A béke és a káosz metafizikája. 2016, olaj, vázon, 80 x 100 cm

 

A szakadatlan várás hiábavalósága

   

A várakozás mint rajzi vagy festészeti téma már nagyon régóta foglalkoztat. Képes voltam fél évig is tanulmányokat rajzolni, figuradeformálási kísérleteket végezni. Milyen életérzést fog kifejezni az a férfi vagy nő, akinél felemelkedik lassan a váll, vagy növekszik a láb, esetleg a fej mérete, vagy változik a mozgása. Összesítettem tapasztalataimat, nemcsak szénrajzokat készítettem, képet is festettem erről.

            Az embernek minduntalan várnia kell.

            Várunk a születésünkre, várjuk, hogy felnőjünk, hogy óvodába mehessünk. Várjuk, hogy beiratkozhassunk az elemi, középfokú, majd felsőfokú iskolába, egyetemre.

            Várunk az autóbuszra, vonatok indulására, érkezésére, várunk hazatérésünkre, ha van még egyáltalán almavirág és vadrózsa illatú otthon, ahová hazamehetünk. Ahol házilag dagasztott, káposztalevélen sült istenadta kenyérrel várt az Édesanyánk és Édesapánk. Vártak szeretett Testvéreink.

            Az idő teltével szétfoszlik minden. Az otthon, a család, amely az összetartozás szimbóluma is, darabjaira hull. Hiába várunk, hogy majd jobb lesz minden.

            Az egész csak illúzió.

 

Jól felpakolva, csomagokkal mentünk haza a Kisfiammal.

            Kolozsvárról érkezve egy kisgyerekkel szürkület felé a lenti nagykapun egy óriási lakat állta utunkat. Nem tudtam leverni a nagyra méretezett akadályt.

            Csapda, nincs kiút.

    

Visszamenni nem tudunk. Aznap nincs már járat. Nincsenek olyan szomszédok a közelemben, akiktől segítséget kérhetnék. A lenti szomszédnak veszélyes a kutyája, régen, egyetemista koromban majdnem szétszedett. A másik család a kerítésen belül lakott. Itt szinte tanyasi környezet volt, de eddig soha nem volt az otthonom előttem bezárva. Jolánka néni meghalt, Emma nénihez pedig három kilométerre csomagokkal eljutni...

    

Ott állok nagy bőröndökkel, alig öt-hat éves Gyermekemmel, várva, hogy észrevesz valaki, és segíteni fog, hogy átjuthassak a magas kerítésen. Kezdünk menni nyugat felé, a csehi legelő irányába, hátha van egy kivágott rész a drótkerítésen. Amúgy is fáradt voltam az utazástól, cipekedéstől, feszültség kerített hatalmába. A Fiam megérezte, átvette aggodalmamat – elkezdett sírni –, nem bírtam vigasztalni. Kis kora óta mindig átvette hangulatomat, megérezte, ha valami baj volt velem. Ha nem tudtam Neki megadni, amit kívánt, nem követelőzött, mindig nyugtatni próbált, vigasztalt: ,,Ismerlek, holnap úgyis lesz mindenünk”.

            A sok hiábavaló keresgélés, cipekedés után Gáborék felől csak átvergődtünk az akadályon. Átdobáltuk a csomagokat, és nehezen átmásztunk.

    

A kerítés mögött egy nagy gyümölcsös, szőlős, erdő közepén volt az otthonunk, amelyre évtizedekig valaki mindig pályázott.

            Ott van az elállamosított birtokunk közepén a Szüleink háza. Miért kell minket attól is megfosztani? Az Állami Gazdaságot kizárták, majd az RMDSZ egyik vidéki képviselője egy nagy lakatot tetetett a bejáratra. ,,Valamit kell csinálni a tulajdonunkkal, ha már elköltöztünk...” – közvetítette valaki.

            Zsúfolt, füstölgő, rozoga autóbuszon, messziről, körülményes utazással, hosszú gyaloglással értünk idáig.

            Miért nem adtak kulcsot, hisz ott a Szüleink háza? Kizárnak az otthonunkból?

            A szőlőst, gyümölcsöst, új ültetvényt elállamosították.  Államosítás után a szőlőtelepítésre felvett bankkölcsönt is visszafizették a Szüleink, de a házat nem vették el. Az még a Szüleink tulajdona volt. Ez egy újabb módszer, trükk az otthonunk elfoglalására?

            Nem tudom.

            Nem tudunk hazamenni, ez nemcsak képzelgés vagy rémálom.

