Ötvenpluszos esszékötet nemcsak ötvenpluszosoknak

„S bár Tamás Gáspár Miklóstól Orbán Viktorig, sőt még a Magyar Gárdáig is eljutunk, hál’ Istennek nagyobbrészt irodalmi alkotások kontextusba helyezéséről és azok jelentőségéről szól a könyv. Például, hogy miért örökérvényű Ady vagy József Attila költészete. Vagy mitől érthetőbb Virginia Woolf napjainkban, mint saját korában. Milyen a jó vers? Miért nem érthetjük meg az európai kultúrkört a német irodalom nélkül?” – Lafferton Luca díjnyertes kritikája.

Kemény István neve talán nem cseng ismerősen fiatal olvasók körében, azonban rendhagyó módon, lányai révén könnyen azonosítható: „ja, hogy ő a Kemény Zsófi és a Kemény Lili apja?!” Sokatmondó, kicsit megmosolyogtató a Kemény Istvánt bemutató Wikipédia-szócikk kezdete is: „Kemény István (Budapest, 1961. október 28. –) József Attila-díjas magyar író, költő. Kemény Lili és Kemény Zsófi apja.”

Kétségtelen, hogy a közelmúltban a slam poetry képviselői keltették fel sok fiatal érdeklődését a kortárs irodalom, költészet iránt. De akárhogyan is, a Kemény-lányok apjának íróját is érdemes megismerni. A megismeréshez a Lúdbőr című esszékötet kiváló kezdetnek bizonyul.

A kötet tavaly jelent meg a Magvető Kiadónál. Ciklámen színű alapon fekete-fehér fénykép került a könyv első oldalára, amelyen négy fiatalt láthatunk. A könyv első lapjain kiderül, hogy a kép a rendszerváltás idején készült, a fiatalkori szerzőt és társait láthatjuk rajta. A kötet hátoldalán rövid, de annál ütősebb fülszöveg olvasható: „Aki próbált már kidobóembert meggyőzni bármiről, annak van fogalma arról, hogy igazából hol az értelmiség helye a társadalomban.” A könyv belső oldalán a tartalom rövid bemutatását találjuk. Egyszerre modern és retró külső tehát, nem túlcizellált bemutatkozó szöveg: a magyar és az európai életről és irodalomról, mindezek összetartozásáról szóló közelmúltbeli esszéisztikus írások gyűjteményét vázolja fel, személyes hangvételt sejtetve. Mindez már önmagában arra sarkallja az olvasót, hogy a könyvet elolvassa. És ha így tesz, nem fog csalódni.

A szerző öt fő fejezetre tagolja könyvét, valójában azonban két nagyobb egységből áll. Első felében, amely az írások kétharmadát foglalja magában, általánosabb irodalmi-történelmi esszéit, megnyitók szövegeit gyűjtötte össze Kemény, a második, egyharmadnyi rész pedig az „Ötven+1 irodalmi pillér” címet viseli. Ebben ötvenegy irodalmi művet mutat be a saját válogatása alapján. A könyv ezzel együtt csak kétszáz oldal, nevetve végig lehetne olvasni legfeljebb pár nap alatt, de hamar szembesülünk vele, hogy pont nevetve nem lehet. Gördülékeny stílus, olvasmányos, rövid szövegek jellegzetes, finom humorral, mégis rövid időn belül nehéz lesz a szíve az olvasónak. Depresszív keserűség jellemzi a közéleti jellegű írásokat. Mintha a magyarok és az európaiak sorsa a rendszerváltás eleinte forradalmian felemelő pillanata óta elindult volna valamilyen láthatatlan, de egyre meredekebb lejtőn, ahonnan nincs megállás, egyre csak haladunk a szellemi-lelki pusztulás felé. A könyv visszatérő motívuma például az, hogy az író nem tud jövőképet nyújtani gyerekei számára, legszívesebben elküldené őket az országból, mert az, ami itt van, szerinte nem kilátás. Persze lehet, hogy egy fiatal más országban akar boldogulni (sőt, manapság inkább ez a jellemző), de az, hogy egy szülő „önzetlenül” kifejezetten „kivándorlásra” biztatja gyerekét, mégiscsak szomorú. Ugyanakkor kiderül, az elbeszélő gyerekei nem törik ilyesmiben a fejüket. A szerző-apa is arra jut, hogy vannak érvek Magyarország mellett. Ady az egyik. Adyval együtt a minőségi magyar irodalom, a magyar nyelvi kulturális közeg lehet a legfőbb érv a maradás mellett, a másik pedig a (végül) beismert személyes felelősség, amely szintén visszatérő motívum a kötetben. Azaz, ha valaki nyomorúságosnak érzi országát, arról nemcsak a politikusok tehetnek, hanem saját maga is.

S bár Tamás Gáspár Miklóstól Orbán Viktorig, sőt még a Magyar Gárdáig is eljutunk, hál’ Istennek nagyobbrészt irodalmi alkotások kontextusba helyezéséről és azok jelentőségéről szól a könyv. Például, hogy miért örökérvényű Ady vagy József Attila költészete. Vagy mitől érthetőbb Virginia Woolf napjainkban, mint saját korában. Milyen a jó vers? Miért nem érthetjük meg az európai kultúrkört a német irodalom nélkül? Hogyan lehet a véres huszadik század ellenére érvényben az a tétel, hogy igenis minden élet fontos, „mindenkiért kár”, amit Kemény István szerint legkiválóbban Elias Canetti fogalmaz meg.

