Ugrás a tartalomra

 

Ocsúdás

Bár a szövegek lineárisak és egyértelműek, mégsem kedveznek a szó szerinti értelmezésnek; olvasásuk asszociatív viszonyulást igényel. Ezek a Géczi-költemények költői lélekkel olvasandók.” – Géczi János Törek című verskötete fölött Krausz Tivadar merengett.

Sok évtizede már annak, hogy Géczi János feltűnt a horizontomon   azzal, hogy megérkezett hozzám a legendája. Pontosabban a Vadnarancsok legendája. Előbb a legenda, a könyv kicsivel később. Én meg olyan vagyok, hogy csak azt tekintem igazi költőnek, aki legendás. Géczi János személye maradéktalanul kimeríti ezt a követelményt.

A könyv, amelynek olvasatát adom, a Törek. Mi is a törek? Összemorzsolom a kalászt. Elválasztom a búzát az ocsútól. A megtisztított gabonaszemekről elfújom a pelyvát. A szemeket megőrölhetjük, vagy adhatjuk a galamboknak. De ez az egész most nem a búzaszemekről szól, hanem a törekről, arról a növényi törmelékről, ami már csak állateledelnek való. Az ember számára hulladék, ami csak arra jó, hogy elfújjuk, esetleg vályogvetésnél hasznosítsuk.

Egy kötetnyi törek, amit a szélbe fújhatunk. Évtizedek nagy tapasztalásai után kristályosodó kicsi versek.

A könyvével (Törek) azonos című számozott nagyciklusban szigetszerűen helyezkednek el a címekkel ellátott versek, és 118 számozott szövegpelyva hever: a folyamat ívétől többletjelentést nyerő 118 rövidvers. A folyamat egysége révén egyetlen nagy költemény. A további versekre jellemző, hogy címük a verszáró szó. A cím célirányt ad, s a vers a végkifejletében el is jut céljáig. A verszáró szó mint cím egyfajta költői fatalizmus. Ezen versek formakultúrája ugyanaz, mint a nagy Törek elemeié. Rövid versek modern szövegköltészete ez.

Takarékos, tömörített szövegezés, amely a lehető legtöbbet bízza az olvasóra: kreatív együttműködést kér tőle. Géczi költészete inspirálja az alkotó olvasást. A kreatív olvasó szubjektív értelemben tényleg társalkotó. Bár a szövegek lineárisak és egyértelműek, mégsem kedveznek a szó szerinti értelmezésnek; olvasásuk asszociatív viszonyulást igényel. Ezek a Géczi-költemények költői lélekkel olvasandók.

Géczi János nem is rejti véka alá ebbéli, olvasók felé irányuló elvárását: „Maga a szöveg a pokol, / ha olvasója nem alkotja jelentővé.” E gondolatkör másként is felbukkan még: „Voltak idők, amikor megláttam a paradicsomot. / Voltak idők, amikor úgy képzeltem el, / mint a könyvtárat. … Mondtam én, aki hitt a könyvekben.” – Figyelemre méltó múlt idő. „Mondtam én, aki tudja már, mi a gyehenna, / Ma már a könyvtárat a pokolnak képzelem.” – Ebből következne: aki ír, szaporítja a bűnt. S a költői realizmus legalábbis kegyetlen: „Láttam a szemedben, tudod, meg fogsz halni.”

Ez a könyv feltűnés nélkül modern. A Törek mint folyamat tudatműködés-lenyomat, mely tudatműködésben a létező valóság oly költői, hogy lényege szerint a költészet alkotta valósággal azonos: „Megáll a kirakatnál / cipőtalpa alatt a sorvégi jambus / lehullt szőlőszem, széthasad”. A Törek a tudat reflexióinak és differenciálásainak lenyomata. A Törek intenzív létélmények sorozata: „Az, akit a képzelet teremtett, / mellé matematikát és etikát, / üldögél a teraszon, reptet / galambokat a téridőn át.” Az egyes versmomentumok megfoghatatlan pillanatokat kapnak el: „Ahogyan ott marad a lengés egy pillanatra, / ahol szállt a hinta.”

Miről is szól ez a verseskönyv? Például arról, hogy a költő túl a hatvanon, még ereje teljében, kincsestára tele tapasztalattal: ezek birtokában éli és élvezi komikus és tragikus világát. Humorral és fantáziadúsan: „Bundermajom: A porondon tartanak csak ezüstláncon, / hogy le ne tépjem az elefánt fülét, / s bár alszom illatos kukoricaháncson, / éjjelente fogom a balerina kezét.”

