„Mi ujság van a hazában?” – Vajda János versei a szabadságharc ünnepére
„Mi ujság van a hazában?”
Vajda János versei a szabadságharc ünnepére
A reformkor hajnalán született Vajda János (1827–1897) legszebb „siratója” költészetünkben az 1848-as szabadságharcnak. Ady úgy nevezte: „nagy elődöm”, „szent rokonom”. Vajda Petőfit tekintette példaképének, és korai lírájában a Petőfi-követés érzékelhető is. Az igazán nagy költeményeinek, melyek jellemzően az 1850-es évek után születtek, a magyar irodalom legfényesebb csillagai között a helye. Az alábbi válogatásban szereplő versei a kevésbé idézett művek közé tartoznak, ám kiemelkedő példái annak, milyen remekül ötvözte Vajda a keserű iróniát a drámai felindultsággal és akár a fanyar humorral. Olykor pedig tágas metafizikai magasságba emelkedik a költészet eszköztára segítségével.
A Lyukasóra című költészeti estsorozat tavaly áprilisi estjén Várady Szabolcs egyik feladványa volt a Tömlöctartó lehetett című Vajda-vers, melyhez érdekes adalékokat kaphattunk a hozzászólóktól. Alább az est felvétele is megtekinthető.
Mi újság?
Mi ujság van a hazában?
Minden által tudatik;
Egünkön egy régen látott
Üstökös mutatkozik;
A rég bujdosó szabadság
Számkivetett csillaga,
Melynek Európába nálunk
Végződik el sugara.
Mily gyönyörű ez a csillag!
Nézi ifju és öreg;
Sokan már el is felejték,
Sok nem is ismeri meg.
Haj mert nagyon régen láták
Legeslegutószor őt
Hetedik öregapáink
Háromszázzal ezelőtt!
Pedig míly kedves sugáru
Boldogító csillag ez!
Az ember ha látja, szinte
Szabadabban lélekez.
Csak az a baj, hogy sokáig
Még sehol se mulatott,
Nálunk is volt már egyszer, de
Csak keresztül utazott.
Sokan azt mondják felőle,
Hogy őt a nap kergeti,
Mely a többi csillagoknak
Sugarát irígyeli.
De ez oly nagy, oly erős, hogy
A nappal megütközik,
S ha legyőzi, soha többé
Tőlünk el nem költözik.
Akkor aztán minden csillag
Mely az eget ellepi,
Sugarát hozzánk a földre
Szabadon eresztheti.
Szabadság, egyenlőség lesz
Égen-földön mindenütt;
Vigyázzunk, ez ütközetnek
Nagy órája mostan üt...
(1848)
Ebéd után
Én is jóllaktam; (ha elhiszitek)
S most könnyedén pöfékelek;
A fapadon végignyujtózkodom,
A világról beszélgetek.
Most a földet úgy meghányom-vetem,
Még csillagot is rugatok vele,
A nagy nap mellett úgy elvágtatok,
Hogy összetörik lőcse, tengelye...
Úgy van; most én is gazdag úr vagyok
(Mig újra nem éhezem);
A lábaim csak úgy lógázgatom,
Az orromat füstölgetem.
Köznapi tárgyról verset faragok,
– Egetverő nagy gondolat,
Dicsőség, ősi hír, hősköltemény
Mai világban nem divat!
Hja, a dicsőség és az ősi hír
Fényes ma még, mert elkopott;
A vitézség ragyogó ködmenét
Megette a moly, – elfogyott.
Hát a barátság, hazaszeretet
S a szerelem istenei?
Élnek még vajjon? – élnek biz azok:
A festő lefestegeti...
Hát meghalt a dicsőség és a hír?!
– Szárazbetegség ölte el!
A költészet szép özvegyasszonya
Énekszóval temette el.
Gyászolja ez mai napiglan is;
Magamfélék is siratták,
Még én böjtőltem is;... de mindezért
Fülét se rázza a világ!...
Valóban és én oly bolond legyek,
Mártírrá tegyem magamat?
Kiéhezem, míg így töprenkedem,
Tovább lógázom lábamat.
Talán efféle könnyű dologért
Hálásabbak az emberek,
Minthogyha holmi hazaszeretet-
És hírről énekelgetek!...
(1848)
Tömlöctartó lehetett...
Tömlöctartó lehetett az,
Aki a sírt föltalálta;
Vak sötétség kedvelője,
Szolgalélek, vakandpára...
Aki a sírt föltalálta;
Vak sötétség kedvelője,
Szolgalélek, vakandpára...
Legyen bármi a halálban,
Semmivélét avvagy álom:
A halált nem, de azt a szűk
Sötét börtönt én utálom.
Semmivélét avvagy álom:
A halált nem, de azt a szűk
Sötét börtönt én utálom.
Adjatok vadállatoknak,
Vessetek ki a tengerbe,
Avvagy hagyjatok szabadban
Magas hegytetőn, heverve.
Vessetek ki a tengerbe,
Avvagy hagyjatok szabadban
Magas hegytetőn, heverve.
Tegyetek le egy örökzöld,
Ringató fenyőbokorba,
Hol fölöttem tölgycsoportnak
Koronás királya szólna –
Ringató fenyőbokorba,
Hol fölöttem tölgycsoportnak
Koronás királya szólna –
Mulandóságról, viharról...
A mély völgybe lebámulva,
Hova ő is minden órán
Leszáll örök nyugalomra.
A mély völgybe lebámulva,
Hova ő is minden órán
Leszáll örök nyugalomra.
Körülöttem születnének
Földet ingató villámok,
Még föl is ébresztenének
Egy-egy percre csattanások.
Földet ingató villámok,
Még föl is ébresztenének
Egy-egy percre csattanások.
– Költőnek, ki egyaránt élt
Hol a földön, hol az égben,
Volna-e szebb sírja, mint ott,
Ég-föld közt, a fellegekben?
Hol a földön, hol az égben,
Volna-e szebb sírja, mint ott,
Ég-föld közt, a fellegekben?
(1854)
