Az álmodó, a csőcselék és az urak

„Mert ebben a világban minden hamis illúzió, »a Városban semmi sem volt úgy igazából«. Itt helyes döntések nincsenek, innen csak kiút van, de a kivonulás menekülés, a harc feladása. A küldetéstudatnak pedig harc nélkül mi értelme volna, tudja ezt minden hitvány zsarnok, amikor uszító propagandával mérgez, hogy elterelje a figyelmet. Valójában csak idő kérdése, akár jönnek végre a barbárok, akár nem, hogy elpusztuljon ez a beteg rendszer.”– Az Akárcsak a történelem Bene Adriánt ihlette recenzióra.

Horváth (Eö) Tamás könyve alcíme szerint „szimbólumregény”, a Városépítő első személyben megírt, szubjektív, jeremiádszerű Krónikája a Lélekről, egy Városról, a Nagy Építkezésről, Rendről és Törvényről, az Üresség Fejedelméről. A kozmikussá növesztett szimbólumok valójában többnyire könnyedén illeszkednek egy kézenfekvő allegorikus olvasatba, amely a civilizációkritikai „ressentiment” indulatát konkrét célra irányítja. „Ez egy lopott város. A fejedelemtől kezdve az utolsó rabszolgáig mindenki lop. (…) Mindnek van sötét foltja, valamije, ami tisztátalan. Én tudok a másikéról, a másik az enyémről. Így lesz rend. Törvény nem kell. És aki mást akar, álmodozni mer arról, hogy jobb is lehetne, az ellenség.” Arthur Koestler A tizenharmadik törzsben felidézi az Ibn Fadlan által a volgai bolgárok körében megfigyelt szokást: ha valakit túl okosnak tartottak, azt a fennálló rend védelmében feláldozták, mielőtt „bajt keverhetett” volna. Regényünk elbeszélője is meg van győződve arról, hogy elhivatást adtak neki a csillagok, nem a Langyos Középhez tartozik; kiválasztott, aki kérdez, megkérdőjelez. Az igazságot kutatja, megfosztva a boldogság lehetőségétől, rombol és épít, nietzschei „szabad szellem”, alkotó ember.

Gyanús az ilyen álmodó, változtatni akaró ember, ezért céljai érdekében taktikázásra kényszerül. „Befurakodni soraik közé: ez az egyetlen valamirevaló módszer” – sugallja hősünknek tanítója, akinek ez túlságosan is sikerült. Kiválasztottunkat azonban messianisztikus hevület hajtja, eltávolítva őt a realitástól és a hétköznapi emberi érzésektől, kapcsolatoktól. „Magamra kellett vennem létüket. Egészen övék kellett lennem anélkül, hogy bármiben is hasonló lettem volna hozzájuk” – olvashatjuk. Ennek groteszk voltát az ehhez igazított archaizáló, patetikus, biblikus-prófétai nyelvezet teszi nyilvánvalóvá, elhagyott névelőivel, régies kifejezéseivel, félbetört és kötőszóval indított mondataival, felkiáltásaival. „Nem gyötörlek: merre jársz, mit mívelsz, mik a terveid. Csak amiről te magad úgyis lemondasz. Hányszor voltam fültanúja e fogadkozásoknak, hányszor! És hányszor tapasztaltam az efféle esküvéseknek kínos-csúfondáros végkifejletét! Ó, az őszinteség egyáltalán nem hiányzott a szenvedélyes szavakból! Csak az eszmélet. A látás.” Bátorság vagy dilettantizmus ezt a regisztert kiterjeszteni egy egész regényre, ki tudja, mindenesetre fárasztó – persze mondhatnánk, hogy az Így szólott Zarathustra is az. Kérdés, mit várunk egy regénytől, ha mégoly „szimbólumregény” is. Ha olvasmányos történetet, emlékezetes szereplőket és helyzeteket, akkor csalódunk. Ha sikeresen kivitelezett stílusbravúrt, csalódunk. Ha az élet értelmét az alkotás felől megközelítő művészregényt, talán kevésbé. Ha az emberi jellem, az erények és a bűnök allegorikus ábrázolását a középkori moralitásjátékok szellemében – de a szubjektív nézőpontot érvényesülni engedő énregény formájában –, akkor biztosan tetszik. Most tegye fel a kezét, aki ez utóbbira gondolt! Nem számoltam meg, de attól tartok, az anakronisztikus vonások a meg nem értett zseni pózának kedveznek elsősorban.

