Ugrás a tartalomra

 

Kis kortárs magyar reality-líra

Dezső Katát, a fiatal magyar líra kétségtelenül legmarkánsabb hangú alkotóját 2017–2018 folyamán gyakorlatilag zsinórban tüntették ki az Irodalmi Jelen Debütdíjával, Janus Pannonius Khelidón Díjjal, valamint Gérecz Attila-díjjal. A Janus Pannonius Khelidón Díjat a fiatal költőnő az alábbi indoklással kapta: Saját költői beszédmódja kidolgozásáért, amely a személyességet a 21. század érzelmi koordináta-rendszerében fogalmazza újra, ez a jellemzés pedig a szerző első, Akiket hazavártak című verseskötetének költeményeire igencsak találóan hangzik.

Dezső Kata költészete meghökkentően kortárs és személyes, fanyar, provokatív, tabukat döntögető (persze vannak-e még 2018-ban tabuk?), lírai beszédmódja pedig benyomásom szerint leginkább Petri György hangjára hasonlít, de felfedezhető rajta az idősebb nemzedékből Peer Krisztián, Kemény István vagy éppenséggel Kiss Judit Ágnes vagy áttételesen Nemes Nagy Ágnes költészetének hatása is. A szerző a már eggyel fiatalabb generációhoz tartozik, mint a Telep-csoport – jórészt Kemény István nyomában haladó – immár a harmincas évei elején túl járó nemzedéke. E költészetet felületesen akár ugyanehhez a neoszenzibilis-alanyi (posztmodern utáni új-alanyi?) költészeti paradigmához is sorolhatnánk, a verssorokból ugyanakkor kihallható, hogy ez már egy másik költőnemzedék hangja, azoké, akik a 2010-es években váltak felnőtté, és akiknek a 90-es évek, a rendszerváltás utáni Magyarország önfeledt optimizmusa már nem a gyermek- és kiskamaszkoruk ideje, hanem éppenséggel a születésüké. Nekik már igen kevés jutott az 90-es évek reményteli hangulatából, annál inkább a 2000-es, 2010-es évek kiábrándultságából. Így aztán nem csoda, ha a Dezső Kata generációjába tartozó költők egy fokkal pesszimistábban látják és láttatják a világot és benne elfoglalt helyüket, mint a pár évvel idősebb generáció.

Dezső Kata Akiket hazavártak című kötete alapvetően traumalírának nevezhető, ugyanakkor a Telep-csoport és az ő nyomukon járó fiatal nemzedék (például Deres Kornélia, Tinkó Máté, Zilahi Anna vagy Nyerges Gábor Ádám) valamiféle pluszt is hordoz magában: mondhatnánk, nemcsak sajátosan kortárs és alanyi, de sajátosan magyar is, de legalábbis sajátosan kelet-európai, igen mély és (feltehetőleg biográfiai élményekből kifolyólag) hiteles társadalomrajzi reflexiókkal átitatva.

A kötet lírai narrációját a lírai én apja elvesztésének traumája, az apa emléke és a vele való feldolgozatlan kapcsolat, illetve az apa árnyával folytatott egyoldalú párbeszédkísérlet határozza meg. Ahogyan azt rögtön a kötet nyitó, Eredő című versének végén olvashatjuk:

„Apám belőlem ki lett tépve,
bennem csak szemét hagyta itt,
mikor a május kilenc éve
a tölgyfákra fújta hamvait.”

A személyes trauma repetitív módon újra és újra felbukkanó motívuma mellett e költészet nemzedéki életélményt is megfogalmaz, mégpedig a 2010-es évek kaotikus társadalmi-politikai-gazdasági körülményei között felnövő, igen sok esetben bizonytalan élethelyzetben létező magyar fiatalság öndefiníciójának kísérletét, én- és boldoguláskeresését, a sehová sem tartozás és a jövő teljes bizonytalanságának tapasztalatát. Ahogyan az Akcidencia című vers igen érzékletes soraiban olvashatjuk:

„Aztán most tipródunk ebben a kényszer-őszben,
ahol a nyomor tépi a levelet, nem az idő,
egyetemre megyünk a diákhitelért,
és amúgy sem vállalunk gyereket,
s töröljük azt, aki megfedd minket.”

Ennél pontosabb költői látlelet a most a húszas évei elején járó, mondjuk érettségi után helyből munkát vállaló, vagy éppenséggel a BA-diplomája megszerzése környékén járó nemzedék helyzetéről az utóbbi években aligha íródott.

