„Az érintettség megnehezíti az alkotást” – Beszélgetés Szécsi Noémivel
Szécsi Noémi az Egyformák vagytok című új regényében a Nyughatatlanok és a Gondolatolvasó szálait fűzi tovább. Ez a könyv az előzőekkel ellentétben a jelenben játszódik, olvasás közben óhatatlanul az az érzésünk, hogy tükröt tart a negyvenes budapesti értelmiségiek elé. A mozaikos szerkezetű történet cserepeiből minden olvasónak magának kell létrehoznia a saját olvasatát.
– A cím nyilvánvalóan a két főszereplőre vonatkozik, illetve a többi nővel való közösségükre. Az én megközelítésemben ez az egyformaság nyelvi is, hiszen Elza és Em nagyon hasonlóan beszél.
– Igen, az egyik motivációja ez volt a címadásnak, tudatában voltam annak, hogy nagyon hasonlóak, de mégis két lehetséges életutat ábrázoltam általuk. Az egy pontból való kiindulásnak kétféle megnyilvánulási formái ők, a kétféle lehetséges út.
– A nyelv kulcsfontosságú ebben a regényben, nemcsak a két nő, de Ernő, Em szerelme esetében is – különleges, esszenciális ez a nyelvhasználat.
– Nemrég voltam író–olvasó-találkozón egy vidéki könyvtárban, ahol az egyik központi téma az volt, hogy milyen csúnyán beszélnek ebben a könyvben a nők. Én ezt a problémát elég nehezen értettem meg, és arról győzködtem őket, hogy ez talán nem fontos. A könyvtárosnő azt mondta, hogy van olyan ismerőse, akinek a vulgarizmus miatt nem is merné a kötetet kezébe adni. Nyilván lehet ezt a beszédmódot lázadásnak is tekinteni, de szerintem ez inkább jellemfestő szerepet tölt be.
– Nekem ez fel sem tűnt, számunkra valószínűleg ez a megszokott beszédmód.
– Ez a példa azt bizonyítja, hogy vannak olyan közegek, ahol ez nyelv, ahogy a szereplők beszélnek, átlép egy ingerküszöböt.
– Nyilván ebben az ítéletben az is benne van, hogy egy nagyon belterjes budapesti értelmiségi világot ábrázol regény, és ez a világ a kívülálló számára idegen. Ez a sokunk számára természetes, „ultrabölcsész” közeg, az egyetem világának valósága, majd a pesti értelmiség társaság-, ismerős- és élményhajszolása – tényleg bizarr jelenségeknek tűnhetnek.
– Igen, erről beszéltek az említett könyvtári találkozón, hogy nekik ez sokkoló. Az is előfordulhat, hogy annyira „beleálltam” a saját nézőpontomba, olyan régen voltam vidéki lány, hogy most már nem vagyok tudatában, hogy ennek a társaságnak a viselkedése mennyire üti ki másoknál a biztosítékot.
– A női lét stációit is láthatjuk ezen a közegen belül: nő vagyok, pasit akarok, gyereket akarok, nem akarok gyereket, szerető vagyok, szeretőm van, anya vagyok – ezek azok az állomások, melyeket jó néhányan bejártunk az elmúlt húsz évben. Megfigyelhetjük azt is, hogy ezeket az állapotokat mennyire meghatározzák a férfiak.
– Ha viszont fiatalabb nők olvassák a könyvet, ők pont ezt nem értik, értetlenül állnak e generáció gátlásai előtt, fogalmuk sincs, miért határozza meg ennyire a szereplők életét a macsó világ. Egy harmincas, Berlinben élő nő mondta nekem, hogy nem érti, ezek a nők miért vannak így belesüppedve a saját mocsarukba, miért nem csinálnak forradalmat. Ez a két vélemény a két végletet tükrözi: az egyiknek túl sok, a másiknak túl kevés.
– Fontos motívum még a könyvben, hogy egy nőt mennyire meghatároz a teste állapota: hány éves, hogy néz ki, festi-e a haját, van-e rajta súlyfelesleg, vonzó-e szexuálisan és még sorolhatnánk. Egy férfit nem határoz meg ennyire a külseje.
– Azt nem lehet ma realitásnak nevezni, hogy senkit nem érdekel egy nő külseje, csupán a belső értékei. Jelenleg is látható a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Szabó Magda-kiállítás, melyen a négyből egy teremben csak az írónő portréi láthatóak. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy Ottlik Géza-kiállításon Ottlik-portrék sorakoznának. Szabó Magdának ki vannak állítva a ruhái, a cipői és a szépítőszerei. És ez tényleg érdekli az embereket, nem a múzeum erőlteti rájuk. Egy nőnél gyakorlatilag az az első kérdés, hogy hogy néz ki, akármit is csinál.
