Ugrás a tartalomra

 

Krónikus krónikások

„Engem már két hete megfigyelnek, mégsem tudják eldönteni, műtsenek-e, vagy se” panaszkodik Szilágyi József egyik kulcskaraktere Kórházi dekameron című, az Ünnepi Könyvhétre megjelent második kötetében. A hazai egészségügyről sok mindent el lehetne mondani, ezért inkább nem mondunk semmit, legfeljebb csak ennyit: onnan sejthető, hogy e kötetben fikcióval állunk szemben, hogy a nővérek kedvesek-lelkesek, a szakorvosok pedig érdeklődők és önfeláldozók.
     A kötet annyiban dekameron, hogy egy kerettörténet szereplői mesélnek egymásnak, ám közel sincs 10 x 10 sztori, viszont a kerettörténet sokkal hangsúlyosabb, mint Boccaccio műfajteremtő művében. A négy állandó mesélő, Tűzy, Vízzi, Légvaáry és (Földi) Anikó (ugye, az őselemek) négy különböző karakteralkatot képvisel, hogy négy különböző személyiségtípus vitassa meg az eseményeket, ütköztesse véleményét.
     A történet szerint olyan vészhelyzet alakul ki, ami szükségállapotot teremt az országban, lebénul a főváros, infarktust kap az infrastruktúra. Ilyenkor mi mást lehet tenni, ha már egy kórházban rekedtünk, mint mesélni egymásnak? Mindenkinek van egy jó sztorija. Tőlünk, magyaroktól amúgy sem áll távol a panaszirodalom, talán már önálló műfaj is lehetne a „kórházi párbeszédek” aktusa, amikor az összezárt polgárok balsorsokkal próbálják túllicitálni egymást.
      Szatirikus, életközeli helyzetábrázolásai közérthető, kellemes hangulatú művet teremtenek. A csiszolt modorú dialógusoknál olykor előforduló „túlspilázottságban” mindig helyzetkomikum lapul:

„– Könyvet tettél oda nekem? Tudod, hogy halára unom magam az ilyen helyeken. Késő este ücsörögni a kihalt kórházi folyosón… Elviszek egy Robin Cookot, hogy kellő hangulatba hozzam magam. Nagyon nem vagyok most a kórházlátogatásra hangolva. Pedig még autogén tréning közben is szuggeráltam magamnak, hogy milyen rendkívüli élményekkel ajándékozhat meg egy ilyen „ispotály”. Ha kellően nyitott vagyok.

– Ne légy teljesen idióta! Lesz neked élmény nemsokára.

– Rendben, viszem a Műhibát.

– Na, azt kívánok neked én is, műhibát! – válaszolta szárazon Jolán. – Készségesen helybe is szállítalak, de ha mégsem a frizsiderben végeznéd, a saját erődből kell kijönnöd! Valahova. Mert vedd tudomásul… vedd tudomásul, hogy én végeztem veled! Keress másik bejárónőt! Most már látom, hogy egy két lábon járó komputerhez mentem feleségül, egy androidhoz.”

     A szerző az egyszerűség eleganciájával tálalja a szemenszedett igazságokat, mint „panaszolt panaszokat”, ahogy azt Shakespeare egyik szonettjében megfogalmazta, így vertikális törekvései egy magyaros tragikomédiát ábrázolnak. Központi motívuma a történetmondás, amibe mentőövként kapaszkodnak a csapdában rekedt szereplők, hogy újra rendet érezhessenek a káoszban. Az elhangzó történetek egymást lökik tovább, így gördülékeny a szöveg.

     A stílus és a hangulat, valamint a sok fura ember összezártsága és egymásrautaltsága olykor a Száll a kakukk fészkére című klasszikust idézi. A meditáció és a kontempláció ösztönösen jelentkezik az ápoltaknál, hiszen most nincs is más választásuk, rá vannak kényszerítve, csakúgy, mint az emlékezésre. A folyosókon téblábolók legalább annyira hajlamosak elmerülni az önsajnálatban, mint a metafizikai bolyongásokban.
     Jogunk van a betegségeinkhez, mint ahogy ahhoz is, hogy alternatív gyógymódokban és ezoterikus tanfolyamokban bízva próbáljuk elkerülni a beutalást. Ám sajnos rá kell döbbennünk arra, hogy ez az esendő fizikai testünk annyira bele van szorulva az anyagba, hogy már csak a kés segíthet, így néha vakon kell belemenni egy-egy vakbélműtétbe:

„– Ezt nem teheti velem, doktor úr! Elaltat?! Soha nem láttam még vakbélműtétet! Mindenki rajtam fog röhögni, hogy részt vettem egy appendectomián, és nem figyeltem meg semmit. Ez egy filozófus számára elviselhetetlen! A saját viviszekciómat is végignézném, ha már egyszer el kell szenvednem. Inkább itassanak ki velem egy bürökpoharat!”