A mai befogadói horizont legközelebbi kapcsolódása ehhez a művészi kifejezésmódhoz az 1960–70-es évek magyar irodalma és filmművészete. A pátoszos közösségi-képviseleti hang, az egyén–társadalom problematika, az inkább áthallásos-allegorikus, mint szimbolikus kifejezésmód (lásd még parabola) vállaltan aktuális hatásgyakorlása. Ha pamfletszerű társadalomkritikát keresünk, megtalálhatjuk az általános érvényűnek szánt reflexiókban. „Nincs nép. Névtelen, arctalan, fakó massza csupán, melyet pillanatnyi hangulatuk szerint terelnek ide-oda a nagyurak. Tömeg. Nem lát, nem érez, csak engedelmeskedik. És tombol, ha szerét ejtheti. Az előkelők sem különbek. Megjelenésükből, mozdulataikból hiányzik valami mértékféle. Valami arány. Mintha vagyonukhoz és rangjukhoz belátást, jó ízlést már nem lett volna módjuk szerezni.” Barbárság és kultúra, hitványság és tiszta emberi értékek harcát hasonló aktuális áthallásokkal cselekményesíti Péterfy Gergely Pannon meséje is. A különbség a magával ragadó mese, a képzelet mindent átszínező ereje, szemben az itt túlságosan is nyilvánvaló koncepcióval, „mondanivalóval”. Kafkai kényszeres álomvilág, humor és irónia nélkül, önsajnálattól duzzadó pátosszal.

A regény apokaliptikus cselekménye párhuzamba állítja a bűnös város romlását és álmodó-építő hősünk útját a nagy elszánástól a szenvedéseken, megaláztatásokon, megalkuvásokon át a sikerig, majd a csalódás után a kivonulásig. Mert ezen a Bábel-Ugaron ismertek a lehetőségek, Ady juthat eszünkbe. „Így vagy úgy, de lerángatnak a sárba. Igyekeztek itt már sokan egyenesnek, emberségesnek lenni. Bemocskolódtak vagy megdöglöttek.” Városépítőnk is a sárdagasztó rabszolgák között kezdi, mocsokban, éhezve, ütlegeknek kitéve, aztán beáll a hajcsárok közé, hogy majd Építőmester lehessen. Éppen, mint a többiek előtte: „Aki részt kíván a világ édességéből, annak gazzá kell lennie. (…) Ki ragadozóvá lesz közülünk, ki féreggé.” Nem kínál eszmény-menedéket a szépség, a szerelem sem, Fejedelemlánya is csak szajha, része a káprázatnak. Mert ebben a világban minden hamis illúzió, „a Városban semmi sem volt úgy igazából”. Itt helyes döntések nincsenek, innen csak kiút van, de a kivonulás menekülés, a harc feladása. A küldetéstudatnak pedig harc nélkül mi értelme volna, tudja ezt minden hitvány zsarnok, amikor uszító propagandával mérgez, hogy elterelje a figyelmet. Valójában csak idő kérdése, akár jönnek végre a barbárok, akár nem, hogy elpusztuljon ez a beteg rendszer. „És aki ezt véghez nem viszi, holott reá méretett a feladat, az a Létezés ellensége” – buzdítja rombolásra Városépítőnket a rejtélyes Fejedelemlánya. Ő ehelyett lerántja a leplet a korrupt építőkről, és maga lesz Építőmester, végtelen naivitásában. „Fel tudom építeni a Várost. Fel tudom úgy, hogy tiszta legyen. Hogy nem tartozom senkinek a belső köreihez” – ígéri, és ezzel végképp része lesz maga is a játszmának, a rendszernek. Szabadon állíthat, de többé nincs joga a kételkedéshez. „Hiszen minden csak addig hibátlan, míg kérdéseket nem tesznek fel vele kapcsolatban.”

Az Akárcsak a történelem apokaliptikus szimbolikája általánosabb keretben folytatja az Ahol a part szakad és a Babylon polgárai látomásos drámáját, amely szintén a kiválasztottság és a hitvány Város harcát állítja középpontba, ott még a szocialista társadalom post festum kritikájaként. Mondhatni, konzekvensen ismétli önmagát, akárcsak a történelem. A végidők viharának előszele süvít. „A népek persze változatlanul úgy tettek, mintha semmi sem fenyegetné őket. (…) Gyarapodik, fejlődik a Város, ezt kiabálták a tereken a fejedelmi hírhozók. Soha nem látott virágzás előtt áll.” A közös cél illúziója nélkül értelmét veszítené az egész, mindent elborítana a feledés, ami ellen ez a Történet íródik, a Város pusztulása után. Mementó, ha már a figyelmeztetés hatástalan volt: nem a barbár seregek okozzák a széthullást, hanem „a valóság hiánya”, az ócskaság, az érvénytelenség. Horváth (Eö) Tamás az alkotással, a művészettel kapcsolatban azt firtatja, aminek a receptje soha nincs adva, de a hiánya azonnal feltűnik – a hitelességről van szó.

Bene Adrián

Horváth (Eö) Tamás: Akárcsak a történelem. Széphalom Könyvműhely, 2017