnyire tanulsággal záruló, moralizáló történetet.”

Arany Kapcsos-könyvének egy oldalpárja, amelybe többek között A kép-mutogatót is írta.

19. századi olajfestmény, amely Gulyás Miska és Káposzta Sári tragikus históriáját ábrázolja

Magyarországon összesen két darab vásárban használt kép maradt fenn, mindkettő a fenti történet elbeszéléséhez tartozik

Talán épp az ember örök borzongásvágya, és a korabeli médiaként működő képmutogatás hatása vezetett a 19. században fellángoló spiritiszta praktikák népszerűsödéséhez. Sokat lendített a jelenségen, hogy a sajtó is rendszeresen hírt adott az asztaltáncoltatásokról, és – mint megtudjuk a kiállítás anyagából – „a halottak szellemének megidézése a társas érintkezés egyik legnépszerűbb formája volt a polgárság és az arisztokrácia körében”. Igen sok tudóst és művészt is inspirált a jelenség – erről Tarjányi Eszter ír részletesen A szellem örvényében című 2002-es kötetében. A tavaly fiatalon elhunyt irodalomtörténész a téma avatott kutatója volt, és a PIM tárlatán megnézhető a vele készült interjú is A fába szorult lélek című dokumentumfilmből, amely a lélek- és szellemhit társadalmi megnyilvánulásait járja körbe. „A névsor nem megvetendő – tudjuk meg Tarjányi Esztertől–: Arany János és Jósika Miklós, Jókai Mór és Gárdonyi Géza, Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond…” Hogy milyen sokféle út létezett a szellemvilág megismerésére, illetve hányféle attitűddel reagáltak a magyar írók a divatjelenségre, abból is ízelítőt kínál a tárlat.

Országh Antal fotója az Arany családról: Szél Kálmán, Arany László, Arany Julianna, Arany Jánosné Ercsey Julianna és Arany János 1853-ban.

Egy Jókai-idézetből például képet kaphatunk, mikor érte el csúcsát Magyarországon az asztaltáncoltatás népszerűsége. „Egy hónap alatt az asztaltáncoltatás doktrínává erősödött, negyed év múlva dogmává emelkedett, s fél év múlva epidémia lett belőle – írja Jókai A szamárrend története című írásában. – Ahogy a jelen korban nem is rendes ember, akinek influenzája és nervóziója nincsen, akként azon édes emlékű időkben nem lehetett művelt ember, aki asztalt nem táncoltatott” – idézi fel az író utánozhatatlan humorával.

Hogy Aranyt mennyire intenzíven foglalkoztatta a kor divatos „ezójelensége”, még akkor is, ha – a kiállítás üzenete szerint – ez az érdeklődés a távolságtartás gesztusát is magában hordozta –, arról egy egészen tudományos leírása is tanúskodik, Az asztaltáncoltatásról című 1853-as esszéje. „Tegnap a divatos asztaltánc-kísérleteknél azon ötletre jöttem, hogy itt a szemeknek nemcsak a mozgások irányára, mint ezt mások is tapasztalták, hanem a tárgy megindítására is nagy hatással kell lenni. Ezért, a kézláncolaton belül, az asztalon egy kis pontot jelöltem ki, hová a táncot képező egyének folyvást szegezzék szemeiket. Eredménye az lőn, hogy az asztal kevesebb mint két perc alatt megkezdte a szokásos mozgását. E kísérlet a nap folytán, ugyanazon vagy más személyek által többször, s többféle módosítással ismételtetett, s mindig sikerült. Szanaszét tekintgetés a mozgást akadályozza, a szemek behunyása egyszerre megszünteti. Oly egyén, kiben nagyobb hatás tapasztaltatik, egymaga s fél kezével is képes, szemit folyton egy helyre szegezve, jókora asztalt erős mozgásba hozni. Egy kísérlet teljesen sötét szobában történt, behunyatván azok, egyszerre megszűnt. Probátum est.”  Egy Egressy Gáborhoz írt leveléből az is kiderül, hogy saját felesége is megpróbálta az asztal megmozgatását, amikor is „a szellem akart írni, de nem tudott, csak holmi krixkraxokat firkált fel s alá a papíron”.

