Szakolczay Lajos: Egy lélek kiáradása – Finta Edit, a festőművész, az író
Virágzástól az örök hóhatárig. 2017, olaj, vászon, 80 x 100 cm
Szakolczay Lajos
Egy lélek kiáradása
Finta Edit, a festőművész, az író
Ritka az a képzőművész, jóllehet Bernáth Auréltól Borsos Miklósig vagy épp az erdélyi Nagy Imréig több ilyent ismerünk, aki az ecset mellett a tollat is kiválóan forgatja. Finta Edit közéjük tartozik. Érzékenysége, világra nyitottsága, századokat bekalandozó műveltségélménye és a családról, barátokról, szakmáról megnyilatkozó vallomáskényszere avatja íróvá.
Meg a sorsa, amit megélt.
Ahogyan a lírai lélek, minő bátorsággal, kievickél a szenvedés sötétnél sötétebb kazamatáiból, úgy találja meg a számára legkézenfekvőbb utat: a csenddel – a muzsikáló csenddel – elárasztott fényt mint kifejezőerőt. A balladai szépséget mint sorsmintázatot. S legkivált az ecsetjéhez legjobban illő alkotómódszert, formát.
Mikor azt írja egy helyütt, hogy „a szín éltet, gyógyít”, nemcsak valódi festőpalettájáról, annak mágikus, mert mágiát előidéző színkavalkádjáról vall, ám harmóniáért esdeklő benső lélektárnáiról is. Ezeket a tárnákat József Attilától és Radnóti Miklóstól kezdve a hűséges társig, Mózes Attiláig vagy a Sánta angyalok utcáját (a Zokogó majom színi változatát) jegyző Bálint Tiborig sokan nyitogatták – érzéstömeggel, szeretettel, a versből vagy prózából kiszakadó idő sorsformáló alázatával.
S ugyanezt tették, szabadságfolyót kínálva – ússzon, ahogyan csak bír! – az életében számtalan bántást elszenvedőnek (ötéves volt, amikor a családját kitoloncolták Szilágysomlyóra, többszöri elutasítás után vették föl a gimnáziumba és a képzőművészeti főiskolára, az apját letartóztatták, az egyik jó barátja besúgóként tevékenykedett stb.) a képzőművészet nagyjai: a nyarat buja zölddel káprázattá emelő Paál László – „Hogyan lehet a fényt úgy megfesteni, hogyan ragyoghat a nap a drámai erejű fák között?” –, a Madrid védőinek kivégzését jegyző Goya, a Guernicával benne fölzaklató látomásokat előhívó Picasso.
S ahogyan André Delvaux halálvonata elsuhan (az Egy este, egy vonat című filmvalóságot a fantasztikummal ötvöző mágikus realizmusáról-szürrealizmusáról van szó), a sírás tornyait úgy emeli még magasabbra a képzelőerő. Ám a remegés tisztítótüze – valóságos vagy képzelt a gyermekhalál? – a szépre és jóra fölkent lelket megóvja az összeomlástól. S ha belenéz Paul Delvaux szemébe, a szürrealizmus mögötti metafizikus csöndet látja. „Mint egy homokóra halk zenei ritmusa az elfolyó csendben”– írja a belga klasszikus egyik képéről.
Íróval van dolgunk, festőművésszel, a szépséget magyarázó – elemző – látnokkal? Egy személyben lakozó, számtalan műformát a maga képére teremtő többirányú alkotóval. Aki érzékenysége folytán (pszichológiai erő) minden mondatában túllép a szokvány-önéletrajz keretein, és a valóság tüzes kemencéjét, még több parazsat beletéve, úgy megforgatja, hogy ebben az izzásban jelen és múlt is megperzselődik. Gondolhatnánk, hogy ez az általa kreált „tisztítótűz”, mert rőzséje az erkölcs, tápláló oxigénje a meg nem adás, egy kissé a világot (az egymással háborúzó feleket, a szeretet és a barátság vámszedőit, valamint az erdélyi, az itthoni és otthoni magyar sorsot stb.) arra kényszeríti, hogy nézzen szembe bűneivel.
Az író-gondolkodó megannyi szépségfutamában kínálja is a megoldást (vagy ahhoz hasonló változtatást, a hazugság-piramisok összedőlésének bizonyos formáit), s minthogy jobbára süketfülekre talál, az önmaga által szorgalmazott tisztítótűzben önmagát váltja meg. Biblikus mozzanatai is vannak eme személyiségáradásnak, hiszen a golgotai fájdalom – szenvedéstömeg – szeretetben fürdőző emberiség-arccá változik.
Az alkotásban megszépülő-megtisztuló isten-ember nagyon is érzi az égnek támasztott létra szükségességét. „Ha festhettem, egy különös euforikus érzés szinte az égbe röpített” – írja a vallomástevő, egy kissé utalva arra a mámorító, a személyiséget csaknem révületbe emelő állapotra, amelyben a valóságkilátókra – az életrajz szomorú és boldog pillanataira – csupán azért volt szükség (a sors a maga természetességével zuhintotta a csapásait), hogy magaslataikról (mélységeikből?) szemlélve a láthatón túli érzékelhetővé váljék: a látomások tornyai.
Fontos, kiváltképp fontos volt megtudnunk, hogy mitől vált ilyen érzékennyé, még az örömeit is (például a gyermeke születését) jobbára csupán sírással elviselő személyiség. Az önéletrajzszerű vallomás lépcsőin kapaszkodva sok mindent megtudunk, hiszen Finta Editet az átélt nyomor, a fájdalom megannyi tonnája tette – paradox – acélossá: a gyermekkori éhezés, az emberek között is az egyedüllét boldogító gyötrelmét magára húzó magány, az „ájulás közeli tünet” az el nem követett bűnökért („adják vissza a gyermekemet!”). Egy-egy műalkotás, legyen az festmény, film (játék- és dokumentumfilm), regény, hatását annyira át tudja élni, hogy szinte szereplővé avatván magát, belép a cselekménybe. Képzelet pörög, mint a motor, s ezért nála a szépség átélése is mindig valaminő fájdalmat szül.
