Jelige: Forgószél – Amikor a vörös függöny bezárul

Jelige: Forgószél

Amikor a vörös függöny bezárul

Vörös függönybe burkolózva egy sápadt, sárgás alak vizslatja a közönséget. Jól ismert, karakteres arc, bajusz, az orosz irodalom egyik nagyágyúja Gorkij áll előttünk. Meghajol, mi meghatódunk, ő visszamegy a színfalak mögé, mi pedig boldog megelégedéssel térünk haza. Most viszont más történik, ma este Gorkijjal megyünk haza és vele maradunk 30 évet egészen haláláig. Csak így láthatjuk meg a diktatúrákkal dacoló és egyre inkább leépülő fogatlan, halálfej arcú tüdőbeteget. Kiváltságosok vagyunk, mégis látszólag a legkisebbek, a cselédből lett orvosként, Diavolinaként vagyunk jelen a nagy író mellett.

Spiró György 2015-ben megjelent regénye a Diavolina egy fiktív memoár Olimpiada Szilversztova, Lipa a hűséges ápoló nézőpontjából. Spiró a tőle már megszokott témához, a diktatúrához nyúl, abból is a lenini és sztálini világ működéséhez.

„A kegyetlenség oka, az egyszerűségre való törekvés. Egyszerűbb a rabokra szerelni a robbanószert, mint kézzel ásni. {…} Rosszabb rendszer, mint a cárizmus, mert az emberekből a vallással együtt az önkorlátozást is kiölték.” (131.)

Alulnézetből, a félig töltött hajdinakásás tálak mellől szemléljük ezt az ellentmondásos világot, ahol a politikai foglyoknak adott kegyelem akasztás helyett golyó általi halált jelent. Ebben a miliőben pedig lehetőleg úgy kell alkotni, hogy az ember életben maradjon és ezért néha jó messzire az Egyesül Állomokba vagy Olaszországba kell menni. Gorkij háromszor kényszerül emigrációba, majd súlyos betegen Oroszországban ragad. Túlélésének kulcsa a színház és alakoskodás. A rendszer ellenségeit nyilvános felszólalásaiban, cikkeiben mélységesen megveti, Katyerina Pavlova pedig kihozza őket a lágerből. Ha Sztálin karaktere túlságosan felismerhető egy-egy írásában, akkor az író egy egyszerű számcserével orvosolja a problémát. De nem csak Gorkij színészkedik, a csekisták gyönyörű szovjet valóságot rendeznek be, ha Alekszej álruhában akarja bejárni a várost, vagy egy munkatáborban teszi tiszteletét.

„Az utcák olyan tiszták, mint Berlinben. A kapualjakban hamutartó és köpőcsésze. Mindenütt hangszóró. A tereken rezesbandák. A hétköznap is ünnep. Ezt csinálják utánunk a kapitalisták.” (109.)

Ezt a játszmát csak egy bennfentes szemszögéből láthatjuk ilyen hitelesen. Elbeszélőnk, az alacsony sorból származó Lipa a forradalom előtt és alatt az író ápolója, majd emigrációjában és utolsó éveiben orvosa és szeretője. Lipa az, aki mindenkire emlékezik, remek megfigyelő, remek választás.

„Cselédekre az egykori gimnazistákból lett professzorok nem szoktak emlékezni, az egykori cselédek viszont mindenkire emlékeznek.” (51.)

A Diavolina nem történelemkönyv, napló, hanem memoár. Középpontjában a visszaemlékezés, Gorkij alakja és köre áll, ne várjunk pontos évszámokat, csak merüljünk el az emlékekben.

Pontos leltárt kapunk Gorkij köréről, ami néha fárasztó, mert elveszünk a nevek és történetek kavalkádjában. Csak ámulunk, hogy hogyan fér el 200 oldalon ennyi név, ennyi sors.

Az első néhány oldal után hasonló gondolataink támadhatnak a regényről, mint Lipának Alekszejről:

„Ráérősen mesélte a kalandjait, kevés volt bennük a poén, {…} az alakból ki nem lépve, mintha olyan drámát improvizálna, amelyiknek se cselekménye, se csúcspontja csak szereplői vannak.” (11.)

Ha túljutunk a szövevényes kapcsolaton, akkor ez az elbeszélő egy másik, sokkal intimebb nézőpontot is felvillant. Az étkezőasztal mellett a szereplők a puszta testi valójukban jelennek meg. Sztálin részegen gajdol a betegágy mellett. Diavolina számára a változást vacsorája szimbolizálja leginkább, míg otthon a kórházban kása, addig Olaszországban kagyló volt a menü. Gorkij szobájába esténként azonban csak Lipának van szabad bejárása, ő láthatja az összeszurkált testet, a műfogsor nélküli Gorkijt. Egy szerelmes nő számára, azonban ez is elég:

„Nekem jó volt, az enyém lett végre Alekszej, senki másé. A roncs lett az enyém, de néha beleláttam a fiatal, erős lehengerlő Gorkijt.” (184.)

A szerelmes nő hangja kezdetben, a visszaemlékezés elején hangos és nyers:

„Az volt róla az első benyomásom, hogy nyomakszik, igyekszik, felfelé tör, könyököl, kelleti magát, a képét tenyérbe mászónak találtam, úgy izgett-mozgott, mint egy kurva, hülyeségeket beszélt és beleszerettem.” (9.)

Majd ez a hang meglágyul és a volt feleségek fölött aratott erkölcsi győzelmet halljuk:

„Ujjongott a lelkem. Végre láthatta, miféle perszónába volt szerelmes, és kinek ajánlotta főművének szánt Negyven évet.”

Ez a dinamika jellemző a regény egészére, mely expliciten meg is jelenik az első mondatban, amikor a visszaemlékezés megírásának oka egy felkavaró találkozás. A féltékeny, lekicsinylő hang itt még Gorkijt bájgúnárnak, feltörekvő parasztnak nevezi, a regény végén azonban elmúlik ez a hév, és  Lipa egy gondoskodó ápoló hangján szólal meg.

Jó hallgatni ezt a visszaemlékezést, bár néha kicsit belezavarodunk, elbóbiskolunk. Ilyenkor rázna fel bennünket egy kis sötét humor, melyet Spiró annyira jól művel. De ez sajnos kimarad, hiába keressük, kár érte.