Kontraposzt   

 

    Édesanyám időnként elbírálta a festményeimet. Tudta, érezte, ha a kép nem jól megrajzolt, a színei nem harmonikusak, a kompozíció egyensúlya borul. Ha nem jól alkalmaztam a kontraposzt szabályait, észrevette, szólt. Nem volt magasiskolája, nem tudta, hogy kontraposzt a neve, de a rajz elbírálásakor érezte. Ezt úgy nevezem: ösztönös tudás, őstehetség. Ha lett volna lehetősége képeznie magát, a művészet valamelyik területén nagyot teljesíthetett volna. Régi szőttesein is felismerhető ízlése, tudása; ahogy az otthont rendezte, puritán egyszerűségét bizonyította.

     Tanulmányaim, rajzolási tapasztalataim szerint a kontraposzt a test helyzetére vonatkozó kompozíciós elv. Olasz eredetű szó, jelentése ellentét, szembeállított. A test súlya egyik lábra nehezedik, a másik láb lazán van. Ha egy alak ilyen helyzetben áll, a súly egyik lábára esik, ezért a térd, a csípő, a válltengelyek pozíciójukból ellenkező irányba kimozdulnak. A vizuális művészetben, főleg a szobrászatban alkalmazták. Kölcsönözhet nyugodtabb pózt, de feszültség ábrázolásakor is segítségünkre van. Emberi mozgást, dinamikus testtartást is sugallhat. A klasszikus görög korban használták, de a reneszánsz művészetben is teret hódított. Leonardo da Vincinél előfordul, Michelangelo Dávid-szobra a legismertebb. Raffaello is helyezte ilyen sokatmondó, életérzéseket sugalló pozícióba alakjait. A nyugati művészetben rendszeresen az emberi érzelmek kifejezésére használják.  A művészeti könyveket lapozva rájövünk, hogy gyakran előfordul. Harmonikus egyensúlynak is nevezhető. Összetett, ellentétes irányú elmozdulásokból, mozgáselemekből összeállt harmónia. Jellemzője a letisztult fogalmazás, szigorú szerkesztés, a rend.

Értékeltem, megbecsültem, ha valaki mellettem állt. Olyan líceumi és egyetemi társam is volt, aki azért nézett be a műtermünkbe, hogy lássa, mit  rajzolok vagy festek. Jól vagyok? Tanulmányaim során végig kitartott mellettem, védett engem. Nem szerelem, valami más volt. A szerelem mulandó. Megaláz. Ma van, holnap nincs. Később más utakat jártunk be, kiállításokon, a televízió képernyőjén láttam őt. Ma megbecsült művész, akadémikus. Szobrai alapján is megérdemli az elismerést! 

Annyi év után a Magyar Nemzeti Galériában, a Sors és jelkép című rangos, jól megrendezett erdélyi közös kiállításon futottunk össze. Mint több száz erdélyi művész, ő is kiállított. E tájegység művészete igen erős, reprezentatív, egyedülálló. Sajátos hangulata van, különös, jellegzetes életérzést sugall.

Küldtem neki a Fiumei ablakok és az Áttűnések című, igen nagyra ,,elméretezett” könyvemből. Ezt a levelet kaptam Bocskaitól:

,,Drága Edit! Valahára átvettem a küldeményedet, amit ha megkésve is, de nagyon köszönök.  Hogy mi van a küldeményben, arra nem találok szavakat. Egyszerűen lélegzetelállító, amit Te megvalósítottál. Az albumokról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Én eddig is tudtam, ki vagy, és mennyit érsz, de ezzel most végérvényesen nyomatékoltad. Ez festészet a szó legnemesebb értelmében, a grafikák pedig nem kevésbé. Elolvastam az írásaidat. Annyira meghatóan különlegesek, hogy az igazságjellegük mellett – túlzás nélkül – irodalmi értékük van. Aztán az a rengeteg pozitív kritika a munkákról magáért beszél. Az a szívós kitartás, annyi nyomorúság, megalázás és szenvedés után – amiben bőven volt részed – talpon maradni keveseknek adatik meg. Sajnálom, hogy az utóbbi kiállításaidra nem juthattam el. Akkortájt éppen a nyugdíjjárásom bürokratikus részét intéztem. Kákonyi Csilla nagy elragadtatással beszélt a könyveidről. Végre én is teljes gőzzel az alkotómunkának élhetek. Negyven évig azt nem tehettem, ami meg is látszik. Gyönyörű Fiad van. Drága Edit, nagyon boldog vagyok, hogy ízelítőt nyerhettem sikereidről, és büszke vagyok arra, hogy valamikor kollégák lehettünk. Az archív fotót külön köszönöm. Alig ismertem magamra. Azóta sokat »fiatalodtam«. Csodállak, hogy megőrizted azokat a negatívokat. 

