Az Irodalmi Jelen idei prózadíját Frideczky Katalin vehette át. A zeneművész-író azt vallja, ugyanaz a titka mindkét művészeti ág magas szintű művelésének: a tiszta hang. A hamisság kiszűréséről, gyerekkorról, a párválasztás buktatóiról, a csattanósan tömör novellák titkáról kérdeztük Frideczky Katalint.

 

– Sokszor volt már alkalmunk beszélgetni, akár rendezvényi, „hivatalos” keretek között, akár kötetlenül. Mindig nagyon megfogott a kiegyensúlyozottságod, a csendes nyugalmad, ami valahogy rám is átragadt. Miből meríted ezt a harmóniát?

Szerencsés természetem van. Azt mondják, mindenkinek megvan a maga harmóniaszintje, ami, ha ki is billen negatív vagy pozitív irányba, mindig visszaáll az eredeti állapotra. Az én alapállapotom egyfajta békesség, nyugalom, derű és bizalom. Nagyon hevesek az érzelmi reakcióim, de a sérelmeket sosem dédelgetem, az euforikus állapotból pedig hamar kijózanodom, így elég hamar helyreáll az egyensúly. Nem vagyok haragtartó, nincs bennem irigység vagy bosszúvágy. Elkerülnek ezek a mérgező, negatív érzelmek. A sérelmek persze fájdalmasan érintenek, főleg, ha igazságtalanul érnek. Ilyenkor inkább elcsodálkozom, hogy vajon mivel érdemeltem én ezt ki, hogy ilyen méltatlanul bánnak velem. Az élethez úgy futok oda, mint egy kölyökkutya, és aztán csodálkozom, ha orrba vernek. Viszont minden nehéz helyzetet úgy fogok fel, mint egy feladványt. Rendesen meg is oldom őket.

 

– Szerepet játszhat ebben az, hogy muzsikus lettél? Egyre több tudományos bizonyíték is szól amellett, hogy a zene ténylegesen „csodát” tud tenni. Metaforikusan még inkább.

A szüleim nagyon szerették egymást és ez erős bizalmi hátteret adott nekem. Kicsi koromtól fogva ápolgatták bimbózó érdeklődésemet a művészetek iránt. Akármihez fogtam, dicsértek és biztattak. Meséket írtam, szépen szavaltam, rajzoltam, ügyesen táncoltam, tisztán énekeltem.

Lehettem olyan négyéves-forma, amikor frissen festett falra egyszer egy hatalmas nyuszit rajzoltam. Lelkendezve hívtam be anyámat a konyhából, nézd, mit csináltam! Ő egy pillanatra meghökkent, de azt mondja, olyan mókás volt az a nyuszi, hogy nem volt szíve megszidni, inkább megdicsért.

Apám kicsi koromtól foglalkozott a zenei nevelésemmel. Ő akkoriban járt a Zeneakadémiára, amikor én három-négyéves lehettem. Sokat énekeltünk együtt is, duetteket a Varázsfuvolából például. Állandóan szólt a rádióban a komolyzene. Egyszer a szüleim nem tudtak megegyezni, hogy Haydn vagy Beethoven szól. Én félálomban megszólaltam: de szép ez a Mozart-muzsika! És tényleg az volt. Sokat jártunk hangversenyre, operába. Amikor lemezjátszóhoz jutottunk, a gyűjtemény hétről hétre gyarapodott. Apám esténként amolyan házi „Ki nyer ma?” vetélkedőket tartott. Olvastunk, zenét hallgattunk, képzőművészeti albumokat böngésztünk.

A legfogékonyabb években szeretet és bizalom vett körül. Ha anyámék megölelték egymást, közéjük furakodtam, én is, én is! Már kamaszkoromban történt, hogy egy tárlaton a szüleim egyszerre sóhajtottak fel egy kép láttán. Én kissé lemaradtam tőlük. Amikor utolértem őket, apám megkérdezte, vajon melyik képet tudnám elképzelni a lakásunkba? Én ugyanazt jelöltem meg, amit ők. Ennyire szép összhang volt közöttünk.

Szóval, bármi lehettem volna, de a zene vonzása mindennél erősebbnek bizonyult. Hogy gyógyító ereje van, azt magamon is tapasztaltam. Egyszer szörnyű migrénem volt, és játszani kellett. Amíg játszottam, megszűnt a fájdalom, de mihelyt meghajoltam, elindultak a gőzkalapácsok a fejemben.

 

– Hasonló élményt ad az írás is? Vagy más az előadó- és az alkotóművészet?

