Irodalmi Jelen

Március emléke és a fotográfia

2018. március. 15. - 18:35

A Petőfi Irodalmi Múzeum március 15-i ünnepségén Simon Márton beszélt, ám egy páratlanul izgalmas kiállítás is megnyílt az ünnepnapon: a fotográfiatörténeti tárlat Országh Antallal a középpontban a 200 éve született Arany János költő szemszögéből vizsgálja a 19. század második felének fényképezési szokásait.

Idén igazán hasonló időjárásban baktathattunk végig a pesti belváros utcáin, mint tették azt éppen 170 évvel ezelőtt ama bizonyos ifjak – leszámítva, hogy ők jóval sietősebben igyekeztek a forradalom gyújtópontjait jelentő helyszínekre. A mai Károlyi utca igencsak kihalt volt a zimankós időben, de a Károlyi Palota kertjében megbízhatóan összegyűlt az a kis közönség, amely évről évre eljön a Petőfi-szobor megkoszorúzására és az ünnepi műsorra. Amikor az Egyetemi-templom harangja elütötte a delet, Prőhle Gergely, a PIM főigazgatója köszöntötte az egybegyűlteket, megemlékezvén az előző napi jeles eseményről is: a felújított nagyszalontai Csonka-torony átadásáról. Petőfi sokat győzködte barátját, jöjjön Szalontáról Pestre, ahol a fontos dolgok zajlanak, idézte fel beszédében a főigazgató, de Arany húzódozott ettől, mondván: a családjáról kell gondoskodnia szülőfalujában. E kétféle lelkület szép példája annak, hangsúlyozta Prőhle Gergely, hogy nem csupán a forradalmi hevület, de a józan építkezés, a tanulás, a biztonság is a polgári gondolkodás része.

Prőhle Gergely

A Petőfi Irodalmi Múzeum az Arany-évforduló alkalmából kisfilmeket készített neves művészekkel, tudósokkal, politikusokkal, akik a költőről beszélnek. E megszólalok egyike, Simon Márton tartotta az ünnepi beszédet a múzeum Petőfi-szobra előtt, előrebocsátva: szubjektíven szól majd, hiszen „Petőfi megcsinálhatatlan házi feladat”. A fiatal költő felidézte az első március 15-i ünnepséget, amire emlékszik: ötéves volt akkor, s a Kalocsa közeli szülőfalujában kellett végighallgatnia a díszbeszédet. Fehér inget adtak rá, körülötte kék huszáregyenruhák, s bár a beszéd tartalmából nem sokat értett, de „Petőfivel és a Jézuskával már akkor tisztában voltam” – fogalmazott Simon Márton. „Nem emlékszem olyan időre, hogy ne tudtam volna, kicsoda Petőfi Sándor” – tette hozzá, ahogy azt is: ennek az emlékezetében megmaradt ünnepségnek jövőre lesz harminc éve – mondta Simon Márton.

Simon Márton

Ezen évek alatt „beépültem egy erős ünnepi hagyományba – folytatta a költő és slammer –, és egy ponton véletlenül tudatosult bennem, hogy már évekkel túléltem Petőfit.” Az egyes korok és rendszerek által olykor kisemmizett, eltorzított kép mögött ugyanis egy olyannyira fiatal ember ácsorog – hangsúlyozta a költő –, hogy ha ma élne, még egy autóba is félne mellé beülni. Nincs, amit ne mondtak volna el róla, és „zavar, hogy nem tudom, van-e egyetlen tisztességes mondatom is róla” – fogalmazott Simon Márton. „Mit mondjon a pohár víz az óceánról?” Jövőre lesz harminc éve, hogy először nem figyelt egy díszszónokra – folytatta a szubjektív emlékezést Simon Márton, mint ahogy annak is, hogy elindult a folyamata a boldogabb, fejlettebb irányba, a jó közösséggé válás felé. „A szólásszabadság ügyében csapataink még harcban állnak.” Petőfiéknek ez gyorsabban ment – tette hozzá iróniával Simon Márton, majd így folytatta: „Bármilyen romantikus és naiv, Petőfi az egyetlen, akiben eddig nem csalódtam.” Felróható neki bármi – és akár joggal –, de ez az egy nem: csalódni nem lehet benne. Simon zárásképp a „másik, Petőfihez mérhető” költőnket idézte: „A mindenséggel mérd magad.” Simon Márton azzal búcsúzott: Petőfi olyan csillag, amihez nincs fénypont rendelve az éjszakai égen. De akinek ilyen szoros kapcsolata van a misztikus fönttel, az tud valamit – így, jelen időben.