Kortárs költők barátsága, például Aranyé és Tompáé, hogy a két kétszáz évest említsem csak, irodalomtörténeti jelentőségűvé tud válni, hiszen nem kell hozzá több, csak barátság és erős költészet. Géczi versben említi Sziveri nevét, Zalán Tibornak és Fodor Ákosnak verset ajánl. De lesz-e irodalmi példaképeket méltányoló utókora a mának? Hiszen Géczi ilyeneket prófétál: „Megköszönve a létet, / bekövetkezik a végítélet.” Vagy: „A kertből végül semmi sem / marad. A tűztorony hangja.” Avagy: „Beomlik, pusztul vele a világ, / nem marad utána története.” Természetesen nem gyakrabban komor ez a költészet annál, mint ahányszor a nappalra éjszaka következik: „felkel este az Orion, majd reggel lemegy.”; „Úgy őrizlek, mint bükk törzse a rávésett jelet, / mint tea a rumot, rum az Indiákat, / szulák a kerítést, kerítés a házat.” Hiteles költészet ez annyiban is, hogy a költő a verseiben megeleveníti élete helyszíneit. Erős lokalitástudat érződik, mikor Géczi a Balaton-partot említi. (Erre most nem hozok idézetet, idevágó sorokra lelni az olvasó házi feladata lesz.)

E költészet egészen a szagokig, illatokig lebonthatóan realista: „Egyben hasonlítunk egymásra. Az alma illatát / talán ugyanúgy szerettük, de nem / beszéltünk róla.” Továbbá: „S akár ki is szagolhatta / az irodámban, ha benézett volna, / a húsvéti rozmaringot”, valamint: „De a zsidó, az arab, s a villódzó turistaszem / ugyanazt a bugyit látja / színtiszta hernyóselymével lobogni / a városfal résében nőtt bokron fennakadva / a kapu fölött, ott, a bástyafoknál, / ahonnan lábujjhegyre állva elérhető / a pinaszaggal majd tökéletesen azonos / szentjánoskenyér-odorú égbolt. / S terhét viseli a magasban élő bokor, a sokjelentésű rózsa, / amelyre ráterül a tökéletes illatú ruha, / s amikor virágzik, rá pirosával vérfoltokat spriccel.” – Az összetett és árnyalt látásmód végig jellemző az egész könyvre – ez persze nem azt jelenti, hogy ne volna közérthető a tanulság: „Mert annyi mindenben hittem, / túlélt több rendszer és isten, / Mert én mindegyikbe belehaltam, / hogy életem rajzfilmhőséből / több van.” Ennek a realizmusnak a bölcsessége elsősorban az időhöz viszonyulásban mutatkozik meg leginkább. Van a költő, és van az idő, s az meg telik-múlik vele.

Utóirat:

Számomra az a jó könyv, amire az első olvasás után is visszajárok, mint hiéna a dögre. Az ilyen újraböngészések alkalmával derül ki, melyek a legkedvesebb versek, versszakok. A kedvencség hangulatfüggően változhat, de ha bármelyik visszatérően megüt, akkor bizony tartósan kedvenc versről, versszakról van szó.

Következzék hát a kedvencem: „Sötét mondat mélyén / egyetlen szárnyas fényes lélek, / lenge, kóbor árnyak élén, / a sikátor alján Dante lépked.” (109. Törek) Ez a törek, csakúgy, mint az összes, csak annyiban függ össze a többivel, amennyiben minden mindennel összefügg, de közvetlen előzménye és következménye nincs. Magában lebeg, ami az olvasót kényszeríti egy teljesebb verskörnyezet elképzelésére. Ez a négy sor úgy meg tudja ragadni a fantáziámat, hogy tudom, a sikátor, ahol Dante lépked, az Dis, a pokol feneketlen fővárosa. Ez a sötét hangulatú négy sor nagyon kedves az én eklektikus lelkemnek. E négy sort már fejből tudom, kiváló refrén volna egy dark-goth zenekar számára. Lehet, hogy zenekart alapítok?

Krausz Tivadar

Géczi János: Törek. Pesti Kalligram, 2017

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.