Lennék mindenség ingecskéje
A NAGYSZOROS ELÉGIÁJA
Falum torka, ó, Nagyszoros,
voltam fakardos királyfi benned,
mennybe buggyanó kacagás, sírás kisfia voltam,
pici-pici falum torokban dobogó szíve;
csiklandott főzelékszagú vacsorák füstje, gondtalan
szükség, amint köröttem feltüremlett
tenyérnyi égre, kertekre, tanorokokra.
Nagyszoros, ó, Nagyszoros, belőled szakadtak föl
piros pirkadatokba szépapáim, szorgos hangyák,
nyeltél, ökrendeztél ganés-, szénásszekeret,
megkötött kerekek, hórukkok, ostorcsattogások
véreztek föl,
imává csüggedt a káromkodás, míg rajtad át a mélyből
fényre ért –
Falum torka, ó, Nagyszoros,
voltam én fakardos királyfi benned,
kapaszkodó, katánggal, csalánnal hadakozó,
s hintáztam égerágakon
fennakadt szénaszálakon,
táncolt a harangszóra talpam alatt ádámcsutkád:
árnya a toronygombnak –
szilajjá játszadoztál, karmossá karmolgattál,
fiúcskává csiklandoztál,
mire jött értem a szerelem, értem jött, igen,
Zsuzsanna képiben – – –
Mert jött Zsuzsanna, jött a Szoroson szépek
kicsi szépe, lábujjai között feltarajlott a sár,
fénylett mennyei-lilás bőre a faepertől,
orrát piszkálva jött a szekér után,
közelgett, mintha mesékből,
pici bokáját körbecsobogta
a keréknyomban aláhabzó lóhúgy melegen,
jött Zsuzsanna, átkelt a kérges tehénlepényeken,
aranylott hajában kósza szalmaszál,
királynővé vált hirtelen,
csakhogy lehessek király – – –
Zsuzsannának akkor még nem volt haja színe,
ajka sem volt még, szeme sem bármihez hasonlatos,
pici bogyókkal, sárgolyóbisokkal dobált az édes,
sűrű hajába kaptam, elpityerült, s én ijedten
ígértem néki madárkát, aranytollút,
mélyfüvű árokba csaltam
árvacsalánok, ménták közt kacarászni.
Szekerek jöttek, ostoros, hórukkos gazdák,
s lámcsak: suttogások is laknak a lapulevelek
alján – fénylettünk egymásra szentjánosbogárló
tekintetekkel, mint kik nem sejtik még,
de már félik a titkot. Veszélyek múltán Zsuzsanna
ugrott, elillant volna, s én – ki tudja, mért? –
kérleltem: játsszuk: eső is eshet!
S óvón rája feküdtem hasmánt. Moccanni mertem
a látott hágó csődörök, bikák mozdulatával,
s kerekült szép szeme kérdőn tág karikákra,
lepke-lehellete verdesett szeppent árvacsalán közt –
istenem, mily szuszogás! Honnan sejthettem volna,
hogy ez a hang majd felnő, magasztosul,
mint zokogássá a csecsemősírás?!........
...S mint csönddé a béke, ha hurutos huzat kél,
s mennybe sodor föl életet, álmot – engem e földgömbnyi
tájra –, s kis falum torkát, nyelni se tud
már,
megköti rom – – –
Piroslik még haloványan a Nagyszoros alján a fuldokló
élet, s csupán csak zászlónk, Zsuzsanna kockás
pici szoknyája, hajdani szűz-tisztaságunk
szent lobogója
csattog, leng idefönt – – – – – – –
ÖZÖNVÍZ
Ropog a kert, a bokrokat
forgatja már a sárga lé,
mohón a hídlásba harap,
zúdul a csűrkapun elé.
Fölkapja Illés szekerét
sarjústól; s fölpuffadt lovak,
döglött malacok ázalék-
naszádja nő az ár alatt.
Főzőtök-bálnák, paripák
törik a házat, rengetik,
lemarják jobbágykék falát,
a pince torkig megtelik!
Nézi a székely, könny csurog
bajszára, reszket, úgy kacag:
„Vigyed, uram, a házat is,
vigyed, ami még itt maradt!
Vigyed az asszonyt, kölyköket,
a böjtöket, az éjszakát,
vigyed a gólyafészkeket,
lássunk világot legalább!”
Dühöng az ár, s az ég alól
rongy falvak úsznak mennybe fel.
A bárka késik valahol,
a víz, a víz csak énekel.
HÁZIÁLLATOK
Plugor Sándornak
Kancák, szegett sörényű bambák,
ti roggyant térdűek!
tomporra hullt bikák, rózsás kis malacok!
tinók és tehenek – katángon, abrakon,
légykoszorús ünők,
csak bólogassatok!