            Esetleg hasonlít egy rémálomra, mely időnként kényszerűen visszatér.

            A Törvény jó és véd, de mire vidékre eljut, nem biztos, hogy be is tartják. Van, aki hatalmát villogtatva, mint egy vidéki kiskirály meg akar fosztani másokat tulajdonjogától?

            Nem tudom.

 

Míg a szem ellát, csak egy elvadult bozót volt, senkinek nem kellett. Mikor egy szép ültetvény lett, már kell mindenkinek.

            Majd huszonöt évi huzavona után ismét elvadult bozót borít mindent.

            Már nem tudok hazamenni. Régóta nem is vágyok rá.

            Homályba vész minden.

            Az egész emlékeimben él csupán.

    

2000-ben hazahívtak, nekem adták a Báthory-díjat.

 

,,Báthori Miklós a város közepén 1435-ben építette fel a nemesi kúriát, melyet a XVI. században megerősítenek. Az átépítést Báthori István fejedelem és lengyel király unokaöccse, ifj. Báthori István végzi 1582–1592 között. 1594-ben Zsigmond hűtlenséggel vádolja unokatestvérét, és elveszik a birtokait. Báthori András fejedelemsége idején ifj. Báthori István fia, András és felesége, Anna lakják a kastélyt. Leányuk, Báthori Zsófia 1658-ban II. Rákóczi György felesége lesz.

Így a kastély a Rákóczi család tulajdonába megy át. Két évvel később a török-tatár csapatok pusztítják, majd végvárrá alakítják. A lakatlan várkastély állapota romlik, a kuruc–labanc harcok tovább rombolják. Jelenleg a kastély nyugati részén csak a külső vár kapubejárata és egy falszakasz áll még, a keleti oldalon pedig két torony, illetve a külső vár két négyszögű bástyája. A belső épületeket lebontották.”

Akkor már nem volt a kapu belakatolva. A Szüleink házán rozsdásodhatott be a zár, nem lehetett kijutni onnan. Hiába vártam. Sehol senki. Akkor a bezártság miatti pániktól, a sok hiábavaló várakozástól végleg elfogyott minden honvágyam. Egyedül kiabálhatok, a hegyen nincs, aki meghallja.

            Ráadásul másnap, mikor végre a zártságomból sikerült kiszabadulnom, a város népe elé szólítottak beszélni. Soha nem volt kenyerem a közönség előtti szónoklás, mindig elkerültem.

            Ott álltam, és megköszöntem, hogy annyi elutasítás után mégis hazahívtak abba a kisvárosba, ahol mindig megbuktam, megakadályozták, hogy tanulhassak. Ahol, míg a szeretett Szüleim éltek, jól érezhettem magam.

            Furcsállották, hogy a Báthory István nagy fejedelemről elnevezett díj átvételekor én ezeket nyilatkozom. Jelen voltak a Lengyel Követségtől, a Magyar Követségtől azon a díszebéden a fenyvesközeli vendéglőben. Odajött a református lelkész, és megkérdezte, miért mondtam mindezt. Magyarázatot kell adnom a város népének – mondta.

 

Nem szerették, ha elmondtam az igazat.

            Ha mégis megtettem – mert nem tudtam hallgatni, nem bírtam befogni a számat –, mindezt úgysem hitték el nekem...

            Soha nem is fogják elhinni...

 

Később várunk, hogy dolgozhassunk, hogy el tudjuk tartani a családunkat, magunkat.Ne vágja szemünk közé a legközelebbi is, hogy ,,nem dolgozol, csak eltartatod magad”.

            Teljesíthetsz bármennyit is, megkövetelik – a bevett szokás szerint –, hogy legyen egy munkahelyed. Otthon erődön felül dolgozhatsz, bizonyos kispolgári gonoszok vagy felsőbbrendűségi komplexusban élők szemében akkor is csak egy eltartott senki lettél, aki festeget ugyan, a színekkel játszadozik, szórakozik, de soha nem dolgozott.

           

Elhitték, hogy nem dolgozom, még akkor is, ha egy komolyabb festményért nagy pénzt kaptam. Mellette még főztem, takarítottam, bevásároltam, hivatalos ügyintézéseket bonyolítottam, lakhatási lehetőséget kerestem, albérletért, lakásért futkostam, elláttam a családomat. Pénzért varrtam, restauráltam, könyveket terveztem.

            Elmostam minden szennyest, minden edényt.

            Dolgozhattam bármennyit, egyesek szemében mégis csak az lettem, akit valamiért nemkívánatos személyként mellőztek, akinek végül még munkás állás se juthat.