Senki nem léphet túl a saját határain, akár előadó-, akár alkotóművész, persze mindkét esetben perfekcióra törekszik. Az ember azt gondolná, hogy interpretálni valamit könnyebb, mint eredeti alkotást létrehozni, hiszen az előadó számára ott a kész mű, csak elő kell adni. De hogy ki mit lát meg a műben és mennyit tud kihozni belőle, az már maga művészi alkotómunka. Mindkét minőségemben a spontaneitásra, az oldottságra, önfeledtségre törekszem, de hogy ezt a hatást elérjem, nagyon sokat és keményen kell dolgozni. 

Mi a közös bennük? A tiszta hang. A hamis hangot mindig észre lehet venni. Mindkét művészeti ág az önkifejezésre irányul, az egónak viszont mindkét esetben háttérbe kell szorulnia, sőt teljesen fel kell szívódnia. Ez egy érdekes paradoxon.

 

– Az irodalom mikor, hogyan lépett be az életedbe? Gondolom, olvasóként kezdted…

Természetesen, bár szinte az írás-olvasás elsajátításával egy időben meséket kezdtem kitalálni, amiket később a Dörmögő Dömötör le is hozott. Utóbb elolvasva ezek eléggé sematikus kis írások voltak, magukon hordozva Kiss Jenő tanító bácsink elképzelését egy fogalmazvány helyes mibenlétéről. Mindegyiknek a vége az kellett legyen, hogy „példáját követem”, amennyiben pozitív hősről szólt a történet, illetve, „példáját nem követem”, amennyiben negatívról. Azóta ez családi szállóigévé vált, és nagy röhögések közepette ragasztjuk ismerőseinkre egyik vagy másik címkét.

Apám módszeresen adagolta a könyveket. Először a pöttyös, majd a csíkos lányregényeket. Thomas Manntól óvott, azt mondta, nehéz olvasmány. Később nem értettem, mi a nehéz rajta, hisz úgy halad benne az ember, mint egy szelíd tóban, amelyben akár kilométereket is tudna úszni fáradtság nélkül. Az első komoly könyv, amit engedélyezett, Reymont Parasztok című regénye volt. A könyvespolcot, bár zsúfolásig tele volt, tiszteletben tartottam, és nem partizánkodtam titokban.

Anyámnak mindig is kifinomult ízlése volt, amellett megértő, áldozatkész, jóságos és bölcs. Az ő nevelési elve kimerült abban, hogy a gyereket szeretni kell. Apám ebbe is módszerességet próbált belevinni, ami lázadó kamaszkorom idejére kezdett kicsorbulni. Felnőttem. Apám befolyása a hatvanas évek közepétől oldódott, onnantól rávetettem magam az Új Írásra, a Kortársra, a Nagyvilágra és a lassan-lassan beszüremkedő kortárs külföldi irodalomra. Faltam az Európa Könyvkiadó nagyszerű sorozatait. Későbbi könyvtáram alapjául szolgáltak ezek a kötetek.

Mindig jól fogalmaztam, volt némi íráskészségem, de sosem gondoltam, hogy író leszek. A Konzervatóriumban azt javasolták, legyek zenetörténész, hiszen olyan remek kis esszéket tudok írni. De én makacsul kitartottam a zongora mellett.

Az Irodalmi Jelen 2015-ben rendezett estjén a TAT Galériában

– És „komolyan” mióta írsz?

A negyvenes éveim közepétől. Egy bonyolult szerelem tartotta örökké éberen az érzelmeimet és a gondolataimat, amit valahogy formába kívántam önteni, hogy ha már a kapcsolat nyugvópontra nem is jut, legalább adagokban megszabaduljak a felgyülemlett feszültségektől. 

Minden írással úgy van az ember, hogy azon nyomban fel kell olvasnia valakinek. Nekem is voltak ilyen „tesztembereim”, akik természetesen el voltak ragadtatva, és publikálásra biztattak. Nem hittem nekik, lévén elfogultak, így az írások sokáig csak az íróasztal fiókját duzzasztották. 2009-ben vettem először a bátorságot, hogy a nyilvánosság elé lépjek. De ez már egy külön történet…

 

– Azt mondod, egy „bonyolult szerelem tartotta éberen az érzelmeimet és gondolataimat”. Ez a megfogalmazás önmagában árulkodó a nyelvvel kapcsolatos igényességedből, ami egyébként minden egyéb más téren megnyilvánul. Bocsánat, hogy ilyen személyes vizekre evezek, de amikor irodalmi esteken találkozunk, már a megjelenésed, az öltözködésed is valami nagyon kifinomult, decens igényességet áraszt.