Nagy szeretettel ölellek, Vince.”

 

Néhány éve felhívott egy nagyváradi származású orvos, akit a kiállításomon ismertem meg, hogy szeretne festményt vásárolni tőlem, az Óra és Drapéria vagy a Hófehér álmok zöld almával címűt. Bevallotta, hogy évtizedekkel ezelőtt orvostanhallgatóként Kolozsváron végig követte a munkásságomat, leste az Utunk irodalmi folyóiratot, figyelte, hogy mikor láthat tőlem rajzot, rézkarcot, mikor állítok ki. Háttérben maradt. Közös tárlatokon – ha nem zsűriztek ki – kereste a képeimet, festményeimet, rajzaimat. Szerette őket.  Vannak ilyen véletlen találkozások.  

,,A tegnap délutánom »ráment« az albumra, illetve annak nézésére, olvasására. Le a kalappal. Formátum, papír, kötés, színek stb. profi munka. Nemcsak a fényképek (az utolsó rész), hanem a képek közötti szövegek tartalma, hangulata egy igazi időutazás. Szóval forgattam, olvastam, letettem, aztán eszembe jutott valami, és megint kézbe vettem, és ez így ment egész este. Köszönöm szépen. Hát hogyne jelentek volna meg a szövegek... Szóban a visszajelzések nagyon jók. Sokan azt szorgalmazzák, hogy több ilyen »önvallomásszerű« írást kéne közölni, mert így a képek más, mélyebb, izgalmasabb értelmet nyernek stb. Erre az volt a válaszom, hogy nincs minden festő ilyen jó írói vénával megáldva. Gratulálok! Örvendek, és köszönöm, hogy az Erdélyi Művészetben is közölhettem írásaiból.

Tisztelettel: Veress Péter, az Erdélyi Művészet főszerkesztője, Székelyudvarhely.” 

Vagy itt van ez a levélrészlet. Remélem, hogy nagyra tartott, tisztelt irodalomtörténészünk, akadémikusunk nem fog megharagudni rám, ha idézem néhány sorát. Ő biztatott, bátorított, hogy mindezeket a szövegeket megírjam. Félrelöktem, elővettem, újraírtam. Ismét eltettem. Átírtam. Nem írtam, csak festettem. Rá se gondoltam. Elővettem. Folytattam.

„Köszönöm, és csodálatos, annyira nagyszerű szerintem minden írásod is! Merthogy hangulatukban a festményeid világához is illeszkednek, és stílusukban is kiérleltek, és pontosan azt a világlátást hordozzák, amiket a képeid. És még tele van képzőművészeti utalásokkal is, ami pedig az életrajzi meg a személyes hitelességüket is erősíti, úgyhogy küldd mindenfelé a Napút folyóiratnak is, azok színes festményeket is szoktak közölni, és az írásaiddal együtt, illetve persze, hogy együtt külön könyv is nagyszerű volna az egészből!”

