Száraz Miklós György: Ferenc

„Az utolsó tizenkilencedik századi óriás volt – mondta a telefonban a Ferenc halálát követő napok valamelyikének reggelén egy barátom, maga is elismert, babérkoszorús költő, ma már ő sem él, csak a szívünkben. – Talán megbántódna ezen, pedig a legnagyobb elismeréssel mondom.” – Száraz Miklós György egykori főszerkesztőjére, Juhász Ferencre emlékezik, aki augusztus 16-án lett volna 90 éves.

Száraz Miklós György

Ferenc

„Meghalt a magyar irodalom élő lelkiismerete, a legnagyobb élő magyar költő. Juhász Ferenc született lírikus volt, mint Vörösmarty Mihály, Ady Endre vagy József Attila. Ha a líra még feltámad valaha, őt a legnagyobbak közt fogják számon tartani.” Spiró György mondta ezeket a mondatokat Juhász Ferenc halála után.

Előttem a szeme. A nedves, kicsit dülledt szeme. A vallató, fürkésző tekintete a szemöldök bozontja alatt. Kétségbeesett tekintet volt az övé. Mint aki állandóan, évtizedeken át, szünet nélkül, minden percben azt várja, hogy betelik a pohár, lehull az utolsó csepp, ami már sok, amit már nem bír el az ember, a világrend, a mindenség, és akkor felborul, eltörik, széthull a Föld, a Tejútrendszer, a világegyetem.

Az aláírása a neve volt – és a pont. Egy mondat. Egy állítás. Kezdet és vég. Mindenség. 

Egyszer Hantai Simonról kérdeztem őt a szerkesztőségben. Szívesen beszélt róla. Szívesen beszélt bármiről. Kábítószerről, ideggyógyintézetről, csillagászatról, agykutatásról, a pulikutyákról, a kézen állva éneklő Tersánszky Józsi Jenőről, festészetről, Nobel-díjról, a Budáról Biára tartó éjjeli gyaloglásokról, az erdőn át, a halastavak mellett… Hantai is biai születésű volt, hat-hét évvel idősebb, mintha a bátyja lett volna, egyedül neki, a tizenkilenc éves költő-kölyöknek árulta el, hogy nem tér vissza, hogy Párizsban marad. Talán az egyetlen honi magyar volt, akivel a festő végig, végestelen végig, évtizedeken át tartotta a kapcsolatot, számtalanszor hívta magához…

„Most már csak belül fest, a fejében. Már nem kell vászon, papír, nem kellenek színek. Nem kell közönség. Nem kell semmi, de semmi. Csak a mű van. Talán egyszer majd nekem sem kell papír, leírt szó, nem kellenek sorok, nem kell hang. Egyszer majd megtudod, édes fiam…”

Biztosan sokakat szólított így: „Édes fiam”. Szerette ezt a megszólítást.

„Mit tudok meg?”

„Hogy létezik olyan, amikor több nem csinálni, mint csinálni.”

Mesélt Párizsról, hosszú beszélgetésekről és szótlan üldögélésekről a George Braque utcai lépcsőn a csillagos ég alatt, mesélt egy franciaországi templom gigászi üvegablakairól, amelyek végül sosem készültek el…

„Nézésed csillagözön. / Hogy voltál: megköszönöm. / Pupillád hajnal-szirom, / szívedben világ-temető, / agyadban eszmélet-tető. / Hiányzol, testvérem, barátom: Simon. / Te hajnalom, te alkonyom.”

„Az utolsó tizenkilencedik századi óriás volt – mondta a telefonban a Ferenc halálát követő napok valamelyikének reggelén egy barátom, maga is elismert, babérkoszorús költő, ma már ő sem él, csak a szívünkben. – Talán megbántódna ezen, pedig a legnagyobb elismeréssel mondom. Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany társa volt. De nem, nem bántódna meg. Tudná, hogyan értem.”

Másodszor írtam le, hogy a „halála után”, a „halálát követően”, és ez rendben is van, hiszen így van, így esett, így volt és lesz mindegyikünkkel, és mégsem igaz így. Nem, nem a közhelyre gondolok, hogy a műve örökké élni fog, hanem ennél sokkal egyszerűbben: mintha nem is halt volna meg, ahogy anyám, apám és a nagyszüleim sem.

Szívesen beszélt és könnyen. A könnyen alatt nem gyorsaságot értek, soha nem hallottam hadarni, sietni. Átizzani, lelkesülni sem a szavak dinamikájában, hanem a tartalomban tudott.  Inkább lassú volt, akadozó, szinte nyekergős, de világos. Nem is, inkább pontos. Nem, ez sem jó. Lényegre törő. Igen, ez már majdnem jó. Lényeglátó és láttató. Az elvontban is már-már vizuális. Mondom, szívesen beszélt. Olykor azt éreztem, gyanakodva fürkész, aztán mégis beszélt. De egyszer nem felelt. Hallgatott. Nézett mellém, mögém, rajtam át, vagy inkább befelé. Istenről kérdeztem akkor.