 

Ami a stílusomat illeti, sokáig kerestem, az ízlésem eklektikus volt és kommersz. Nem becsültem a stílbútorokat és lecseréltem gyárira, az öltözködésemben pedig nem követtem anyám angolos, kiskosztümös ízlését, hanem a divat után mentem, akár jól állt nekem, akár rosszul. Mára ez talán már megváltozott. Helyemre kerültem minden tekintetben.

Ami irodalmi ízlésemet illeti, azt magam csiszolgattam, és ma már határozottan állíthatom, hogy jó érzékkel el tudok igazodni a szavak birodalmában, akár más szól hozzám, akár én beszélek.

 

– Hogy még egy kicsit visszakanyarodjak a zene nyelvéhez, úgy tudom, a konzervatórium elvégzése után Leningrádban töltöttél két évet. Mi vitt oda, és milyen volt az élet a Szovjetunióban?

Igen, a Zeneakadémia elvégzése után ösztöndíjasként Leningrádban gyakornokoskodtam 1974-től ’76-ig. Nagyon sokat köszönhetek ezeknek az éveknek. Egyrészt szakmailag, másrészt mert közelebbről megismertem egy kultúrát, egy népet, egy nyelvet. Életem talán legszebb bókját tőlük kaptam egy koncertem után, ahol Muszorgszkij: Egy kiállítás képeit játszottam. Megöleltek, és azt mondták, Kátya, te érzed az orosz lelket!

 

– És valóban érzed?

Leningrád teljesen rabul ejtett, olyannyira, hogy amikor egy itthon töltött vakáció után visszatértem, és megpillantottam a Névát, sírva fakadtam a meghatottságtól. Ennek a városnak varázslatos légköre van. Minden sarkon felbukkannak Lermontov, Puskin, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Gogol hősei. A városalapító Nagy Péter cár gigantikus látomása nyomán felépült város vetekszik Velence vagy Párizs szépségével. Az embereknek tartásuk van. Ettől elpusztíthatatlanok. Még a szocializmus sem tudott nekik ártani. Akik a blokádot átélték, azok mindent átvészelnek. A blokád ideje alatt, amikor tömegével haltak éhen az emberek, esténként elmentek a koncertterembe, és Sosztakovicsot hallgattak télikabátban ülve. Van saját értékítéletük, nem tapsolnak egy külföldi művésznek csak azért, mert híres. Fischer Annie-t például nagyon szerette a leningrádi közönség, pedig Oroszországban minden bokorban terem egy kiváló zongoraművész. Mert meg tudta szólítani a lelküket. Az orosz embernek lelke van, hosszútűrő és áldozatos. Nagyon megszerettem őket.

Egy hatszáz személyes kollégiumban laktam, egyedüli magyarként a soknemzetiségű diákok között. Az oroszoktól tudtam meg, hogy mi történt nálunk tulajdonképpen ’56-ban, és hogy hány orosz fiatalt börtönöztek be amiatt, mert szimpátiatüntetésen vettek részt a magyar forradalom mellett. A brezsnyevi diktatúra hírzárlatai ellenére az emberek ott is tisztában voltak a nemzetközi helyzettel, hallgatták a Szabad Európát és az Amerika Hangját. Vlagyimir Viszockij dalai pedig kézről kézre terjedtek, és minden ablakból az szólt, vigaszt és reményt nyújtva a reménytelenségben.

 

– Úgy tudom, nagyon mély, személyes szálak is kötnek ehhez a leningrádi időszakhoz…

Ez a nép adta a férjemet is, akinek a képe rögtön az elején feltűnt nekem a Rimszkij-Korszakovról elnevezett Zeneakadémia dicsőségtábláján. Ez a szerelem is viharosan indult, ugyanis én itthon már eljegyzett menyasszony voltam. Sokáig vacilláltam a két férfi között, akárcsak Nasztaszja Filippovna A félkegyelműből. Anyám ki is utazott, hogy „rendet csináljon”. Aztán, mikor meglátta, hogy mennyire szeretjük egymást, azt mondta, itt minden rendben van, áldásom rátok. A férjem Togobickij Viktor volt, sajnos már csak múlt időben, mert lassan húsz éve, hogy halott. Nagy tehetségű zeneszerző volt, de itthon csak a halála előtt pár évvel ismerték fel és el, egy Erkel-díjjal.