,,Köszönöm szépen! Ezt is és mindent! Vagyis ezt a szép képsorozatot, ami még a romok között is felemelő látvány, és remény – és meggyógyulunk tőle! De a hatalmas ajándékodat is, amit ma este hoztam haza az írószövetségből Debrecenbe – vagyis a csodálatos Sors és jelkép-kötetet! (Barbara adta ide.) Hálás szívvel köszönöm! Igazán nem érdemlek ekkora ajándékot – de nagyon-nagyon örülök neki! Rengeteg olyan írással, képpel stb., amit taníthatok is, rengeteg régi és mai ismerőssel, baráttal, teljes erdélyi szellemi körképpel! Hálás szívvel köszönöm! Örülök, hogy Te is méltó részese vagy ennek a kincsestárnak, kincses Erdélynek – minden szépségével, hagyományaival és modernségével együtt! Nagyon jólesik nézegetni máris! Szóval köszönöm még egyszer nagyon szépen!

            És most megnéztem a kiállítást is – az is végtelenül impozáns, a zsebkendős székekkel középen és a rokon szellemű képek csoportosítva, emberalakosak, embernélküliek, metafizikus tájképek stb. stb.! Imponzás látvány, gyönyörűség! Egy könyvbemutató volt, oda rohantam el tanítás után, onnan vonathoz, mert már hétfő óta voltam Pesten – de azért még ezt a köszönőlevelet megírom éjfélkor is, annyira örülök a könyvnek – de a kiállításodnak is –, most is nézték, akik ott voltak. Szóval Isten megáldjon mindenért, sok szeretettel, Zoli.” 

Dr. Bertha Zoltán egyetemi tanár leveléből, aki lelkiismeretes munkával kétszer is nyitotta meg kiállításomat, képeimről tanulmányai jelentek meg.

           

,,Egyre finomabbak, rejtőzködőbbek, sejtelmesebbek ezek a festmények. Kromatikád Csontváry festményeire hasonlít, de mégis eltér tőle témában, kifejezésben és formai mondanivalóban. Tragédiába hajló történéseid, a magány, a szeretet, a befelé fordulás izzó jelei. De a tündöklésé is! Mind szeretem őket! Gratulálok! Szeretettel ölellek: Zoltán.

Ui. Jó lenne ezeket is feltölteni a galériánkba, ha úgy gondolod te is." 

Böszörményi Zoltán, az Irodalmi Jelen főszerkesztője.

,,Szeretem ezeket a szövegeket, különösen a szép, elégikus visszaemlékezéseket, plasztikus leírásokat. A belső, tudati munkaműhelyedbe, alkotói lélektanodba is érdekes bepillantást engednek eszmefuttatásaid. A szálak ugyan néha elválnak, kerülők, zárójelek után fonódnak ismét össze, de ez stílusjegy is, alkotói »szürreália« – nem laposra csiszolt értekező szöveg. 

      Szuggesztív, hiteles szöveg, sok információt is tartalmaz. Az emlékezések, művészeti eszmefuttatások és elemzések átszövik egymást. A kívülálló néha nehezen követi a családi és személyes történések fonalát, de ez ugyanakkor expresszív-érzelmi stílust is jelent, tehát nem feltétlenül kiküszöbölendő a racionális szerkesztés jegyében. Én közölhetőnek, sőt, közlendőnek tartom. Összefésültem a szöveget, kicsit még stilizáltam, de jelentős változás nem esett. Nem is kell. Továbbra is az a véleményem, hogy jó, sőt, nagyon jó, és így jó szerintem, ahogy van. Újraolvasva az volt az érzésem, hogy nemcsak képzőművészeti korrespondenciái vannak a szövegnek, hanem zeneiek is, gondolatritmusa, sajátos motívumkezelése. Egyszerre tudatosan és ösztönösen – ahogy festői hitvallásodban is hivatkozol erre. Remélem, jól vagy, illetve vagytok, s bírod végezni szép munkádat! Szeretettel: Árpád”           

Szerkesztőm, Hudy Árpád levele.

 

Ezekért és sok hasonló biztatásért volt bátorságom elkanyarodni, megírni azokat a gondolatokat, képzőművészeti irodalmi alkotások elemzéseit, melyek hatottak művészetemre. Egy kívülálló nem tudhatja, hogyan lesz a kép. Mindenki nagyon művelt, képzett, okoskodó, de még a testvéreim, tanáraim, barátok, művészettörténészek sem mindig értették, vagy gondolták jól.