Elvesztett apa, csonka és széthúzó család, rendezetlen kapcsolat az anyával, szegénység, egzisztenciális bizonytalanság, alkohol- és gyógyszerfogyasztás, a sehonnanból sehová nem tartás egyetemes élménye, érzelmi hullámhegyek és hullámvölgyek, egy bizonytalan környezetben felnőtt, bizonytalanságban sodródó fiatal női beszélő lírai én- és világreflexiói, melyek persze nem mentesek az iróniától és öniróniától sem. Jórészt ezekből áll össze a kötet, melyben pengeéles nemzedék- és társadalomrajzot kapunk, pontos ön-lélekrajzzal kiegészítve. A személyes és az egyetemes társadalmi perspektíva, létmegjelenítés szinte versről versre váltakozik, illetve párhuzamosan van jelen. A beszélő sosem idegenedik el vagy emelkedik ki abból a szociológiai térből, ahonnét megszólal. A lírai szubjektum nem csupán önmagáért beszél, hanem a megszólalni nem tudókért is, közösséget vállalva mindenkivel, aki hozzá hasonló léthelyzetben leledzik, a szinte sokkolóan személyes regiszteren keresztül látszólag egyfajta (mára sokak szerint elavult) közösségi-képviseleti költői attitűdöt is tanúsítva. Az olvasó azt gondolhatná, ebben a bizonytalanul hullámzó környezetben talán egy másik ember stabil érzelmi jelenléte, a szerelem lehet az egyetlen biztos pont, ám a kilátástalanság élményét fokozandó még a szerelem is szükségszerűen bizonytalan. A szeretett másik is elsősorban a párkapcsolati ellentétek ábrázolása (Altató), a másik elvesztésétől való félelem (Tamás), illetve egyenesen a szakítás, vagy legalábbis annak közelsége fényében jelenik meg. Az Alaktani ismeretek című szerelmi tematikájú vers például a következő sorokkal végződik:

„A kedvenc szavaidon botorkálok hozzád.

Az ajkadat nézem, nem merek szólni, hogy
cserepes, másnál van az én nyálam is,
majd anélkül elfelejtelek, hogy valaha
emlékeznem kellett volna rád.”

A beszélő tehát végeredményben magányos, világba vetett és magára utalt szubjektum, aki egyúttal egy szimbolikus utazás keretében el is hagyja megszokott (vidéki/falusi és egyúttal kilátástalan) környezetét azért, hogy egy sokkal tágasabb térben (a városban, a kötet verseiben ez konkrétan Pécs, Budapest és London), nagyobb szabadság közepette kezdjen új, felnőtt életet. A nagyobb szabadság és a lírai beszélő szimbolikus és konkrét felnőtté válása egyúttal jóval nagyobb bizonytalansággal is együtt jár, ezért a megérkezés élményéről semmiképp sem beszélhetünk. Már csak azért sem, mert térben a lírai beszélő hiába igyekszik megszokott környezetétől eltávolodni, az mindvégig vele van emlékek, reflexió, felvillanó látomásképek formájában. A kortárs magyar rögvalóság, s elsősorban a vidéki Magyarország látszólagos reménytelenségének kép- és metaforarendszere többek között éppen a kötet utolsó, Idegenek című versében csúcsosodik ki, egy szörnyű, ugyanakkor a vers ábrázolta társadalmi térben szinte szükségszerű, így – mondhatni – banális öngyilkosság leírásával:  

„A kaktusz évente egyszer, pont most virágzik.

A szentjánosok szeme vörös gőzben ég,
a fák szálanként fonják körül a családi képet,
a vacsora zaja mögé bújt asszony egy kiszáradt almafa alatt
most veti nyakába a kötelet.

Nem marad senki.
A kert emlékezik.”
 

Nem derül ki egyértelműen, hogy a fent vázolt jelenet a múltban, a jelenben vagy éppenséggel a jövőben játszódik-e (az öngyilkosságot elkövető családanya csakúgy lehet a lírai beszélő rokona, családja ismerőse, miként jövőbeni önmaga), de a kötél általi öngyilkosság emberi méltóságot megszüntető gesztusa mintha azt az igen súlyos üzenetet hordozná, hogy az általános kilátástalan élethelyzetből az egyetlen menekülési lehetőség a halál.

Mégis, az erőteljes traumaábrázolás és már-már végletes pesszimizmus ellenére Dezső Kata költészete, melyet akár kis kortárs magyar reality-lírának is nevezhetnénk, megkapóan hiteles és mai, miközben valamiféle dacos, megingathatatlan életigenlésről is tanúskodik. A versekben dokumentált traumákat látszólag tovább mélyíti, de igyekszik azokat feldolgozni is, és szép lassan továbblépni rajtuk. A múltat az ember el nem felejtheti, de a jövőjét lehetőségeihez mérten még elképzelése szerint alakíthatja. Az Akiket hazavártak kétségkívül az utóbbi évek egyik legerősebb költői pályakezdése, mely megkapóan személyes-realisztikus, mégsem hatásvadász lírai valóságábrázolásán keresztül az igen konkrét, fizikai-naturalisztikus létábrázolástól eljut a József Attila-i semmi ágán-élmény absztrakciójáig, és talán még tovább is. A fiatal alkotó egyéni hangja 21-22 éves korára már kialakult, első kötete pedig egy jelentős költészet lehetőségét rejti magában.

 

Dezső Kata: Akiket hazavártak. Előretolt Helyőrség Íróakadémia – KMTG, Budapest, 2017.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.