Ugrás a tartalomra

 

Ördögökről és más démonokról – Egy kötet, két olvasat

Kritikapályázatunk egyik kötelező feladata Danyi Zoltán A dögeltakarító című regényéről szóló írás elkészítése volt. A pályázaton megosztott első helyezést ért el Frei Gabriella és Lafferton Luca: az első részben az ő kapcsolódó pályaművüket közöljük.

 

Ördögökről és más démonokról

El tudjuk-e végleg takarítani dögeinket? Van-e energiánk erre? Mikor kezdünk neki? Saját belső parancsunknak engedelmeskedünk, vagy mások utasítására cselekszünk? El kell-e egyáltalán takarítanunk a dögöket? Ezek a kifordult antigonéi gondolatok a lényegiek Danyi Zoltán legújabb regényében.

A dögeltakarító 2015-ben jelent meg, éppen a srebrenicai mészárlás huszadik évfordulóján. A mű nem közvetlenül és kizárólagosan az említett borzalmas történelmi eseményről szól, de mindvégig fojtogatóan jelen van. A regény a délszláv háborúról beszél, sokszor nyers kegyetlenséggel, máskor nyomasztó, indirekt hallgatagsággal. A könyv a dögeltakarítás regénye.

A regény főszereplője megállíthatatlan, őrületbe csavarodó, véget nem érő mondatokban éli-küzdi gyötrelmes pszichózisát önmagával és a világgal szemben. Névtelen gyilkos ő a balkáni háború idejéből, egy a sok közül. S bár erőszakos szereplője az eseményeknek, részben maga is csak belesodródik azokba, mert különben őt takarították volna bele valamelyik feneketlen árokba.

Ám minden háború véget ér egyszer, és vannak túlélői. Miután „kitör” a béke, a regény főszereplője idegszanatóriumban köt ki. Ott, ahol sajnálatos módon ép elmével és a legkevésbé sem ép lélekkel-fizikummal, sötét magányban tölti mindennapjait, s ahol a legfigyelmesebb hallgatósága egy alvó, részeg hajléktalan. Kérdés, hogy mennyiben tekinthető valódi túlélésnek az a lelkiállapot, amelyben megállás nélkül kínozza a túlélőnek minden léptét a bűntudat, illetve a rendszer által a személyét érintő testi és lelki sérülés.

A főhős testi megnyomorodása elsősorban abban nyilvánul meg, hogy nem ura saját altestének, azaz hol bénító székrekedés, hol kontrollálhatatlan ürítési kényszer keríti hatalmába – akár egy lift belsejében, akár egy jó nő láttán.

A regényben a háború emlékképei kapcsán kíméletlen naturalizmussal, kegyetlen részletességgel jelennek meg a nők megerőszakolásainak képei. Sőt nem elég, hogy lényegében haditudósítóként állunk az elkövetők mögött kamerával a vállunkon, a gyilkosok kéjes izgalmának is pontos ismerőivé válunk. A kegyetlenkedések ugyanakkor a férfiakat sem kímélik. Szerencsére a könyvnek csak kisebb része szól az említettek pontos leírásáról, de az olvasónak így is szüksége van kisebb-nagyobb szünetre, hogy tovább tudja olvasni, míg egyéb, a főhős jelenét átszövő szálak is kibontakoznak.

Danyi Zoltán könyve tehát nem kizárólag a háborús események megjelenítésére helyezi a hangsúlyt, hanem a háború zilálta tudat- és lelkiállapotot mutatja be a névtelen szereplőn keresztül, aki szabadulni próbál borzasztó emlékeitől. Legjobb lenne egészen Amerikáig menekülni, vagy legalább Németországba, talán vissza Budapestre, vagy Splitbe, de akár Újvidékre is. Jugoszlávia, a férfi hazája ugyanis politikai értelemben megszűnt, szétesett mozaikká vált.