            Nem elég a büntetés, hogy nincs anyagi biztonságom, még a környezetem is piszkál, megaláz?

 

Igen sokszor hiába várunk...

 

Várakozásomban elképzelek magamnak egy munkahelyet, ahol szívvel-lélekkel teljesítenék. Nagyon szeretek és tudok is dolgozni.

 

A becketti végtelen várakozásaim után a sors így kívánja, hogy gondolkodjak és cselekedjek.

            A sok hiábavaló várakozás arra késztet, arra kényszerít, hogy alkotó művész legyek!

            Nem akármilyen művész, egyéni és öntörvényű, minden nehézséget elsöprő, állandóan nagy művészi célokat magam elé tűző, zöld álmokat, reményeket kergető, örök bizakodó, optimizmussal telített alkotó.

 

Nem tudok megbecsült főkönyvelő lenni, mert nincs türelmem hozzá, és nem tudom olyan szinten a matematikát. Hivatalnok vagy előadó sem lehetek, mert nincs hozzá megfelelő adottságom, fellépésem.

            Más irányú az érdeklődésem, másként gondolkodom, így nyelvészdoktornak se vagyok jó.

            Sőt üzemi tervező sem lehetek, mert azt a lehetőséget örökre elhalászták előlem.

            Akkor rosszul esett, mert sokáig vártam rá, szerettem volna.

            Vártam reggel és este, vártam a trolikon, autóbuszokon, vonatokon, álmaimban, egész életemben.

            Hiábavalóan vártam.

 

Rájöttem, hogy így van jól, ez csak a Gondviselés munkája. Alkotásra kényszerít. Alkotó művésszé formál, kényszerít, hogy gondolkodjam. Tervezzek, fessek, rajzoljak!

 

Van egy legfelső szintű bukaresti minisztériumi kihelyezésem, de mire oda jutok, elfelejtik, hogy ezt nekem aláírták. Rám szól valami főnök, aki tervezőnek felvett, és első munkanapomon felemelt hangon megkérdi: miért jöttem?

            Egyből fölöslegessé váltam.

            Mikor megmutatom a kihelyezésemet, melyen a vezető aláírása is ott díszeleg, idegesen elküld a kádereshez.

            Elfelejtette, hogy felvett? Vagy felsőbb nyomásra oda kellett adnia másnak azt a munkahelyet, amiről az okmányt már nekem kiadta, és amelyért Bukarestbe utazgattam? 

            Annyira vártam. 

            Hogy nekem is vessenek egy alamizsnát, hogy a színjeles oklevelemmel éhen ne pusztuljak.

Kaptam egy ,,munkás állást”.

            Ugyanakkor kilátásba helyezték, hogy talán évek múlva tervező is lehetek.

            Talán...

            Addig normára kell gyártanom azt, ami ellen egész életemben küzdöttem.

    

A líceumban és az egyetemen is jó ízlésre neveltek.

            Szabadulnom kellett a giccsektől. Azt hittem, ha egy-két nap alatt több mint egy heti normát teljesítettem, megmenekülhetek. Közben észre sem vettem, hogy a munkatársak ellen dolgoztam. Azzal, hogy gyorsan mindent elvégeztem, a munkásoknak ártottam.

            Mikor már rég nem ott dolgoztam, összefutottam kedves évfolyamtársammal, akinek odaadták a tervezői állást.      

            Bocsánatot kért tőlem. Megtehette, mert az egyetemen végig kedves volt, barátként viselkedett. Kijelentette, hogy nagyon sajnálja a történteket.

            Engem mégis irigyel.

,,Jó nekem, tudok festeni, művészként dolgozni. Van időm, lehetőségem alkotni, kiállítani.”

 

Később sem sajnáltam azt a munkahelyet, melyre több mint egy évig hiábavalóan várakoztam.

            Az egyetemen csoporttársamat nagyon tehetségesnek, erősnek, ötletesnek tartottam. 

            Jól rajzolt, okos, művelt lány volt. Egy dolgot nem értek, miért adta fel, miért nem állított ki, hiszen mindene megvolt hozzá: jó állás, pénz, műteremlakás, körülmények. 

 

Nem mindig a pénz számít.

 

Volt olyan nap vagy hét is, hogy nagyon kevéssel meg kellett elégednem, majd egyből bejött egy nagy lehetőség. Emlékszem, úgy rendeztem egy kiállítást, hogy éppen lakást újítottam fel, még taxira se jutott, nem tudom, hány járművön, kézben vittem be a munkáimat.