A gyermekkori döngölt padló, apja („tévedésből” való) elhurcolása, a kitoloncolás, 1956 évfordulójának megünneplése (gyertyafénynél festett, mert drága volt a petróleum), az ipariskola (varroda-szak), a Marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Líceum (sötétkék egyenruha), a Mátyás király-ház (textiles csapat) mint a mesterektől ellesett tudás megalapozója, a Gaál Gábor Kör, festés a Somos-tetőn, a Maros-parton, Nagybányán, Nagyszebenben, Vajdahunyadon (vasgyár), a székelykői lakozás, az állomáson lebzselő suhancok támadása, a tanárok – Kicsid Jenő, Józsa Gerő, Hunyadi László, Piskolti Gábor, Bordi András, Barabás István, Harsia Theodor – szakmai felügyelete, jósága, édesanyja és édesapja halála, a németországi kiállítás (harmadévesként tizenhét művét állították ki, ám ő nem kapott útlevelet) és az azt követő tárlatok, a könyvkiadókkal (Kriterion, Dacia) és lapokkal (Korunk, Utunk, A Hét, Ifjúmunkás) való együttműködés, a zágrábi hajléktalan fotózása, a Magyarországra való áttelepülés bonyodalma és öröme (segítő kezek, otthonépítés) mind-mind olyan lényeges momentum, amely a „satu szorításával” a személyiséget küzdő, harcoló, gondolkodó szellemi emberré avatta.
Elfolyó homok csöndje? A csendet meghalló és a kozmikus lüktetését magáévá tevő alkotó diadalma!
Aki költőien mesél jóról és rosszról, szenvedéllyel idézi meg romániai létének – a személyiség kialakulásának és fejlődésének – állomásait. Hogy mindez meghatározza-e festői világát, a nő kiszolgáltatottságát balladai sorssá emelő – szépségben tündöklő – drámát, mikor is az ellebbenő fátyolban vagy drapériában ott a világ érzelemként megélt katasztere, az anyaság, a magány, a költőivé avanzsált Földanya jellem-szimbóluma? Bizony meghatározza, szivárványt ültetve a sors szürke, ragacsos hegyvonulata, a reáliákban gyökerező komorság fölé.
Finta Edit ennek mestere.
„Lyukas kagylóból, elfolyó homokból, kidobott szemétből is lehet műalkotás.” Hát persze, ha képzelet – a révület látomássá való fokozása – az ecsetet olyan területre viszi-lendíti ki, amelyen a mágikus realizmus, illetve a szürrealista álom lesz az éltető erő. Ehhez nem akármilyen megszállottság kell, sajátságos álomvilág. Ha Chagall alakjai – a valóságfölöttiek – úsznak a levegőben, ő is a lebegést szeretné elérni festményein.
Elfolyó homok csöndje. 2014, olaj, vászon, 100 x 100 cm
Hunyadi László, a kitűnő marosvásárhelyi szobrászművész, aki a líceumban tanítója is volt, úgy jellemezte a művésznő festményeit, hogy „figurái szoborszerűek”. Az erőteljes, határozott kontúrokat nézve, a kijelentésben van igazság. De akkor honnan az alakok áttűnése, lebegése, a stabilitásban is jelen lévő fátyolszerűség mint hullámzás? Az átszellemítésből. Abból a méltóságból, amelyet egy lélek kiáradása közvetít. Közvetít? Belénk éget!
Lírai vallomásnak is gyönyörű Finta Edit ars poeticája. „Én festeni akarok. Megörökíteni a víz szépségét, tükröződését, a benne úszó hattyúk néma lebegését, békéjét, a halak csendes, csillogó ezüstjét, a madarak végtelenig elhúzódó jelenlétét, tömegperspektíváját, az erdőket, a réteket, magas hegycsúcsokat, ahol soha nem olvad el a hó.”
Olyan mindenségoltárt képzel magának, amelynek monstranciája – a szépség. Amely előtt mindannyiunknak áldoznia kell. Mi szívesen tesszük ezt, hiszen akarva-akaratlan lélekben gazdagodunk. Ha végigfutunk festményeinek káprázatos telítettségén – a Várakozás rémisztő magányán, a Fiumei ablakok lengő reneszánsz illatán, a Fehér csend egymásba simuló tetőinek szeretet-mértanán, az Ofélia fájdalommal telített drámai hívószaván, az Iriszek kéken zsongó imatengerén, a Király és Királynő szimbólumokban megjelenő tisztaságán, a Fények drapéria mögötti lélekvándorlásán, és a Zöld Nap a színpadi végtelenben című olaj-vászon hölgykoszorújának szívszorítóan néma keserűségén (és még számtalan karakteres álom-opuszt említhetnék) –, azonnal érzékelhetővé válik az életmű sava-borsa.
„Lehet, egyszer megfestem az Eget és Földet összekötő monstrumot úgy, hogy légies legyen, utat mutasson a magasba, a végtelenbe, a csillagok, a Hold felé, az igazi alkotások birodalmába.”
Nem akármilyen vágy. Lehet, hogy szükségtelen is, hiszen mindez benne van az átpoetizált csöndet világmagyarázattá emelő életműben.
Finta Edit készülő könyvének az előszava