Levél Egressy Gáborhoz

Egy levélváltás Tompa Mihállyal arról árulkodik, hogy a költőbarát Aranynál szkeptikusabb volt a halottidéző praktikákat illetően: „Ha eljősz és megmutatod, elhiszem az asztalírást” – válaszolja Tompa Arany azon levelére, melyben ő tréfásan azt írja, legközelebb az asztaltól is meg fogja kérdezni, mit csinál mostanában barátja (aki felől nyilván keveset hallott egy ideje), mert „a bűbájos asztal csakugyan megmondja, amit ő tud”. Egy későbbi, 1866-os levél témája már sokkal szomorúbb, Arany a lánya elvesztése kapcsán számol be arról barátjának, hogy egy verset vésetett fel egy emlékkőre, melynek utolsó sora: „A LÉLEK ÉL, találkozunk!” Vagyis valamiféle lélekvándorlás-hitben lelt vigaszt a borzasztó csapást átélt költő.

Arany Julianna

Érdekes, hogy Jókai sokkal szigorúbban és elutasítóbban kezeli az okkult praktikákat: „…ne játsszék azzal az ember, ami isten dolga. Bűvészek, naptárszerkesztők, asztaltáncoltatók, kopogó szellemek: hagyjatok békét a jóslatok szent munkájának, mert az Úr föl talál gerjedni miattuk, és a jövendőmondót a szaván fogja” – olvashatjuk A világ vége című 1857-es írásában.

Jósika Miklós is távolságtartó, ő a filozofikus-elméleti megközelítést választja, s így töpreng a földöntúli hitekről Két élet című, 1862-ben megjelent regényében: „…kik egy másik életnek hitével, s előérzetével – mert ez a fő dolog – nem bírnak, magát a halált ily öntudatlan pihenésnek tartják; azért köríti tisztelet az elhunytak sírjait; azért mondjuk: hagyjátok pihenni a halottakat.” 

Jósika Miklós (Fotó: MEK)

A spiritizmusnak is megvan a maga fejlődéstörténete, mint a tárlaton kiderül, Magyarországon is jelentős eszmetörténeti fordulatoknak ágyazott meg. A kiállításon olvashatunk egy részletet Tarjányi Eszter A szellem örvényében című kötetéből is, melyben felfedi, hogy az 1870-es években „megfigyelhető egy másfajta szellemtan gyökere”, amely Grünhut Adolfhoz és köréhez kapcsolódik. Grünhut zsidó orvos és spiritiszta volt, s bár diplomás orvos, a szabadságharc idején katonaorvosként delejességgel gyógykezelte a rászorulókat. „Grünhuték a spiritizmus jelentőségét az erkölcsi tanításban látták, és nem a szeánszok érdeklődést felcsigázó jelentőségében” – írja Tarjányi Eszter. Egy harmadik irányzat pedig már inkább a fizikai kísérletek felé vonzódik, s mint Tarjányi írja, vélhetően belőlük sarjadt ki az az irányzat, amely 1897-ben megjelentette az első magyar szellemtörténeti folyóiratot, a Rejtelmes világot.

A kiállítás sokszínű idézetanyagából álljon itt zárásképp Petőfitől néhány sor, akit szintén megérintett a vásári képmutogatás sejtelmes atmoszférája. A Karaffa a költő egy alig ismert drámai kísérlete, melynek egyik szereplője, a Komédiás így csalogatja a publikumot:

Füleljen, füleljen, kinek füle vagyon,

Nézze meg e képet, kinek szeme vagyon,

Borzadjon üstöke, kinek haja vagyon,

Ím egy történet, mely rettenetes nagyon.

A kiállítás megtekinthető szeptember 9-ig a Petőfi Irodalmi Múzeum aulájában.