Vérzivatar – Farkas Árpád versei
EGYSZER MAJD ARCOM IS ELKÉSZÜL
Halálos ágyán tíz szikrázó ujjal anyám
még lefejtette arcát –: viseld egészséggel, fiam!
Széthordanák úgyis férgek a föld alatt,
fölzabálnák csigák és pondrók,
pedig kislánykorom szalad véle, kötényéből
magot szórva a libatopos udvaron,
keringnek benne az első bálok,
pelenkamosások, jaj, de megvénült ez az arc is, fiam.
Szinte nem is az enyém, oly messzire költözött,
idegen mosolyok ringják körbe, feketekendős,
kalapos bólogatók,
vigyetek innen már haza engem, fiam,
eleget ültünk nyakukon,
lám, telistele az utak emberekkel,
egymás sarkába hágva
hová türemlenek oly eszeveszetten,
tegyék majd keresztbe koporsómat,
csak az anyák koporsóin átlépve
tülekedhessenek ki e világból!
És jöjjetek el a temetésemre, fiam,
ne a végtisztesség végett, csakhogy együtt
legyetek végre mind,
kik ma még falak mentén lopakodtok,
lesütött szemmel kerülvén egymás tekintetét:
szikrázó szemmel álljatok körbe néha egy gödröt,
hátha megvillan odafönt az ég.
Simítsd csak arcod vissza, jóanyám
csupa vérző hús, szikrázó csont mögötte az idő.
A te gyönyörű orcád régóta rásimult a tájra,
két szemedből szivárog a Nyikó, a Küküllő,
homlokod mögött a Hargita
gyorstarlásos, málnavészes boltja.
Kislányos, vénült arcvonásaiddal
mit kezdhetnék, anyám?
Maholnap hadba kell szállnom,
az első ellen összecsuklana
a nevetéstől, fölemelvén sisakrostélyomat.
Vállamra borulna, úgy röhögne,
hogy micsoda szelíd kislányokkal
küldték megküzdeni a villámos ég alatt.
Elsírná aztán: neki anyja, húga,
gyermeke van, minek közibénk vérzivatar?
Billeg ujjaid közt a húsjegy, kenyérjegy,
búcsúzol, anyám.
Arcod a vizeké, füveké, köveké,
magukra ők öltik lassúdan.
Anyaöl-szőtte villámaidból
elkészül egyszer majd az én arcom is:
szikár lesz, fanyar és kemény,
akár e költemény.
HA SÍROKON HAJT KI A REMÉNY
Állok a Temetődombon: utolsó nagyszülőm a halott.
Körül a kicsiny sereg: negyven házat is alig
számláló falucska minden dobogó lelke
s esőmart tekintete ünnepi gúnyában seregel,
mert társuk a százados gondban közéjük megjött:
burrogó koporsós masinán
a 88 évet megélt Erzsi néni van itt,
kinek tízévi távolléte alatt elméjének s házának
udvarát hiába nőtte be lassun a mész és a fű,
csöppnyi Nyikó-menti falujába végül is megtért,
Székelyszentmiklós vénült, ráncossá rándult szívébe,
honnan a századvég háromszor annyi gyermeket
küldött a világba, mennyi most lakja,
sodorván messzire őket, hogy élők is haza
alig találnak, nemhogy a holtak.
Várja hát őt is kulcsolt ujjak közt billegő virág képében
kegyelet, mert felébredt a közös emlékek háza,
régi kalákás nyarakból, csattogó szérűkből, sziszegő
kulákévekből s önfeledt majálisokból csap föl
az együvétartozás pislogó melege-fénye; s lám:
a falu összes férfija: mind a tizenkét
ötven és hetven közötti ember
(újmódi Kőmíves Kelemen?)
ássa özvegy Farkas Jánosné, született
Kibédi Erzsébet sírját inatszakajtón,
akárha mindük a magáét ásná,
s mintha csak hinnék:
szétporló testünktől köttetik örökkévalóvá majdan
az együvétartozás földje.