 

Van, mikor én sem vagyok elég okos hozzá, olyankor lekaparom, újra és újra kezdem. Ismét gondolkodom, lecsiszolom a festéket a képről, majd félrerakom. Előveszem, ismét alakítom az egészet. Nem szokásom feladni. 

    

A képeimet megmagyarázni sem szeretem. Egyik bemutatón megjelent egy kis hajlott öregember, nagy áhítattal rámutatott egy ráncos, meggörbült öregasszonyra, és azt mondta: ,,Akihez életem minden képét festettem, itt a Juci nevű múzsám!”. Kínos volt, mert jóízűen, hangosan hahotázott a közönség.

 

   

 

Aztán megjelent az a nagyra sikeredett album, melynek előkészítésén több mint tíz évet dolgoztam – a számítógép kezelését is megtanultam hozzá bizonyos szinten, hogy ne legyek annyira kiszolgáltatott, mert annyi pénz nincs, amennyibe került.

            Előbb valaki agyondicsérte – ,,milyen értékes, szétágazó művészi utat éltem meg”, majd azt mondta: ,,kár, hogy konkurenciát jelentesz”.

            Milyen barát az, aki fél tőlem?

            A művészet nem lóverseny.

 

Nem tőlem függött, ki állított ki a Szépművészeti Múzeum Magyar Nemzeti Galéria Budavári Palotájában, nem én válogattam a művészeket, akiket nagyra tartok, tisztelek. Két országot érintő reprezentatív tárlatot megrendezni gigantikus, emberfölötti munka. Az erdélyi művészet rendkívül sokszínű, erős. A szervezők sem ismerhettek mindenkit. Kérdem én, a legjobb erdélyi művészettörténész ismer minden magyarországi művészt? Tudott volna ilyen kiállítást más tájegység területén létrehozni? Milyen óriási kutatómunka állhat egy ilyen nagy tárlat és a megjelent katalógus mögött! Csak végigfutottam a bemutatott anyagot, felületesen tudtam megnézni a fontosabb műtárgyakat, mert nem voltam jól. A neveket sem olvastam el, de stílusjegyeik alapján felismertem a kiállítókat. Az alkotások jó részét ismertem, láttam régen marosvásárhelyi, kolozsvári kiállításokon.

Tárlatokról néha kimaradtam, esetleg kizsűriztek, mert expresszív szürrealizmusommal nem feleltem meg az akkori művészi követelményeknek. A sikert soha senkitől nem irigyeltem. Nem bírálgattam művészeket. Dolgoztam. A sokévi kemény munka meghozta az eredményt, ahová akarom, nemzetközi tárlatokra ma is bejutok. Nem érdekel egy értékes elismerés vagy nagy díj hiánya. Aki megkapja, biztos meg is érdemli. Nem futok azért, hogy rangos kitüntetéseket ,,szerezzek”, vagy felterjesszenek egy nem nekem tartogatott díjra. Olyan közösség után nem vágyom, amelyik nem fog engem soha befogadni.

Legyen meg a mindennapi festékem, egészségem, nyugalmam, hogy alkothassak tovább. Ha van festék, vászon, mindenem van. Megszoktam önellátóan, takarékosan élni, kevéssel beérni. 

A Gyermekem egy nap sem éhezett. ,,Ismerlek, holnap úgyis lesz minden”– mondta Balázsom, ha egyedül nem tudtam Neki valamit megadni. Kézben tartott, erőt adott. Mindig megbíztunk egymásban. 

A mű előbb-utóbb úgyis engem igazol. Ez valóság, nem nagyképűség. A legfontosabb számomra, hogy minél jobb képet, rajzot hagyjak magam után. Az ember úgyis védtelen, kifosztott, sokat szenvedett, lecsupaszított magáramaradottként távozik e földről. Aki ennyire szeret és tud is dolgozni, annak nagyon jó. Neki nem diktálhatnak, nem függ senkitől. Nagyon szabad. Az alkotásra kényszerítő, teremtő, isteni erő perspektívája körbefonja, átöleli.