Fotó: Szilágyi Lenke
– Nagyon tipikusan mai sztorikat, eseményeket, időtöltéseket láthatunk a regényben, pont azokat, amelyekkel ez a nemzedék tölti ma az idejét Pesten.
– Magyarországon alig ismert ez a műfaj: a társadalmi regény. A két háború között sok ilyen született, aztán a szocializmusban már nem volt divatos, hiszen szatirikusan ábrázolja a társadalmat, majd a rendszerváltás után sem jött divatba, mostanában kezd újra felbukkanni. Az olvasókban érezhető igény támadt a környező valóság irodalmi feldolgozására, viszont akarják látni a saját közegüket. Én ezekből a társadalmi regényekből inspirálódtam, igyekeztem árnyaltan megragadni ezt a társaságot, amely, ahogy már beszéltünk róla, egy szűk réteget jelent, és nem mindenki számára tökéletesen ismerős. Számomra nyilván az, hiszen én is a része vagyok. Ért már az a kritika is, hogy mennyire visszataszító ez a miliő. Azt válaszoltam erre, hogy én is egyvalaki vagyok ebből a közegből, a megírás gesztusával kvázi a saját életemet is kigúnyolom bizonyos aspektusokban, azokat a társalgásokat, melyeket én is folytatok, azokat a szórakozásokat, melyekben én is részt veszek, melyekben otthonos vagyok. Tényleg undorító bizonyos értelemben, de ismerős ez a világ.
– Hogy te is a része van egy ennek a világnak, megnehezítette a regény írását?
– Nagyon megviselt az írás, érzelmileg borzasztóan kimerített. Belehelyezkedem a figurák helyzetébe, ez kell is azonosuláshoz. Mindig eszembe jut, hogy éreztem magam, amikor írtam; hatalmas lelki nyomás alatt voltam. Amikor befejeztem, rájöttem, hogy nincs semmi baj, csak annyira beleéltem magam abba a nyomasztó világba, amit kreáltam.
– Én nem érzem ezt a világot annyira nyomasztónak, az irónia és a távolságtartás érzelmileg megközelíthetőbbé teszi. Hiszen a hétköznapjainkat nem mindig vagyunk képesek így látni.
– Biztos, hogy magának az alkotásnak a nyomását is érzi ilyenkor az ember. Amellett meg vannak olyan dolgok, amit én is nehézségnek tartok a saját életemben, és ezeket a dolgokat nagyon nehéz leírni. Nem mindenki próbálja meg, és én sem mindig próbáltam meg. Nem volt köztem és a hőseim között ilyen kis távolság még soha, hiszen nem ilyen hősökkel szoktam dolgozni. Itt gyakorlatilag semmi nem választott el a szereplőimtől, nagyon közel vannak hozzám sok tekintetben, ha ez nem is egy életrajzi regény. De megjelenik benne a körülöttem lévő világ, a körülöttem lévő emberek. Hogy az ember iróniát tudjon alkalmazni, ahhoz nagyon nagy erő kell az olyan helyezetekben, amelyekkel kapcsolatban saját magának is fájdalmai vannak. Hogy fölé tudjon emelkedni és kimondani róla kegyetlen dolgokat. Az érintettség megnehezíti az alkotást.
– Azt mondtad, hogy manapság igény merült fel az olvasókban a társadalomábrázolásra. Ez a fajta regény így igazán vonzó valószínűleg, ha ez a szarkasztikus-ironikus megközelítés jellemzi, amelyben van eltartás.
– Az elit viselkedésében vannak minden korban általánosan jellemző vonások, ahogy a tudósok szubkultúráját is állandó elemekkel lehet ábrázolni. Megnehezíti a dolgot, hogy az értelmiségi regénynek kisebb hagyományai vannak a magyar irodalomban, ezért én angol–amerikai példákkal inspirálódtam. Az nem tartozik a magyar irodalom nagy témái közé, hogy a városi értelmiség hogyan tocsog a saját közegében. Különösen nincs ez téma megfogalmazva a nő szempontjából, hogy egy értelmiségi nő hogyan látja a világot. Ezzel a témával abszolút nem foglalkozik a magyar irodalom.
Jolsvai Júlia