Állok a Temetődombon, turkál hosszú ujjaival
hajamban a szél, firtatván ő is: mi mászkálhat
a negyvenesztendős ember fejében, midőn utolsó
nagyszülőjét is temetvén újabb szakadéktátongató
férfikorba ér;
hátsógondolat-fürkésző, s hangtalan szívbéli
hangokat is lehallgató
mikrofongallyat hajlít ajkam elé:
miként cselekedett kegyelmed az elmúlt négy
évtized ezüst zivatarai alatt, miként bujkált
Szent Mihály lova elől, hogy ily ép bőrrel megúszta,
holott dicső elődei már huszonhat évesen,
már harminckét esztendősen
magukra húzták az életmű
márványtömbjeit;
volt-e értelme, s mi lett volt légyen értelme annak,
hogy a gondviselés kegyelmesebb markából
kiszökvén
fehér papírlapok villámaival világította be éjszakáit,
s újkori sámándalokat dúdolva dúlta fel az elsüllyedt
temetőket,
lézertekintettel könyörögvén ki ősei csontját a földből,
mely, lám, továbbra is inog és remeg,
szivacsként issza be az élők seregeit;
haszna mi volt a márciusi, a júliusi dalnak,
ha nyárra amúgy is ősz jött,
s télre májusi hózivatar,
hát az esengés, kegyelem iránt a Hónak,
és dérütött, hótömte létben a társkövetelő
példabeszéd,
ha negyven felé már lassún elhagynak az élők,
a társak; rendre a villó bokájú lányok,
s illó barátok bújnak a földbe vagy távoli ködbe...
S a csörte, a vágta, bitang barmok bőrén
ostornak csattogása,
dalba szelídülés, gögölődés versbe – jó mire volt?
Állok a Temetődombon, pici levélfülekkel
fülelő gallyaknak mondom, szólok a szélbe:
faggatódzó kérdések, ne bántsatok! –:
költő nem voltam én; csupán féltem.
Leféltem szépen e negyven esztendőt,
s mert ráncos bőrű, bőgő, és didergő csecsemőnek
szültek engemet is,
hát betakartak bolyhos altatódallal,
s már riadoztam: ne múlna fölülem a melengető ének;
raktam csuszából pajtát, homokból várat;
össze ne duvadna! – lélegzetfojtva dúdoltam
varázsigéket;
szerelmes voltam egy vékonyka csontú,
pici leányba: „Zsuzsanna, te is megszeress!” –
dönögve remegtem érte;
másztam a hágót, a Nagyszorosét, melynek tetején,
fönn a Temetődombon izzott a Nap,
és rántott vissza a sár,
és magába szívott a hó!,
hórukkos, káromló-esdeklő szókkal,
vacogón kúsztam a fényre;
és éjszakák jöttek, szobáim elerdősödtek
ágroppanások, vadmorranások lakták bútoraim,
s a hörgő vízcsapokból is dzsungeli fenevadak bőgtek;
és féltem a loppal lebbenő lepkét,
az esték vállamra zúduló testét,
s vontam magam elé papirost: mécsest!;
s a világ kitágult, kiöblösödött előttem föld s az ég,
Erdély szívéből messzi tengerekig és bolygókig
láttam,
s hogy nem kél föl többé a Nap: riadoztam érte;
s fénylett kincsekkel bévülről rakottan a bőröm,
bronzlott!, s ha ellenem vonuló kések pengtek,
élük, hogy kicsorbul, már őket is féltem;
remegtem a rétet: míg alszik, elhagyja a harmat,
a tölgyet: álmában kidöndül;
nem vennék észre nélkülem a dolgok,
ha vélük csodák történnének?;
féltettem a lélekkel csordultig meglakott tájat:
ha titka van, álmában ne beszéljen!--
mert elindul egyszer egy fűszál, elviszi
anyám egyetlen mosolyát, minthogy hullámzó
mezők, tarajló szántók áradatával úsztak el
nagyszüleim,
s már csak sírok a bóják –
s hogy hantokon nyüzsgő, ecetes hangyák
nyelvemet némává nehogy bezsibongják,
gyásztalan piros torokkal,
fölsebzett szájjal dúdoltam darabos, szederjes szókat,
zöld lombú igéket, kalapáló szívvel,
mint ki az éjben sírok közt fütyörészget;
de költő nem voltam, költő én nem;
énekeltem csak félelemből a rettenet ellen,
tizenkét sírásó ember verejtékhitével,
az együvétartozás ribanc reményével
állva meg itt, a Temetődombon,
zúgva szembe a széllel:
félni kell bátran! S élni. Élni.
