A világ legnagyobb könyvvásárán százkét országból 7300 kiállító vesz részt idén, s mintegy háromszázezer vendég látogatja a nemzetközi sajtónyilvánosság övező eseményt.

Kritikapályázatunk egyik kötelező feladata Danyi Zoltán A dögeltakarító című regényéről szóló írás elkészítése volt. A pályázaton megosztott első helyezést ért el Frei Gabriella és Lafferton Luca: az első részben az ő kapcsolódó pályaművüket közöljük.

Ördögökről és más démonokról

„Attól, hogy olvasás nem sok volt az évben, a vágy megfogant bennem, mint asszonyban a második jövevény. A következő könyvekhez lett volna kedvem, ha lett volna időm.” – Boldog Zoltán tárcája

Tolnai Ottót köszöntötték 75. születésnapján tisztelői, barátai, kollégái a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Humoros történetek kavalkádja gomolygott elő a költő felelevenítette életepizódokból.

​​​​​​​Mi, akik eljutottunk a végső válaszokhoz, s a megoldást nem csupán elképzeltük, hanem meg is valósítottuk, s szinte már hétről-hétről loptunk, igen loptunk a ragaszkodások felszámolásáért, a hamis világ leleplezéséért, loptunk családtagoktól, barátoktól, ismerősöktől és ismeretlenektől, loptunk ha a helyzet szülte, és loptunk szigorúan és előre megtervezetten, mi, akik a lopást immár filozófiai szintre emeltük egyszerre szembe kerültünk egymással. Azt láttam, hogy ő művészetet lát majd minden alkalomban, azt láttam, hogy számára a súlypontok áthelyeződtek, s néki a legfontosabb, hogy később hogyan jegyezze le, s szinte kéjes öröm futott rajta már előre végig, ahogy elképzelte, hogy fekete noteszében a fehér papiros miként fogja a tintával felinni a legutóbbi lopás részleteit.

Mit tudsz a kortárs irodalomról? Hány mai, magyar költőt ismersz? Mennyit és miért olvasol? Hány mai magyar irodalmi folyóiratot ismersz?Hányat rendelsz meg? Mi a célja egy irodalmi lapnak? Egyáltalán miért érdekes a szépirodalom?

​​​​​​​Nem oly rég komoly rádióműsorban vendégeskedtem, ahol a műsorvezető a dolgok közepébe vágva, minden mást megelőzve szegezte nekem azt a kérdést, amelyet az emberek nagy többsége szokott kérdezni, amikor kiderül, hogy költő vagyok, vagyis azt, hogy „és ebből meg lehet élni?” Elmosolyodtam.

Van nekem egy barátom, úgy hívják, hogy majdnem Kosztolányi Dezső. De tényleg. Mi is, mint a nép, szoktunk telefonálni meg üzeneteket váltani. De csak újabban, ugyanis nemrég kaptam egy új készüléket, igazán príma, komolyan mondom, nem is volt még ily szép, ezüstszínű, kis telefonom. Fogom, és a legjobb benne nem az, hogy lehet vele telefonálni, hogy üzenetet lehet vele küldeni, hanem hogy az előzőhöz képest pölö hallom, ha valaki beszél hozzám. Sőt, újdonság és fejlesztésszámba megy nekem már az is, hogy az a másik, akihez beszélek: meghallja, amit mondok. De tényleg.