     Abban, aki már megjárt pár kórházat, óhatatlanul is felmerül a kérdés: mi van, ha nem mi választjuk kórházainkat, hanem azok választanak minket? Egy ódon kórházi épületet elnézve úgy tűnhet, mintha egy időtlen, misztikus lény volna, aki más és más alakban, de mindig is itt volt. Ahány nyavalya, ahány karakter, annyiféle sors bontakozik ki a betegbeszámolókban, e lázas embermeséken keresztül. A valóságtól nem is annyira elrugaszkodott kötet bemutatja a kórházak gyógyíthatatlan degeneratív betegségeit, a bekerülés folyamatát és passióját, amikor már muszáj a muszáj, és sem a csalántea, sem az almaecet nem segít. A szereplők háttere komótosan bomlik ki, ők is közben ébrednek rá arra, hogy a mese gyógyít, és időagyonütésre is kiváló. Külön kiemelendő, hogy a karaktereknek határozott testi-lelki vonásaik vannak, élnek és látszanak a szövegben, drámájukat könnyen átérzi az olvasó: „Hüvelyen keresztül akarják műteni. Hüvelyen át, ahol más, kellemesebb dolgokat remélt az élettől. A műtét helye a hüvelye. Csövek, szikék, kamera. Digitális technika. Csatatérré válik az intimitás színtere. Megkímélik a hasfalát. Igen, a hasfala az erős, mindig kemény hasizmai voltak. De úgy látszik, a kemény felszín mögött sérülékenyebb. Hát legyen akkor műtét. A ritkán használt hüvelyen át…”

      Míg odabent mesék szállingóznak, odakint kórházi lidércek, talán egykori elhunytak szellemei. A fák között két pajkos lidérc „él”, akik néha nagyon unatkoznak. Jelenlétük nem feltűnő, mégis kulcsszerepük van, mert ha nekiindulnak, a kórtermekben különös dolgok történnek. Megmagyarázhatatlan tünetek jelennek meg egészen enyhe állapotú betegeken, s hirtelen meggyógyulnak olyanok, akikre már a legoptimistább betegszállítók is keresztet vetettek. Leginkább éjszaka mókáznak, a nappalokat kerülik. Ha mégis napfényben merészkednek elő, akkor a diagnosztikai részleg rezgéseivel szeretnek együtt fickándozni.
      Az elmesélt történetek bokrétáiból megtudhatjuk, hogyan bukott le az álmentős, miként lehet piát csempészni a detoxba, mivel üssük el az időt a zárt osztályon, s hogyan működik egy orgazmusautomata. Sok meglepetés fog érni minket, hiszen egy szorongatott helyzet – például bezárva lenni egy olyan helyen, ahonnan mindenki kifelé kívánkozik – a kemény állásfoglalások platformja:

„Ez egy eltúlzottan feminin világ, férfiakra itt alig van szükség, elenyészett a férfi szerep. A nő, aki a férfit keresné, elmegy a férfi mellett. Nézzék Budapest közlekedési középpontját, az ország centrumát, a Deák teret. Naponta ezer és ezer magányos férfi és nő siet itt el egymás mellett. Az emancipáció mai állása szerint magányossá váltunk, boldogtalan szinglikké. Jóllakott, jól képzett, kiművelt, okos, jó ízlésű, kifinomult, világlátott, sokat próbált – cinikus, csalódott, boldogtalan szinglikké!”

     Aki immúnis az anekdotákra, az is könnyedén megfertőződhet most, talán még függővé is válhat e precízen megkomponált sztorifolyamtól. Átfogó, szakszerű és alapos mű, jóval túlmutat önmagán, talán még az is kijelenthető, hogy jelenleg Szilágyi a legtájékozottabb kórházi krónikás. A közléskényszeres ápoltak állandó feszültség alatt tartják az oldalakat, így nem alszunk bele egy-egy esetleges önreflexióba.    
     Kórtörténet? Látlelet? Vagy csak egy kellemes beöntés? Inkább elektrosokk. Egy biztos, ha lázban ég az emberi test, az néha önismerethez vezethet. Felkészítő olvasmány leendő ápoltaknak, miközben jól szórakozunk az elképzelt fertőtlenítőszagban.

 

 


Szilágyi József:  Kórházi dekameron. Medicina Könyvkiadó, 2018

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.