A szökés – részlet Doina Ruști Pénteki macska című regényéből

Doina Ruști regénye a 19. század eleji fanarióta Bukarestbe vezeti el az olvasót, jól ötvözve a történelmi elemeket az adott korra jellemző misztikában, babonában való hittel – melynek nyomai egyébként napjainkban is fellelhetők a románság körében. Az okkultizmus rejtélyeibe beletanult lány, aki tizennégy évesen a brassói Bolgárszegről Bukarestbe kényszerül menekülni, tulajdonképpen nem más, mint maga a Pénteki macska.

Maxima szűrét már kora hajnalban kirakták a piactérre, hadd bámulják a Bolgárszegi-kapu körül sepregető szemetesek. Tudtam, mi következik. Sebtiben összeszedtem néhány dolgot, és kiléptem a hátsó kapun. A hentesek frissen vágott borjút cipeltek, rám sem hederítettek. Lépteimet szaporázva igyekeztem az utca vége felé. Körülöttem minden kihalt volt, bár sejtésem szerint az emberek a függönyök mögül árgus pillantásokkal követtek.

Valahányszor a bolgárszegi őrjárat bedöngetett egy kapun, az egész környék hallotta. Fémfejű botjukat mintha kimondottan arra készítették volna, hogy a házszámos táblácskát csattogtassák vele. Először csak néhányat ütöttek rá figyelemfelhívás végett, majd jó hangosan kikiabálták a bűnös nevét. És csak ezt követőn kezdték zörgetni a kaput – mindegyikük verte, mintha egymást akarták volna túlszárnyalni, teljes erejükből üvöltve, s közben az illető nevéről egyenesen a tárgyra térve, amiért az adott személyt keresték. Bár sokszor hallottam, főleg éjjelente, sosem fordult meg a fejemben, hogy valaha a mi kapunkon is döngethetnének. A városi őrség mindig a hitványokat, szélhámosokat, gyilkosokat keresi. Ezért ki sem nyitottam a szemem az első döngetéskor. A kapu új deszkázatán úgy koppantak az ütések, mintha jég potyogott volna. Csak Maxima nevének ismételgetését követően szöktem ki az ágyból, halálra rémülten. Az előszobában a mosónő remegett. Néhány pillanat múlva Maxima is előbukkant. Mezítláb, hálóingben igyekezett lefelé a lépcsőn.

– Kapj valamit magadra, s a hátsó ajtón menekülj!

– Eszem ágában sincs!

Megragadta a vállam, és rám szegezte ellentmondást nem tűrő tekintetét:

– Ide figyelj: ne feledkezz meg a küldetésedről! A brassói fehérnép hamarosan Bukarestbe indul, s te föltétlenül és minden erőddel azon kell légy, hogy helyet kapj a konflisában! Szükségem van rád! Kegyes Zăvalhoz menj, majd ő megmondja, mit kell tovább tenned. Addig meg… nagyon is jól tudod...!

Igen, tudtam: semmit sem szabad magamról elárulnom, és senkivel sem elegyedhetek szóba. A főszabály pedig: soha senkinek ne áruljam el az igazi nevem. Még ha valaki azt is bizonygatná, hogy tudja azt, a végsőkig kell tagadnom. Még holtan sem árulhatom el. Öltözetem ne legyen hivalkodó, szemem mindig a földre süssem. Ne nevessek! Sose mutassam meg a fogam! Még csak ne is mosolyogjak, pláne ne hahotázzak! Csak a szemem örülhet. És természetesen sose térjek le az útról!

Közben valaki kezembe nyomta a táskám. A kapuban az őrök már üvöltöttek, én pedig reszketve húztam fel a cipőm. A szomszédban felgyúltak a lámpák.

A pénz egy része a lábbelim talpában volt, másik része a mellényem bélésébe varrva és a kézipoggyászom különféle tárgyaiba rejtve. A zsebemben csak az aprópénzt tarthattam. Sárga ruhám tele volt gyömöszölve szükséges holmikkal.

– És ne felejtsd, Vakarcs! Ha nehéz helyzetbe kerülsz, fordulj csak Satorhoz!

Ezek voltak az utolsó szavai. Mezítláb állt a lépcső alján. Nem csókoltam meg. El sem búcsúztunk. Hallottam, hogy nyílik a kapu, s nekiiramodtam, a hátsó ajtó felé vettem az irányt. A kertből még láttam, hogy kilökdösik az utcára. Három egyenruhás tette. Kinyitottam a kaput. Könnyeim végigcsorogtak az arcomon. Az utca végéig rohantam.

És az első tettem az új életemben az volt, hogy letértem az útról.