Bíró Szabolcs

S hogy magának a költőnek a sorai is megszólaljanak, Bíró Szabolcs zenész elmaradhatatlan harmonikáján a Föltámadott a tengert és a Mit daloltok ti még, jámbor költők strófáit is megszólaltatta, játékával visszaadva a művek emlegetett jelen idejűségét. A muzsika után a művészeti és írószervezetek, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeum képviselői – Zsille Gábor, Gács Anna, Pósa Zoltán, Varga Betti, Bosznai Tibor, Szilágyi Zoltán, Kalla Zsuzsa és Prőhle Gergely – elhelyezték a koszorúkat a Petőfi-szobor lábánál.

Nemzeti színekbe öltözve

A program azonban még folytatódott, hiszen egy órakor tartották immár a díszteremben az Ország(h), város, híres ember – Arany János és a fényképezés című, új kiállítás megnyitóját. Az Arany-család emblematikus képét Országh Antal méltatlanul elfeledett fényképíró készítette, az ő életművének állít emléket a tárlat. A megnyitó Jandó Jenő zongorajátékával kezdődött, aki Liszt „Történelmi arcképek” című művéből a Mosonyi Mihályra emlékező darabot játszotta el. Ehhez kapcsolódóan hívta fel a figyelmet Prőhle Gergely: kiállításukkal olyan alakjait elevenítik fel a korabeli magyar kultúrának, akik kevésbé ismertek. Mosonyi Mihály is egyike ezeknek, a pesti József Attila utcában élt és működtetett zenei szalont – idézte fel a zeneszerző emlékét a főigazgató. Országh Antalról kevesen tudtak eddig még a fotográfia történetét ismerők közül is. A művészi életmű felfedezése és maga a kiállítás is E. Csorba Csillának köszönhető, aki egy Arany János családi fénykép fellelésekor kezdte el kutatni az Országh-fotókat, s egy, a korabeli Európát átszövő egész hálózat tárult fel – fogalmazott Prőhle Gergely.

Jandó Jenő

Hogy milyen ember is volt e kivételes életutat bejáró fotográfus, azt a Tasnádi Bence színművész által felolvasott levélrészletek is segítettek elképzelni. A közönség rögtön a szívébe zárta a sorai alapján végtelenül szeretnivaló művészt: ilyen bájjal és leleményességgel kuncsorogni az elöljáróknál valószínűleg senki nem tudott akkoriban. Egressy Gábornak 1863-ban még csak drámáit („literáriai csínyeit”) ajánlgatja nagy lelkesedéssel – és némi elismerés reményében –, no meg főszerepet neki és Prielle Kornéliának. 1875-ös levele Pulszky Ferencnek, a Nemzeti Múzeum főigazgatójának már lényegre törőbb: pénzügyi támogatást remél a múzeumnak felajánlott képei fejében, amelyek természetesen sokszorosát érik a szerény, kérelmezett összegnek, amiből sírt újítana fel, és kiváltaná zálogba adott tárgyait. Bár a stílus, az ötletesség és az ízes nyelvi fordulatok mindenkit megkacagtattak a PIM dísztermében, ám hogy e levelek milyen tragikus sors lenyomatai, és valóban milyen nehéz körülmények között születtek, azt nem sokkal később megtudhattuk Kincses Károlytól.