1993-ban egyik kiállításomon a belső teremben volt az irodalmi bemutató. Valaki meg akart ismerni, beszélni velem. Egy híres galériavezető, aki biztatott, ha ezzel a technikával azt festek, amit ő kér, milliomossá tesz. Hollandiában és máshol akarta árusítani a festményeimet. Nemet mondtam. Ne rendelkezzék senki fölöttem, ne diktáljon, hogy milyen színtónusokban vagy témakörben alkossak. Gazdag sem akarok lenni.

     Ha még a művészetben sem lehetek szabad, akkor hol?

Álomszerű ihletésű képekhez ötleteket, modelleket kerestem. Ha fizikai munkát végeztem, ha utaztam, új képek megalkotására tudtam gondolni. Rögzítenem kell az embert, hogy majd kontraposztban vagy más pozícióban állva, alig érezhető, észrevehető  mozdulatban vagy statikusan emlékezetből megfesthessem. Kevés változtatással is más életérzést fog kifejezni az alak.

Annyit sikerült dolgoznom, hogy a bemutatókat megrendeztem. Valaki nálam sokkal informáltabb volt, tudta, hogy régen Szüleinknek volt elállamosított kisbirtoka. Ugyanakkor engem akadályoztak. Miután kitelepítettek, nem járhattunk haza, gyermekként nem is tudtam, hol voltak a birtokok. Nem is érdekelt. Semmi mást, csak tanulni akartam. Valakinek határon is átnyúlik a szava, itthon is informál. Nagyon műveletlen lehet az érdekelt – gondolom, szakmabeli –, aki ártott:                      ,,Nem elég, hogy hegyei, erdői, rétjei, folyói, szántói, legelői, gyára, malma van Székelyföldön. Most is egy óriási budai villában lakik, és még ráadásul koloniál a bútora!“

Igaz, lelkemben magamban hordom egész Székelyföldet hegyeivel, erdőivel legelőivel, szántóival, ,,ott maradt köveivel”, a fű, a fenyő  illatával, talpig becsületes népével együtt. Örökre a sajátom maradt, még akkor is, ha nem tudok oda elutazni. Nem lehet kitörölni az életemből. Kolozsvár, míg élek, az enyém marad. Az életem részévé vált mindörökre. A Szülőföld, ahogy kitaszít, úgy be is fogad. Vagy én fogadom be, mert minden folyó, patak a lelkemben folyik, minden erdő az enyém, mert sok fát ültettem. Minden jó ember velem maradt. Ha akarom, megrajzolom, megfestem, kiállítom, közkinccsé teszem, népem szolgálatába állítom. Megvalósítok mindent, amit ember megvalósítani képes. Ez való és igaz. Nem beképzeltség!

A legfontosabb bútorstílusok ismerete a műveltség része. Vannak igen jó alapkönyvek: Kaesz Gyula Ismerjük meg a bútorstílusokat, Kigyóssy Ágnes és Fekete György rajzaival, a Háttér Kiadó Budapest kiadásában. Megjelentek értékes albumok, régiségeket bemutató szakkönyvek. Lazításként is nézegetem. A bútoraim nem a bútorgyárak által elcsépelt, csillogó, sorozatban gyártott, újgazdagok puccos ,,koloniálutánzata”. Egész más stílusú.

Nem hűtőszekrényre aggatott papucsok és gusztustalan, ízléstelen kispolgári giccsek dominálták ideiglenes szobámat, nem kerti törpék, nem festett körmű Barbie babák. Nem, mert a Szüleim, majd iskoláim Marosvásárhelyen, Kolozsváron jó ízlésre neveltek. Akkoriban nem volt pénzem egész bútorgarnitúrát venni. Apránként, romosan vásároltam darabokat, magam mentettem meg a bedarálástól, és tettem rendbe. A nagy íróasztalomat nagyon sokáig fertőtlenítettem, szárítottam, tisztítottam. Egy vizes pincében ázott. Senkinek nem kellett. Két képet is festettem, modellként használtam, de ha kell, ebédlő-, rajzoló-, író- vagy más munkaasztalom is. Az emberek buták: kidobálják az értéket, helyette vesznek csillogó bóvlit.

       A műtárgyat Szüleim emlékére is örömmel megmentem.