Burchioiu háza előtt rájöttem, hogy képtelen vagyok tovább menni: a verandán fújdogáló szél résnyire tárta az ajtót. Ha elegendő lelkierőm lenne hozzá, elvágnám a torkát. Burchioiu fönt aludt, álmatlanul. Egy percig ácsoroghattam ott, miközben egyetlenegy dolog nyugtalanított: nehogy elveszítsek valamit azokból a tárgyacskákból, melyek oly fontosak voltak számomra. Erőm sárga ruhámban rejlett, melyet Maxima készített nekem nankinból és bársonyból, apró zsebeibe, redőibe és mandzsettáiba egy egész láda tartalma belefért volna. Mennyi mindent rejtettem el itt-ott ebben a ruhában! Sókat, magvakat és porokat, olajba oltott sisakvirágos üvegcséket, aqua phosphorit, a halál virágát, és még sok egyebet, melyek felsorolására egy emberöltő sem lenne elegendő. Sehova sem indultam el a salétromos dobozkám nélkül, melyben ezernyi szikra szunnyadt.

Burchioiu hátán fekve horkolt, arca akár a szél szaggatta rongy. Így vésődött be az emlékezetembe – elmosódott arccal, hatalmas fülekkel. Épp indulni készültem, amikor az ajtó melletti sutban megpillantottam a kalapját: összerezzentem. Mennyi szomorúság rejlik azokban a ruhadarabokban, melyeket többé már senki nem ölt magára!

Futni kezdtem, utol akartam érni a brassói némbert, már a vizslató szemek sem érdekeltek. Ha lassú léptekkel haladok, akkor is láthatják, hogy menekülök.

A postakocsi dugig volt, no de az erszényem láttán a kocsis máris talált egy kiváló helyet számomra, mégpedig az ablak mellett. Kihajoltam a száz meg száz könyök koptatta ablakkereten – ekkor láttam utoljára a Bolgárszegi-kapu piros ívét, mely alatt Maximát tuszkolták kifelé, odébb pedig a kátránnyal lekent akasztófát. Lehúztam a redőnyt, s belesüppedtem az elnyűtt huzatba. Maxima halála életem végéig e kárpit virágocskáit fogja felidézni. Magam mögött hagytam Brassót, utcái lassan ködbe vesztek. A piros kapuk is beleolvadtak, s velük együtt drága nagyanyám alakja is.

Minden menekülésnek egyszersmind bűníze is van, koldussá teszi az embert. Aki azt állítja róla, hogy egészséges dolog, az sosem menekült, csak az útszélről szemlélődött. Menekülésem köpethez hasonlított, melyet soha többé nem sikerült lemosnom magamról. Mindenki láthatta rajtam. Ám akkor, az őrség fenyegetése miatt és Burchioiu emlékével a szívemben, a menekülést gondoltam az egyetlen járható útnak, a postakocsit pedig megmentőmnek. Sőt, mintha Sator taszított volna feléje. Szentül meg voltam győződve, hogy nagyanyám tette meg őt védelmezőmmé.

Nagyanyám számára az egyetlen hely, ahol az élet lüktetését érezte, Bukarest volt. Onnan jöttünk ide hosszú évekkel ezelőtt. Ott volt a háza, ahol az anyám is felnőtt, és ahol én magam is első ízben szívtam tele tüdőmet levegővel. Bukarestben élt Kegyes Zăval.

A postakocsit porfelhők lengték be, melyeket Sator fuvallata keringtetett, én pedig azt a pillanatot vágytam, amikor végre meglelem nyugalmam őseim keblén, gyermekkorom és álmaim városában, mely álmokat még mindig ontotta magából Maxima emlékezete, még ha a síron túlról is. Zăval, mint mesélte, a város legfontosabb embere volt, s a mi házunk körül forgott az egész világ. Mi voltunk az egyedüli emberek, akik számítottak. És amikor azt mondom, hogy mi, akkor Maximára gondolok, Zăvalra, és csak harmadsorban magamra, azon remény által vezérelve, hogy fényes jövő vár rám. Soha nem foglalkoztattak mások. A többi ember, akik a várost benépesítették és az utcákon nyüzsögtek, rendkívül büszkék lévén a házukra vagy a fogatukra, egytől egyig értéktelenek voltak számomra. Nem volt tudomásuk Sator létezéséről, nem látták, merre tart az élet. Árnyékok voltak csupán, melyeket ujjam egyetlen mozdulatával el tudtam volna törölni. Ám először el kellett jutnom a házainkhoz, és megtalálnom a többi satorit.

E meggyőződéssel a lelkemben közeledtem a városhoz, ekkor még mit sem sejtve arról, hogy a világ közepe egy hírneves szakács.

Fordította Szenkovics Enikő