 

– Amit itt elmeséltél, kész regény. Novelláid ugyan születtek az időszakról (most is olvashatnak egyet itt az Irodalmi Jelenben), de nem gondoltál-e arra, hogy valóban megírd regényként is?

Minden ember élete kész regény, csak legyen, aki megírja! Azt hiszem, a regény nem az én műfajom, bár tettem rá kísérletet az Álomszőttes című kötetemben, és most is munkában van egy hasonlóan foltokból álló „patchwork” mű. Viszont van egy filmforgatókönyvem, ami az esküvőtől a férjem áttelepüléséig tartó időszakot öleli fel. Egy évig kellett külön élnünk, mire megküzdve a hatóságokkal végre kiengedték. Ezt a tervet megmutattam egy írótársamnak, aki azt mondta, legalább négy-öt film telne ki belőle. Lehet, hogy át kéne dolgoznom regénnyé, bár mindig is snittekben gondolkodtam. Többen mondták már, hogy az írásaim szinte „láthatóak”. Vizuális típus vagyok, az életemre visszagondolva sem folyamatot látok, hanem felvillanásokat, amolyan klipeket. Talán klipregénynek kéne elneveznem, ha valaha regényt írnék. Nem is rossz ötlet, ezennel le is védem. 

 

– Támogatom, műfajteremtő! Az első novellásköteted 2010-ben jelent meg, és ennek ajánlójában Handó Péter kiemelte a szociografikus érzékedet. Ahogy én látom, a későbbi kötetek sorában is megőrizted ezt a szemléletmódot, mintha a véredben lenne...

Már kiskoromban is én voltam az osztály „bölcs kádija”. Mindenki nálam kereste az igazságot. Valahogy ösztönösen éreztem, hogy mi a jó, és mi a rossz. Például megvédtem a rossz tanuló gyereket, ha automatikusan minden csínyt a rovására írtak, még ha nem is ő követte el őket. Vagy ellenálltam a tanító néni bájolgó csábításának, hogy beáruljam a többieket, hogyan csúfolják őt a háta mögött. Én szégyelltem magam helyette. Valahogy zsigerileg tiltakoztam a hamisság ellen. Engem sosem kellett a feladatomra figyelmeztetni, vagy ellenőrizni. Természetesnek éreztem, hogy az ember teljesíti a kötelességét. Ugyanezt várnám el mindenkitől, társadalmi szinten is. Ma is éppúgy felháborít az igazságtalanság, a hamisság, az álszentség, a durvaság, mint gyerekkoromban. Ebből a szempontból teljesen infantilis maradtam. Mindent a saját bőrömön érzek. Érdekes visszaemlékezni, hogy már gyerekként is én lapítottam a más bűne helyett, én viselkedtem gyanúsan, kvázi átvettem a bűnt. Minden velem történik. Az is, amit én követek el, az is, amit mások.

A magánéletemben, a környezetemben szeretem, ha rend van, és minden működik. Szinte pánikba esem, ha valami elromlik, és azonnal megpróbálom orvosolni. Lehet, hogy ennek hátterében valami belső bizonytalanság húzódik, nem tudom. Nyitott szemmel járok a világban, és ha valahol anomáliát tapasztalok, még ha az okok vagy a megoldások rajtam kívül állnak is, legalább megpróbálok rávilágítani.

 

– Kulcsmondatnak érzem, amit kimondtál, hogy „minden velem történik”. Voltaképpen ez az írói lét lényege. Ez az átéltség sugárzik a hőseid sorsából is. Úgy tűnik, a hétköznapi élethelyzetekből kiaknázható egyéni drámák foglalkoztatnak – jól gondolom?

Csak arról írok, amiről személyes tudásom van. Mivel lusta vagyok a kutatómunkához, nem is fogok olyan tárgyú írásba, amihez az kéne. Mivel fantáziám sincs, nem találok ki történeteket. Minden írásom mögött megélt élmény, érzés vagy gondolat lapul. Más kérdés persze, hogy ezek aztán menet közben alakulnak, önálló életre kelnek, jótékonyan leválnak a „valódiról”, és –  ha szerencsém van – „igazzá” lesznek. (József Attila: „Az igazat mondd, ne csak a valódit!”)

Ha létezik alanyi költő, miért ne lehetnék alanyi prózaíró?