A kötet második fele kétségtelenül izgalmasabb, s adódhat a kérdés, miért nem ez a rész lett terjedelmileg meghatározó. Vagy miért nem csak könyvajánlókból áll az egész kötet. Mintha nem lenne elég egyértelmű az átjárás a társadalmi esszék és a könyvajánlók között. Ráadásul egyértelműbb a koncepció a könyvajánlóknál (szubjektíven kiválasztott könyvek), ahol egy-két oldalban foglalja össze Kemény, miért meghatározó élménye az adott mű. Világos beszéd. A pillérekből tehát nem egy kötelező „illendőségi lista”, irodalomtörténeti paradigmasor körvonalazódik (hiszen „csak” ötven+1), sőt van néhány meglepő választása is. Mint például a Rotterdami Erasmus: A balgaság dicsérete, a Kommunista Kiáltvány vagy a Venyegyikt Jerofejev-féle Moszkva-Petruski. A választott művek legnagyobb része azonban inkább klasszikus, ismert mű: Platón Szókratész védőbeszéde, Cervantes Don Quijotéja, Cooper Nagy indiánkönyve, Petőfi János Vitéze, Csokonai-, Arany-, Ady-versek, Nietzschétől A tragédia születése, Dosztojevszkijtől bármi, Esterházy Péter-művek.

Az írásokat a Kemény Istvántól elvárt magas színvonal, jól szerkesztettség, finom stílus, közérthetőség és olvasmányosság jellemzi. Természetesen nem minden szöveg egyformán erőteljes, néhol elnagyolt, kifejtetlen, de kedvcsinálónak kiváló a válogatás. Szerzőjük egyben megnyugtatja olvasóját: nincs abban semmi szégyellnivaló, ha egy könyvet nem minden ízében szeretünk, vagy csak újraolvasáskor érezzük magunkénak. Vagy még akkor se.

A kötet egyik legkiemelkedőbb írása a Zrínyi-esszé, amelyet egy kreatív írói kurzuson adott elő az író. A tanulmányban Kemény István bevallja, hogy nem szakértője Zrínyi életművének, sőt különösebben nem is kedvelte. Az előadásra készülve azonban felfedezte és elismerte, milyen nagy formátumú közéleti és irodalmi személyiség a költő-hadvezér saját korában, illetve hogy a tizenhetedik századi hős a későbbi korokra (egészen napjainkig) milyen komoly hatást gyakorolt. S végül eljátszik a gondolattal, milyen lenne, ha a huszadik század elején vagy például éppen a rendszerváltás idején születik Zrínyi, hogyan tudnánk az ő életfelfogását értelmezni ma.

Kemény egyik alapolvasmánya Lukács evangéliuma. Szép-szomorú hasonlata szerint pár évtizede még nem volt kérdés, hogy európai szállodák éjjeliszekrényében ott találtuk legalább az Újszövetséget, hiszen a Biblia alapeleme az európai kultúrkörnek. Ma már sem az Újszövetséget, sem az egységes létfelfogást nem találjuk európai világunkban. Cervantes Don Quijotéja is ott van az „ötven plusz egy” között. Kemény István szerint nem kisebb a regény érdeme, minthogy az egyik „legújszerűbb írói koncepció az Odüsszeia óta”. A regény kegyetlen szépséggel ébreszt rá minket, olvasókat az élet rövidségére, ezért fontos, hogy „zörgő páncélunkban” mi is útnak induljunk. Sancho Panzával persze, aki szintén mi magunk vagyunk. Hasonlóan releváns írás az Adalékok az élet értelméhez című esszé, Kóka Rozália könyvének ismertetője. A Hegyen s földön járogatok vala című könyv 2006-ban jelent meg, és Kóka Rozália csángó népdalgyűjtési útjairól szól.

Kemény István úgy ír, mintha éppen a velünk szemben lévő fotelben ülne, és beszélne hozzánk. Izgalmasan vezeti az olvasót, összefüggéseket láttat meg irodalom és közélet, magyar és európai viszonyok között. Minden depressziója és keserűsége ellenére kedvet kapunk a további olvasáshoz, a további tájékozódáshoz. Ha pedig abból indulunk ki, hogy nem irodalmi nagylexikont forgatunk, sem kritikagyűjteményt, amely nyilván részletesebb leírásokat adna a jelenlegi szubjektív esszéválogatásnál, és elfogadjuk, hogy mindenben nem azonosulhatunk a szerző meglátásaival (miért is kellene?!), akkor kivételes olvasói élményben lesz részünk. Kemény István lényeglátásával, tájékozottságával, stílusával és gondosan felépített, logikus gondolatvezetésével lenyűgözi olvasóját.

Minthogy a könyv első felében magyar és egyetemes politikai és irodalmi kérdéseket városi értelmiségiként feszeget a szerző, kifejezetten jó elsőgenerációs, Budapestre költözött értelmiségi szülők kicsivel a rendszerváltozás előtt született gyerekeként olvasni, hiszen a családot érintő politikai-történelmi kérdések közvetlenül érintették és határozták meg tájékozódását a világban. Összekapcsolja a szülők kulturális hovatartozását, nemzedéki élménykörét – Illés, Beatles, Kovács Kati, Bizottság zenekar, bakelit-korszak – a mai fiatalokéval.

A Lúdbőr olvasása közben jövünk rá, hogy az ilyen jellegű könyvek, mint a Kemény Istváné, tulajdonképpen hiányoznak a polcunkról. Amelyek életszerűen, személyesen, szenvedélyesen, nekünk szólóan beszélnek irodalomról, költészetről, általában a minket körülvevő világról.

Tehát ki lesz a következő övenpluszegyes?