Főszereplőnk saját kiúttalan szétesettség-érzésén többek közt egy dögszagú természetgyógyásszal próbál segíteni, nem túl sikeresen. A regény egy költőibb epizódja során ugyanis egy öreg kuruzsló tűnik fel, aki sajátos módszereivel gyógyítja megrendelőit, majd a visszataszító vénember mindössze annyit kér cserébe, hogy kuncsaftja levágja neki a körmét. Végül hiába, varázslattal sincs mód a menekvésre, a dögszagú emlékek maradnak.

Az se számít, hogy időközben térben is eltávolodott már az események színterétől, és rég Budapesten él. Egy Andrássy úti dugóban is agresszíven odatolakszik agyába a háború emléke. Nem halad a kocsisor, büdös van és kipufogógázszag. Hiába törtet elszántan egy szentendrei találkozóra rég látott barátokkal, és hiába máskor egy temerini vacsorára, később vissza Újvidékre, démonjaitól nem szabadulhat.

Jugoszlávia szétesése és a háború tehát egész életükre tette tönkre emberek sorsát. Nemcsak azok váltak talajvesztetté és testileg, lelkileg szétzúzottá, akik közvetlenül átélték a délszláv háborút (vagy éppen megpróbálták azt időben maguk mögött hagyni), hanem gyerekeik, unokáik vagy akár dédunokáik is. Olyanok is, akiknek fizikailag nem volt kapcsolatuk a háborúval. Danyi Zoltán regénye látszólag csak egy ember lelkiállapotát mutatja be, valójában a mű kiválóan ragadja meg teljes generációk érzelmi viszonyulását a kérdéshez.

A mából szemlélve kulcsfontosságúnak tűnik, hogy rögzítsük magunkban: a történetek alig több mint két évtizeddel ezelőttiek. Ráadásul a szomszédságunkból valók. A főhős ugyanis, rögzítsük magunkban ezt is, egy újvidéki férfi („vajdasági magyar”), Újvidék pedig alig háromszáz kilométerre fekszik Budapesttől. Ezt ugyan nehéz ma érzékelni, mert vagy a határ miatt kiszámíthatatlan a tényleges távolság reális időben történő teljesítése, vagy aBácska Spezial vonat kínálta végtelen utazás nyújtja hosszúra az utat hét óra képtelen zötykölődés és várakozás közel sem dinamikus jellegével.

A dögeltakarító ugyanakkor mégse „csak” a vajdasági magyaroké, hanem a szerbeké, horvátoké, bosnyákoké, albánoké is. Mondhatni: népek regénye, ex-jugó lélekregény. A magyar olvasó számára mégis fontos, hogy magyar szerző írta, ugyanis így nem kerülhetjük el azt a kínzó, elhanyagoltnak tűnő kérdést, hogy mi a helyzet az ex-jugó határon túli magyarokkal? Mert néha az az érzésünk támadhat, mintha az ő határon túliságuk nem lenne ma eléggé „kanonizált” a magyar közgondolkodásban, míg az erdélyi magyarok, vagy akár a felvidéki magyarok és helyzetük jobban jelen lehet a közgondolkodásban, és ennek nemcsak létszám-okai lehetnek. És még nem is említettük a mai Szlovéniában vagy Horvátországban élő magyarságot. Élnek-e még egyáltalán? Merre? Hányan? Hogyan?  A regény tehát egy vajdasági magyar szemszögéből próbálja meg bemutatni azt az általános lelkiállapotot, amit a balkáni világ szétesése okozott – okoz a mai napig – az ott élők számára.

Danyi Zoltán magával ragadó, sodró lendületű, nyomasztó hangulatában is energikus művet írt. Nem leszámoló, hanem elszámoló, dokumentáló. Ha kell, keményen belemondja a valóságot az arcunkba, akár fizikai szükségletek kielégítéséről van szó, akár emberek lemészárlásáról. S ha kell, hallgatásával hívja fel a történésekre a figyelmet.