Tasnádi Bence

Előtte még a legilletékesebb személyt konferálta fel Prőhle Gergely: Pulszky Ferenc mai utóda, Varga Benedek, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója lépett a mikrofonhoz. Varga kitűnő összefoglalását adta, vajon mi alakította egykor Arany János téma- és formaválasztását – s ez a „valami” a Nemzeti Múzeum történetével is szoros összefüggésben van. A 18. század elején kezdődött Európában (elsőként brit földön) az a szellemi átalakulás, melynek során behatóan érdeklődni kezdtek a múlt iránt. Ez jelenik meg a fotókon is, amelyeket most kiállít a PIM. Korábban ugyanis a történelemhez való viszony amolyan görögös, morálfilozófiai kérdés volt. A 18. században az apró dolgok is elkezdik érdekelni az embereket: közvetlen környezetük, az egykor ott élő figurák, tárgyak mibenléte. Voltaképpen a múlt birtokbavétele kezdődött el – fogalmazott a történész –, a saját történelem felfedezése, amely a 19. században gyűrűzött be Magyarországra és teljesedett ki. Ennek lenyomatai például a várrajzok vagy a numizmatika. De akár Arany balladái is: Varga Benedek külön tapsot érdemlően szemléltette Arany mesteri fordítói képességeit a Sir Patrick Spens című skót balladarészlet előadásával angolul és magyarul. A vizuális emlékezet is kitárult, s megszületett a fotográfia, amely ugyanolyan kreatív művészet, mint a festészet, ha realistább is – emlékeztetett a múzeumigazgató. „Szűkszavú elbeszélői műfaj, nagyon tömör és kiérlelt – akár egy Arany-ballada.”

Varga Benedek

Arany és a fotográfia kapcsolatának megidézéseképp Tasnádi Bence felolvasta Tompa Mihály 1863-ban kelt levelét Arany Jánosnak, melyben a hozzá megérkezett családi fotót kommentálja Tompa tréfásan, és érdeklődik a barátjának küldött vers megérkezte felől. Mulatságos perceket szerzett Szemere Miklós ugyanekkor kelt levele a költőnek – „Jancsi! Mi az a mátric?” kezdettel. A levélváltás bizonyos fényképmásolat körül forog, és Szemere bevallja, hogy mit sem ért a fotógráfiához, nem érti az instrukciókat sem, amit ahhoz kellene tennie, hogy bekerüljön egy kiadványba a portréja. De a legmókásabb a korabeli „Photoshop” megjelenése, na meg az örök hiúság: Szemere leírja, hogy a Barabás róla készített fotóportréja olyan vacak lett, hogy nincs a képen szeme, amit ő nekilátott tussal megrajzolni magának, és akkor már az arcát is átalakította.

Országh Antal életművéről Kincses Károly, a fotográfia legkiválóbb hazai szaktekintélye beszélt. Rokonszenves elfogultsággal, hiszen, mint mondta, régen fűtötte így a lelkesedés egy művész iránt. Ez beszédén is átütött – néhány percben olyan átélhetően vázolta fel a Máramarosszigetről 1818-ban indult, majd hatvan év múlva egy pisztolylövéssel Pesten véget érő életutat, hogy mindannyiunkhoz közelebb hozta a fotográfust. 1848-ban dezertált az osztrák seregből, s az emigráns sors várt rá Konstantinápolyban. Itt nyelvtanításból élt, megtanult fényképezni – egyébként sok magyar honvédtisztből lett fényképész, magyarázta Kincses Károly. 1853-tól Párizsban él, festészettel, fotóval foglalkozik, műtermet nyit egy elegáns környéken. Országh Antal találta fel a papírporcelán-kép technikáját, ami kora fantasztikus újítása volt. (Ő készítette az első reprodukcióját a Petőfi-dagerrotípiának.) A módszert szabadalmaztatta is, és mivel a honvágy hazahúzta, az amnesztiával Pestre költözött. Az akkori Kerepesi úton rendezte be porcelánfényképészeti műtermét, ám az üzlet egyre rosszabbul alakult, mígnem Országh tönkrement. Írt, fordított, kegyelemből írnok lett. Ám egyszer csak dörrent a pisztoly kezében, és vége lett ennek a csodálatos, szerencsétlen sorsú embernek – zárta megnyitóját Kincses Károly. Előttünk viszont feltárulhatott a PIM kiállítása, amely most életre kelti a páratlan életművet.