            Nagy sikerem volt.

            Így jár az ember, ha szabad, és nem függ senkitől. Csak lebeg a semmiben...

            Csodálatos, ugyanakkor félelmetes.

 

Ne várj olyanra, amit nem neked akarnak adni!

            Olyan ló után se fuss, amely soha nem vesz fel!

Mindezt nagyon megtanultam, és követtem.

    

Azután következtek az igazi nagy várakozások, ügyintézések. Bukaresti hivatalok, kolozsvári nagy sorok, budapesti intézkedések... Az állandó várakozások.

            A hosszan eltartó hivatalos áttelepülés.

            ,,amikor nem vagy sem itt, sem ott és nem vagy sehol.” Ez valakinek egy gyönyörű verssora, pontatlanul idézve. Rég olvastam, nem emlékszem.

            Idővel elhalványul minden.

            Csak töredékek maradnak.

    

A nagy ,,gazdagság” mellett a sok albérletiszoba-keresésben sokszor hajléktalannak éreztem magam.

            Később az áttelepüléskor is hontalan és hajléktalan voltam.

            Választhattam volna a nem hivatalos utat is, de nem tudtam megtenni, hisz otthonról kaptam iskoláimat, fiatalságomat, a feszültségeket, de a nagy örömeimet is.

            Mindent!

           

Közben a válóperem végét is vártam.

            A Fiamat a Férjemnek nem adták. Nekem sem akarták odaítélni. 

            Nem volt állásom, féltek, hogy nem fogom tudni eltartani a Gyermekemet.

            Csoda történt: egyik budapesti galériában megvettek, külföldre vittek egy sorozat rézkarcomat. Melinda ügyvédem véletlenül ott volt. Lányához, Németországba utazott, ajándékot vásárolni az egyik galériában nézelődött. Látta, hogy nagy pénzért egy sorozat grafikámat Japánba vitték. A Törvényszéken elmesélte, hogy milyen jól mehet nekem, milyen nagy sikerem volt, csak néhány perc alatt sok pénzt fizettek a munkáimért.

            Majd az ügyvédem könyörgött, hogy találjak ki végre valamit, mondjak rosszat a Férjem ellen, másként nem tud elválasztani.

            Hogy mondhatnék kígyót-békát olyanra, akit szerettem? Hogy hagyjam Őt ott befeketítve?

            Bántson, ha kedve van, üssön, szóval verjen, de én akkor sem tehettem. Hogy is tehettem volna?

 

Mikor nagy bajban voltam, megvédett a zaklatásoktól.

            Mindentől megóvott engem.

 

Ha úgy döntöttem, hogy beadom a válókeresetet, az még nem azt jelenti, hogy Őt lehetetlenné is akarom tenni. A Gyermekemet is úgy neveltem, hogy tisztelje, szeresse, segítse az Apját. Mikor csúfolták, kértem, ne törődjön a buta szomszéd gyermekekkel, mert azok nem tudhatják.

            Ittasan látták a lépcsőházban...

            Balázs büszkén és boldogan hallgatta, mikor azt mondtam neki: a gyerekek nem tudják, hogy az Apád talpig becsületes, és nagy író. Inkább légy nagyon büszke Rá. Nincs miért szégyenkezned miatta.

            Tisztességes!

            A Fiamat úgy neveltem, hogy tisztelje az apját. Mai napig gondoskodik Róla, ahogy olyan messziről gondoskodni lehet.

 

Ennyi hiábavaló várakozás után biztos kiderült, miért elemzem röviden, lényegre törően Samuel Beckett Godotra várva című, legkülönösebb drámáját, melyben az elidegenedés mélységeit tárja elénk.

            A várakozásról szól. 

            Hatott rám.

A történet abszurd, szürrealisztikus, furcsa kitaláció.  Az író szembesít az emberi lét alapkérdéseivel, azok értelmetlenségével. A banalitások mögött az ember és a világ kapcsolata áll.

            Az emberi lét hiábavalóságának és teljes kivetettségének ábrázolása.

            Az útszéli fa alatt két csavargó várakozik. Ennyire egyszerű a történet.

            Várnak és várnak.

            Ki is valójában Godot, akire annyit várakoznak? És miért várnak rá?

            Bizonytalan titok, homály fed mindent. Nem derül ki, hogy a két csavargó kire várakozik. Mint más szürrealista irányzatot követő, reális elemekből összerakott mű, abszurd.

            Adott egy végtelen sivatag, egy fa, egy út széle, tehát valós környezet, és van két csavargó.

            Minden irreálissá vált...