A szerző merészen teszi fel végül a kérdést, hogy igaza volt-e valakinek, bárkinek, vagy éppen mindenkinek ebben az egész háborús történetben. Ha nincs egyetlen végső igazság, csak részigazság, akkor mindenkinek igaza lehetett, lehet? Vagy inkább az érdekek irányították a történéseket? Vagy az érdekek fedik el az igazságot? Vagy lehet, hogy csak az „angyalok szórakoztak” az emberekkel, hogy emberbőrbe bújva kipróbálják a földi világunkat? Vagy maga az ördög?

Adott egy gondolatébresztő regény, de adja magát a kérdés: sikerül(t)-e elérni azokat az olvasókat is, akiknek az egész jugó-történet semmit nem mond? Még annyit se, hogy itt zajlott valami szörnyű a közvetlen közelünkben, szinte még vágni lehet a lőporfüstöt, érezni a dögszagot. Még el se takarítottuk, ki se beszéltük. A dögök még köztünk vannak. És az ablakok zárva.

Rémálomba ragadva

Gyakori az olyan szorongásos álom, amelyben az emberre rátör a szükség, de sehol nem talál mellékhelyiséget, vagy ha igen, akkor az nem üzemel. Danyi Zoltán regényében ez a szituáció egy berlini kórházban áll elő, annyi eltéréssel, hogy a főhős ébren van. De hiába, ha valójában az élete a lidércnyomás, amely A dögeltakarítót olvasva bennünket sem ereszt.

Aki belekezd, számítson rá, hogy végtelenül hosszú mondatok között bolyong majd, talán el is téved. Mintha a főutca bolondját hallgatná, aki mindenkit megszólít, és aki elől általában sikerül elmenekülnie, de most éppen leragadt a pirosnál, és különben is megsajnálta. A név nélküli főhős monológja mindig éppen annak szól, aki az útjába kerül, de leginkább önmagának. Minden emlékében egy másik rejtőzik, de némi odafigyeléssel – amihez támpontot adnak egyes közismert események, például II. János Pál pápa halála – kirajzolódik az idővonal, közepén a délszláv háborúval. Előtte egy vajdasági magyar rendszerváltás előtti kalandjai, utána a poszttraumás stressz és a nem szűnő kérdés: mi köze volt neki ehhez az egészhez?

A Taxisofőr című film kiválóan ábrázolta, hová vezethet az, ha valaki háborúba megy egy ügyért, amelyben hisz, majd hazatérve ráébred, hogy az egésznek nem volt semmi értelme.A dögeltakarítóban az a legkiábrándítóbb, hogy az elbeszélő számára ilyen ügy soha nem létezett. Magyarként egyik oldal igazát sem érezte magáénak, és a történések csak elmélyítették benne a bizonyosságot, hogy nem illik sehová. Így vált Travis Bickle és Holden Caulfield (Zabhegyező) kelet-európai keverékévé, aki csak egy mindent feloldó pálinkára vágyakozik. Meg egy kicsit Jugoszláviára, amely minden hibája ellenére egyfajta biztonságot jelentett.

Az utóbbi iránti felemás nosztalgia a Good bye, Lenin! film tragikusabb aspektusát idézi, különösen, amikor a főszereplő azokat a termékeket (például 57-es cigaretta, Eva szardínia) emlegeti, amelyeket a fegyveres összecsapások miatt egy ideig nélkülöznie kellett: „…a háború kezdetén minden, vagy majdnem minden eltűnt a boltokból, mert addig mindent, vagy majdnem mindent a horvátok és a szlovének gyártottak, de most ők ellenségek lettek, és nem kellett tőlük semmi már, csak a területek…”

Nem véletlen, hogy Danyi Zoltán írásáról több mozi is beugrik, hiszen folyamatos utalásaival ő maga indítja be ezeket az asszociációkat. Utóbbiak a filmkedvelők számára megfoghatóbbá tehetik e nehéz regényt: a Manhattan-plakát keltette fantáziákhoz hasonlót például sokan átélhettek az első New York-os (vagy egyéb „amerikás”) darab megtekintésekor. A szöveg vissza-visszatérő motívuma a Vietnamból hazatérő katonák tönkretett életét bemutató A szarvasvadász is.