 

– Akkor mélyültem el alaposabban az írásaidban, amikor megjelent az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában a Fehér árnyék című köteted. A műveidben különös hangsúlyt kapnak azok az emberi viszonyok, ahol az egyik fél érzelmileg ki van szolgáltatva a másiknak, mindenekelőtt a férfi–női kapcsolatokra gondolok. Hogy látod: a szerelem, a szeretet óhatatlanul patthelyzetet teremt – hogy egy novellád címét használjam?

Minden voltam, ami csak egy nő lehet: menyasszony, feleség, anya, elvált, özvegy, szerető. (A nagymamaság még várat magára.) Anyám azt mondta, kislányom, hallgass a szívedre! Csakhogy a szív néha mond ezt is, azt is. A mai eszemmel már tudnám, hogyan kéne párt választani. Sajnos az ember a tegnapi eszét veszíti el, ha szerelmes. Valahol írtam, hogy a férfiak úgy rétegződnek az életemben, mint a rakott krumpli: egy sor humán, egy sor reál. A reálértelmiségiek józansága, pragmatikussága és biztonságot nyújtó támasza egy idő után nem volt elég izgalmas számomra, és belefutottam nyugtalanító, kiszámíthatatlan, megfejtésre váró művészek karjaiba. A párválasztáshoz elsősorban önismeret szükségeltetik. A hormonok viszont akkor követelik legjobban a magukét, amikor az ember személyisége még kiforratlan. A legtöbb első házasság sikertelen. Nekem csak első házasságom volt. A válásom után a szeretők keserű kenyerét ettem. Egy szerelmi háromszög eleve kiszolgáltatott helyzetet teremt minden szereplő számára. Írásaim jelentős része ezt a témakört járja körül, nemegyszer a női szolidaritás szemszögéből nézve (Szövetségesek, Szökés, Krízishelyzet). Ami a párkapcsolataimat illeti, legjobban a kölcsönösség és az „együttség” hiányzott belőlük. Egy barátnőm szerint azért futok a bonyolult kapcsolatokba, mert meg akarom tapasztalni a szenvedést. Sikerült. Ma egész nap ez a mondat motoszkált bennem: „Az ember kínjában ír, ahogy a fenyő gyantát sír.”

 

– Egy másik sajátossága a novelláidnak a rendkívüli tömörségük, koncentráltságuk. És ha van igazi írói kihívás, az a rövidség. Fokozatosan „rövidültél”, vagy már az elején megtaláltad ezt a hangot?

Első kiadóm, a megboldogult Balázs Tibor megjegyezte, hogy helyenként bőbeszédű vagyok. Ez abból adódhatott, hogy egy mondatot, kifejezést, jelzőt körbejártam, és más-más megvilágításban, de gyakorlatilag ugyanazt a képet adtam. A szerkesztők, akárcsak a sebészek, imádnak vágni. Ebben magam is gyakorlatot szereztem mint zongorakísérő, és vígan meghúztam remekműveket – Karinthyt idézve, a szájnyílást egyenesen összekötve a bárzsinggyűrűvel. Azonkívül ott volt bennem a szorongás, hogy nőként talán fecsegőnek fognak tartani, és tudatosan törekedtem a tömörségre, míg végül csaknem meztelen mondatok születtek. Ma már talán érzem az arányokat, de inkább a meztelenség híve vagyok, és nem öltöztetem túl a mondataimat. Kár, hogy nem vagyok költő, mert a mondanivalóim többsége, tömörségük révén, inkább versbe kívánkozik. 

 

– Elébe mentél a követező kérdésemnek, mert némelyik prózád már-már prózaversnek vagy versnek érzem. Itt van mindjárt a Fehér árnyék címadó novellája, ami színtiszta líra. Magadnak sem írtál verset soha?

Nem, nem írtam verset soha, még magamnak sem. Gyerekkoromban viszont apámmal sokat játszottunk „versírósat”, ami abból áll, hogy egy megállapodott ritmusban írunk egy sort, majd behajtjuk a papírt, és csak a rímhívó szót írjuk fel. Zenész mivoltomból eredően jó a ritmusérzékem, és ma sem lenne gond valamiféle verset rittyentenem, mondjuk, ősi magyar nyolcasban. De ezt kizárólag játékból tenném, akár valamiféle improvizációs pódiumjáték alkalmával. A vers ennél sokkal komolyabb dolog. Viszont mégsem kerülhettem el, hogy verset írjak. Kizárólag antológiában való felkérésre, grafikákhoz, fotókhoz kapcsolódóan. A Kossuth Rádióban ezekből a tankákból, haikukból olvastam föl egy csokrot. Érdekes, hogy a Rekviem című novellát, melyet férjem emlékére írtam, egy felvidéki online lap versben tördelte. Gyimesi László, a „Csillaghegyi esték” vezetője kifejezetten költőnek aposztrofált, bárhogy is tiltakoztam. Tagadhatatlan, hogy némely prózám tartalmaz lírai elemeket, de ezt nem merészelném költészetnek nevezni. 