    

Ki Ő valójában? 

            Mint egy hologram, képzelgés vagy káprázat, mintha nem is létezne, mégis előttünk van. Plasztikus. Mint egy igazi szobor, körbejárható. Van tömege. Szinte már meg is lehetne fogni, tehát tapintható. Mégis van valami, ami átbillenti a valóságon túli létezésbe. Átfolyik az irreálisba.

            Valós elemekből építkezik. Mégis abszurddá lesz.

            Igaznak tűnő jelenet, de a megszokott környezetből kiragadott, szokatlan érzelmeket csihol.

            Cselekmény nincs.

            Csend és béke van a végtelenben. 

            Metafizikus életérzéssel telített titok.

            Nemcsak történet nincs, az alakok karaktere sem létezik.

            A beletörődés már rég értelmét vesztette, a szakadatlan várakozás van csupán. 

    

A két szereplő beszédéből kiderül, hogy óriási a káosz a gondolataikban.Tele vannak gondolatszilánkokkal, emlékezetkieséssel.

            Homályosak és töredezettek az emlékeik.

            Töredékek zűrzavara csupán.

            Mintha ezeket a furcsa, elesett, kiábrándult, beletörődő, szinte már nem is emberi lényeket, alakokat, emberi roncsokat vagy csonkokat egy borzalmas, leírhatatlan helyen önhatalmúlag kényszerzubbonyba zártan sokkterápiára, kényszerkezelésre erőszakolták volna. Az agyukat manipulálták, kitörölték szép emlékeiket, féltett kincseiket, szerelmüket, egész életüket.

            Összekötözött, szinte tárgyszerű kísérleti alanyok. Már talán nem is emberek.

            Taszítanak is, vonzanak is egyszerre. Sajnálatra méltóak.  

            A társadalom peremvidékén sincs már helyük.

            Kitaszítottak és megbélyegzettek.

            Szánalmasak.

            Már nem is léteznek.

            A semmiben próbálnak még egyensúlyozni.

            Lebegnek.

            Csak a várakozásaik tartják még életben őket.

            Mire is várnak egyáltalán?

            Van értelme ennek a fájdalmasan tragikus, beletörődő várakozásnak?

    

Ki is valójában Godot? – ez nem derül ki. És mi értelme van várni?   Valaki jelzi, hogy majd holnap...

            Lesz-e egyáltalán holnap?

            A kilátástalanság, a várakozás hiábavalósága, mint a fa lombjai is, alig pislákoló, fogyó életüket beárnyékolja. A fa árnyéka ugyanakkor védelmet is nyújt számukra.

            Minden rejtélyes, megfejthetetlen és megfesthetetlen káosz csupán.

            Az ismétlődéseknek van egy különös ritmusa. A nappalok, az éjszakák váltakoznak, követik egymást. Az időben sem tudnak eligazodni.

            A váltakozás végtelen. Mint Dalínál, szétfolyik az idő. Kisiklik a lábuk alól. Koruk sincs.

            Valójában bármelyik percben, ha jön egy nagy szél, elkínzott, közömbössé vált valójukat lassan, csendben elnyeli, betakarja a sivatagi homok. Betemeti őket mindörökre.

            Senki nem fogja észrevenni, mert nem hiányoznak senkinek...

            Csüngenek a létbizonytalanságban.

            Lebegnek a semmiben.

    

És mindez nagyon kimért mondatokban megfogalmazva.

Ugyanakkor megújul a természet.

            A születés...

,,Az időről hallani sem akaró Pozzo dühödten értelmezi az időkategóriát Vladimirnak: Mikor! Mikor! Hát nem elég önnek, hogy valamelyik nap történt, olyan napon, mint a többi, egy nap megnémult, egy nap megvakultam, egy nap megsüketülünk, egy nap megszületünk, egy nap meghalunk, ugyanazon a napon, ugyanabban a percben, ez nem elég önnek? (nyugodtabban) Az asszonyok a sír fölött szülnek, lovaglóülésben, a nap egy percig csillog, aztán ismét az éjszaka következik.”

           

Estragon menekülne az időtlen, dimenziótlan közegből, de képtelen, mivel elindulni az nehéz, és ,,azt el kell határozni"; így (kívül a naptári, az átélt időn) „a pillanatok azonosulnak az örökkévalósággal.”

És holnap?

            Lesz-e valójában holnap?

            Van-e lehetőség az életben maradáshoz, túléléshez?

           

Egyik nap olyan, mint a másik, a térben és időben, a szürreális születésben, életben és halálban.