A csapongó elbeszélésmód, a visszatérő fordulatok, apró nyelvi poénok és fekete humor jellemezte regény felemás vagy negatív érzelmeket vált ki, de a második eset jellemzőbb.  Éppúgy szorongat, mint az a bizonyos rémálom. Az amerikai megváltást kívánó, de csak Berlinig jutó hős mindenhol ezt éli át. Dögeltakarítás közben, a tetemeket folyton újratermelő országúton, ahol az egyetlen élő, egy kutya is a halált hordozza. A terápiás íráshoz szükséges tökéletes füzet hiábavaló keresésekor, mintha a „tiszta lap” elérhetetlen volna. A budapesti dugóban, amely annyira kilátástalan, hogy a vezető kénytelen az ásványvizébe csurgatni, majd abból újra inni.

Nem csoda, hogy többféle pszichés kórképet is diagnosztizálhatunk nála: a nyilvánvaló PTSD-je mellett gyanús, hogy irritábilis bél szindrómája (IBS) is van. A szervi ok nélküli emésztési zavar már a háború előtt is kínozta, de utána felerősödött, és már szinte elviselhetetlen tüneteket okoz. Ilyen a folyamatos „eregetés” (a kifejezésnek még a hangzása is kellemetlen), a hasgörcs és a hirtelen előtörő székelési kényszer, ami a szó minden értelmében feszít, egyben kényszerít a szembenézésre. Szintén súlyos vizelési panaszát konkrét trauma generálta: a kegyetlen katonatárs éppen akkor lőtte szét egy horvát férfi fejét – abszurd módon, annak heréjén keresztül –, amikor ő könnyíteni próbált magán.

A lelketlen ismerős képe  állandóan előrefurakodik (akár egy rá hasonlító, „káposztafejű” sofőr láttán is), ahogyan az elbeszélőt terhelő olyan felesleges bűnök is, mint a horvát nők „kötelező” megerőszakolása a tanyák megtisztítása során. (A használt kabát zsebében lelt náci pénzérme az önvád szimbóluma is lehetne.) Ezek az úton felhalmozódó döglöttróka-kupacokhoz hasonlóan eltakaríthatatlanok, de a feldolgozást talán segíti a főhős folyamatos visszaemlékezése, a történetek ismételgetése a vele összefutóknak: az ápolónőnek, a klosárnak, a színésznőnek, de legfőképpen az olvasónak.

Danyi a ritka idill kettős természetét is fájóan érzékelteti. Mint amikor a horvát tengerpartra igyekezve a házakat csúfító golyónyomokkal találkozunk, úgy tűnik fel a rútság Split városának vagy az ott megismert horvát Celiának a szépségében. A főszereplővel folytatott rövidke viszonyt követően a lány végül a – hasonlóan szerencsétlen sorsú – szerb férfit, P.-t választja, de a happy end itt senki számára nem opció. A dögeltakarító az elrontott emberi kapcsolatokon keresztül is hangsúlyozza, hogy a volt jugoszláv nemzetállamok népeiben máig ambivalens érzéseket kelt a tény: a békés egymás mellett élés még igen fiatal és törékeny.

Bár az események Magyarországhoz rémisztően közel zajlottak, mi mindennek valóságát el sem tudjuk képzelni, és nem is esik jól, amikor A dögeltakarító hatására egy kicsit mégis sikerül. Vagy amikor azon gondolkodunk, hová tartozik a „jugó magyar” a délszláv háborúban, illetve bármelyik lelkiismerettel bíró ember bármelyik háborúban. Sejtjük, hogy sehová. A háború csupán pszichopatáknak kedvez, hiszen ők azok, akiknek soha nem lesz IBS-ük.

Danyi Zoltán: A dögeltakarító. Magvető, 2015.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.