 

– Prózaíróként viszont nemrég vehetted át az Irodalmi Jelen díját. Bár eddigi publikációid összességéért kaptad, nem tudom nem megemlíteni, hogy Haláljel című novellád szinte „tarolt” a folyóiratban: az online felületen jelenleg több mint 84 ezer olvasásnál tart. Számítottál ilyen sikerre?

Egyáltalán nem. Viszont úgy gondolom, a címváltoztatással az Irodalmi Jelen és az olvasószerkesztőtök, Hudy Árpád is nagyban hozzájárult az érdeklődés felkeltéséhez. Eredetileg az „Áldozat” címet szántam neki. A „Haláljel” jóval ütősebb. Meg is lett az eredménye. Ami a sikert illeti, soha nem számítok rá. A lényeg, hogy jól megcsináljam, amit akartam. Nem közömbös persze, hogy olvassák-e és hányan, de a lényeg mégiscsak az, hogy jó legyen, amit kiadok a kezem közül. Talán már meséltem neked, hogy életem legjobb produkciójának nem volt fültanúja. Schubert: Op. Posth. B-dúr Szonátájának lassú tételét játszottam otthon, a négy fal között. Talán senki nem hallotta, de én úgy éreztem, hogy valami létrejött,valami megvalósult. És ez fontosabb bármilyen sikernél.

 

 Az Irodalmi Jelen 2018-as díjátadóján

– Igen, emlékszem erre a meghatározó élményedre, talán az Írók Boltja-beli könyvbemutatón is megosztottad a közönséggel. Említetted nemrég, hogy épp a születésnapodon hozták meg az új zongorád. Sikerült helyet találni neki? Tudom, hogy költözködnöd is kellett egyszer a zongora miatt – nem könnyű egy művész élete...

Nem új a zongorám, csak felújították. Kicserélték a kalapácsfej-garnitúrát, javítottak a mechanikáján is. Szoknom kell még, mert megváltozott a billentése. Be kell járatni, mint egy új kocsit. 

Közel harminc évig laktam a szülői házban. Aztán viszont nyolc-tíz évente lakást váltottam. Legutóbb kényszerűségből, mert egy kellemetlen lakótárs állandóan kopogott, és rám hívta a rendőröket. Azóta „kopogófrászom” van. Anyám volt túlzottan tapintatos. Senkit nem akart zavarni. Én is így vagyok ezzel. És amikor az a kellemetlen szomszéd nem hagyott játszani, bejártam a zeneiskolába gyakorolni. Most újra a szülői házban lakom, ahol az emberek hallhattak a kezdetektől a diplomáig, sőt azon túl. Azóta ugyan kicserélődött a lakók összetétele, de itt nem bántanak. El kell mesélnem egy most nyári élményemet. Földváron töltöttem három hetet, és bejártam a kultúrházba gyakorolni. Egyszer csak az utcáról bekéredzkedett egy pár fős csoport, hogy hallgathatják-e a játékomat. Ilyen még sosem fordult elő velem, de nagyon jólesett. Hiába, nem egyformák az emberek!

 

– Azt hiszem, a felolvasásodra is ugyanúgy „bekéredzkednének”, mert a csattanós és bölcs novelláidban mindig ott csillog a humor is. Például a Reflektorfényben című kis örkényi remeked az irodalmi kerekasztal „elzárhatatlan” beszélőjéről, melynek utolsó sora: „Én beszélek”. Sosem hagy el az (ön)iróniád?

Nem hagyhat el! Elébe megyek, nehogy más nevessen ki. Mint mondtam, minden én vagyok, és minden velem történik. A nevetséges, a groteszk is. Ha balul üt ki valami az életben, mindig először azt nézem, hol rontottam énel, miben vagyok én a hibás. Az „én” mindig kéznél van, legegyszerűbb ott kezdeni. Nem szégyellem magam pellengérre állítani. Hátha valaki mégis magára ismer. Hasztalan dugdos az ember más arca elé tükröt. Magunknak kell belenéznünk, és a torzképet is vállalnunk kell. Írtam egyszer egy aforizmát: „Két tükröm van. Az egyik szebbnek mutat. Annak hiszek. Szépre nem lehet torzítani.”

Laik Eszter