S kutyák, kutyák, a holdra, hű ebek,
vonítsatok! – a Gazda fél, nem alhatik!
pamutpuha macskák és almaszagú egerek,
vinnyogjátok körül szétzüllött álmait;
s kosok, berbécsek, ájtatos juhok,
harmadfűn nőtt szelíd önkéntesek,
ostort csördítek, lószőrből fonott
ostort az alázat felett.
Fölzúg a pajta,
s egymás véknyába marva
a nyárba kitör
millió emberarcba öltözött
emlős
az emlősök között.
A SZIVÁRGÁSBAN
Ülve tivornyán, józan férfikor jobbján,
csömörös lakomákon,
szomorú fejem csak szegem föl,
emelem ki a ködből,
míg dőzsöl az Isten,
s álmoknak bőre is marjul, bévül
az alvó gyermekkor belekékül,
ha szivárvány-ujjal veri a ritmust,
dobol koponyán, hátgerincen.
Ülve tivornyán, csömörös lakomákon,
jelentem, amit gyulladt,
alvatlan szemmel látok:
a Csodák Csodája csöndben
belőlünk elszivárog.
Tűnik halkan, mint a szél a huzatban,
szivárog láthatatlan, mint megdobott madarak
tollai közt serkedező vér,
elillan, elároklik, s tündöklik száz alakban,
nem állja útját kő – se költemény.
S míg szegem szomorú fejem föl,
jonhomat mossa,
nyaldossa sóim,
fenséget kiold, sodor lázat,
szent tartalmaimból kiforgat,
mossa nyelv alól
az ezeréves, barlangfényű szókat,
s a megtartó, illő igéket,
mint a sav a fémet,
hűs égéssel kikezdi.
Nem kapkodok. Legyen hát úr a Szivárgás!
Tapasz se jöjjön résre, sebre.
Víg nedvei odakint vidítsanak lármát,
kapjon zöld lángra árokfű, ménta, langyos terje,
bozsogjon élet! S ha száradna is ránk
zörgőn a bőrünk, higgyük, hogy belőlünk
piroslik égen egy bolygó:
ágon a savanyú som!
Nem óvok már, s nem alkuszom!
Állok munkába itt, tivornyán,
józan férfikor jobbján,
hol a szivárgás kél s elered.
Sürgetek sajgó igéket,
lázítok velőt, verőereket,
s mi belőlünk loppal illan el, már újratermelik
működő álmaink és „szorgos szerveink”,
fogyunk-növünk,
fogyunk-növünk,
de vagyunk! részt veszünk
e lakomán, s jelöljék májfoltok bár testem:
– lélegzünk!, élünk!- ím
Csodák Csodáját
újra és újra megjelentem!
EPILÓGUS A LÓFÜRÖSZTÉSHEZ
Tompa Lászlónak
...És miután ama derék székely legények
szikrázó csillagporfényűvé,
holdfényben csillámló szőrűekké
csutakolták szilaj lovaikat,
rögtön beléjük költöztek
a pusztulás pici golyóbisférgei,
bombarepesznyüvei,
és szétvetett lábú állatok
lilára puffadt tetemei
úsztak alá a vizeken,
beleikből keselyűk
vontak kondenzcsíkot az égre,
lerágott koponyáikat kóbor kutyák
görgették hősi halottak
friss sírhantjai közt,
és traktorekék majszolgatták
a parton rekedt csitkók,
a gyönyörű, szomorúfűzsörényű csitkók
bokáit, húsukból bő lakomát csaptak
a félig fölkopott állú túlélők, hollók;
alapos, bizony kíméletlen munkát végeztek
a derék utódok,
az évek elvadult drótkeféi
áttetsző-derengő fényűvé
dörzsölték-fürösztötték paripáink,
már csak Szent Mihály lova poroszkál lehajtott fővel,
már csak az ő csontváza foszforeszkál
zörögve a csillagtalan éjszakában,
s Áron még szorítja, de Imre,
Imre ő egyre jobban elhagyja magát.
TAMÁSI ÁRON
Kötelet font sárból, szivárványból, erdők, legelők
csöndjéből, patakok morajából, jó erős kötelet,
ezerszín suhogót, s Farkaslaka főlőtt egyik végét
földobta a mennybe. Durumót elküldte faláska
pálinkáért, s amíg az oda volt, kilendült kelettől
nyugatig, fanyarkás mosollyal lengett Óceántól
Indiákig, légörvényt kőltött útjában, fölrebbentek
mezők, erdőségek, házak, s új, mesebéli alakzatokká
ismét összeálltak, mert ahol legközelebb volt az éghez,
szerettei földjén,nagyot dobbantott mindég.
Aztán egyszer csak fönnmaradt egy felhőn, ezernyi
színből font kötele fordított, homorú szivárványként
ragyogja be a tájat, s fekszik ő állára könyökölve,
hogyha fellegek árnya tévedne faluja fölé, elfüjja.
Hát, Istenem -
KÁNYÁDI SÁNDORNAK
A Nyikó vizén, Küküllőn, Maroson és Olton
dagasztóteknőbe ülnek,
mosóteknőbe szállnak
a gyermekek,
s egyikük eljut az Óceánig.
Felségvizeinken hajók süllyednek olykor,
a patkányok hagyják el mindenekelőtt
a fedélzetet.
Nem vagyunk mi hejdehej-legények,
másodtisztek sem vagyunk,
nem vagyunk derék kapitányok.
Volnánk csak jámbor hegedősök
kórémuzsikával,
pici furulyával,
szorongó torokkal,
elkékülő szájjal,
görcsbe-rándultan is
fújjuk, ugye, Bátyám,
végső pillanatig,
miként ama zenekar
a Titanic
fedélzetén.
NYITOTT ÉGBOLT
Eluntam a Balkán mocskát
Európába rángató vonatokat,
eluntam határátkelőitek vizeldéiben
bokáig húgyból lábujjhegyre csipeszkedő
s falba verődő kobakokat,
el kis motyóim dúlását, eluntam
bizony, heréim közül bőröm alá
is felbizsergő, motozó ujjatokat.
Rodin pózában ülök
félszázada a honi klozeton,
rettegjetek, én még maradok,
de indulnak fiaink, átrágják
magukat a parajdi sóhegyeken,
iszonyú szomjasak lesznek, mire
odaérnek, felisznak benneteket!
Eluntam emberkedni félszázadon át,
holnapra MADÁR LESZEK,
hallom, amint percenként percegve
vékonyul csontom, elmadárlik,
bőröm sincs már, csak szárnyam,
nő, röpít szabad és tömör levegőn.
Tudom, szószegők, lőttök majd rám,
akárha fácánra, pedig veréb volnék
csak, szürke. S pereg majd tollam,
mindnek szárából tinta csepeg.
Tudom, óceán nem leszek már,
de határátmosóvá
eltintatengeredem.
DÚDOLÓ
Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
vigasztaló-nagy csöndes ének,
lélegzete a mindenségnek.
Havazás lennék, mintha volna
kedvem és pénzem annyi hóra,
mellyel ember ily hitvány bőrben
havazhat egész esztendőben.
Lassún, mint akit nem is kérnek,
lennék Föld felett lengő ének,
egy szál ingben is elringatnám,
elmúlásommal sem ríkatnám.
Lennék mindenség ingecskéje,
öltözködnék a szegénységre,
ne üssön át az éjszakákon
vacogó lélek, fázó álom.
Havazás lennék, lengő áldó
gyűrött arcokra, földre szálló,
csitítgató is ott, hol láz van.
Méltóságos a pusztulásban.
ALAGUTAK A HÓBAN
Havaztam volna magam is –
de lám, hogy megeredt!
Hatalmas, vad pelyhekben hull a hó
a szülőföld felett.
Térdig, derékig, torkig ér,
suttogva fojtogat,
parázna habzás lepi el
a toronygombokat.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
S már égigérő hóban a táj!
Moccanatalanul
e Nagy Pólyában a lét
hallgatni tanul.
Kaszák és kések éle
mennyboltig bebugyolálva,
fuldoklón fordul fehérbe
a falvak szuszogása,
nem koccan kő a kőhöz,
hótömte szájjal szól, aki beszél –
s nagy havak gyomrában az értelem
békésen elüldögél.
Alagutakat a hóban!
Milljomnyi, egymást kereső utat!
itt a szívdobogás is havat olvaszt,
s álmok keringnek
az öröm és kín
eltömíthetetlen járatain.
Városok, falvak szívhangja hallik,
kásásodik a tél tömött fehérje,
okos szenvedély, kétkedő hit,
működtessétek egymást kereső
tekinteteink
lézereit!
Alagutakat a hóban!
Hű szándék, mozdulat,
törékeny álom, didergő elme
ne éljen a hó húsában
örökre elkeverve.
S ha majd e mennyei vatta
szánkból kifordul,
s nem a fagy bandái zenélnek,
viduljon taposó táncra a láb,
olvasszon világ-nagy termeket
körénk az Ének.
