„Sejtettem, hogy az irodalom világa lesz az otthonom” – Beszélgetés Mohai V. Lajossal
Szülőföldje Kanizsa, otthona Buda – a távolság csupán földrajzi, mert eddigi életműve e kettő metszéspontjában helyezkedik el. Író, költő, irodalomtörténész, aki az Eötvös Collegium alma matere után a saját útját taposta ki. Mohai V. Lajossal nemrégiben átvett József Attila-díja kapcsán beszélgettünk.
– Nemrég egy Eötvös collegiumi esten szerepeltél, ahol többek között Szörényi Lászlóval felelevenítettétek a „bohó fiatalság” éveit. Ha most találkoznál azzal a bizonyos fiatalemberrel, mit szólna a friss József Attila-díjadhoz? Elégedett lenne?
Ahogy arra a fiatalemberre visszaemlékszem, abban biztos vagyok, hogy lenne mit számon kérnie rajtam. Az elégedettség azonban már akkor sem volt jellemző rá, az idősebb pályatársak iránti tisztelet azonban igen. Azt a Ménesi úti vidéki fiút az irodalom szeretete és a tanulás láza jellemezte; remélem, hogy ezeket a vonásokat az öregedőfélben lévő mai önmagán is észrevenné. Az ember életét azonban jobbára a körülmények és a lehetőségek másképp alakítják, mint ahogy a fiatalság idealizált pillanataiban azt elképzelte. A pálya elején az ember többre vágyik, mint amit a felnőtt számára bevált.
– A pályatársakra való figyelem egyre ritkább erény manapság. Számodra már az egyetemen kézenfekvő volt, hogy egyszerre foglalkozol majd szépírással és kritikával?
Azt valamennyire sejtettem, hogy az irodalom világa lesz az otthonom, ha szabad ezt mondani; ez nyilván azért lehetett így, mert az olvasás és az olvasás élménye, kiváltképp a szépirodalom, nagy hatással volt rám, és a hatás ma is tart. Éppen abban a korban kezdtem írni, amiben oly sokan mások, fölső tagozatosként és középiskolásként; aztán az egyetemi évek és az Eötvös Collegium könyvtára rányitották a szemem az esztétika, az irodalomelmélet, az irodalomtörténet-írás világára. Igyekeztem tanulni, és sokat olvasni, ez a Ménesi úton könnyen ment. És a kollégium épületében helyezkedett el az Irodalomtudományi Intézet, szerdánként csupa nagy tekintéllyel találkoztunk a folyósokon. Életre szóló élmény ez. Akadémiai vagy egyetemi ember azonban nem lett belőlem, ez hosszú évekre okozott nagy lelki hegyomlást. A nyolcvanas évek nehezen teltek, eléggé aláaknázott terep volt a számomra, de a kilencvenes évektől meglehetős szorgalommal kezdtem publikálni, dolgozni. Előtte is írtam, szépprózát is, de „Budapest hontalan vándorának” éreztem magam, nem egyedül az évfolyamtársaim közül. Mégis, ha számításba veszem azokat az éveket, gyümölcsözőnek gondolom őket, mert „bemaszatoltam magam az élettel”, hogy ellopjam Bohumil Hrabal szép gondolatát. Ezért az első prózai munkáim negyvenéves korom után jelentek meg.– Ez melyik köteted volt?
Ez még csak nem is kötet volt, hanem rövid prózai írás az Új Forrásban. Később Jász Attila barátom terjedelmes kritikával tisztelt meg a Papírbóják és a Kritikai labirint című könyveimről, és kérte, hogy adjak írást. A Kanizsa elestére esett a választásom, akkorra már prózai tervekkel is dolgoztam. Meglepetésemre abban a számban találtam egy Tandori-verset, nekem ajánlva. De ha már itt tartunk: nem prózakötettel, kritikusként vagy esszéistaként léptem ki az olvasók elé, hanem a Kilazult kő című kis verseskötettel. 51 éves voltam akkor, halálélmények után és halálélmények előtt. E könyvecskétől datálódik a PRAE. HU Kiadóval és Balogh Endrével a közös munkánk, amely 11 év alatt barátsággá érett, és 9 könyvet, köztük 4 verses- és 2 prózakötetet eredményezett. Szerencsés vagyok, mert soha nem gyötört a megkésettség érzése, és a türelmem sem fogyott el. Emlékszem, egy tó körüli sétán mondta Jász Attila, Sanyi kutyáját sétáltatva, Tatán, abban az időben: „hosszútávfutó vagy, Lajoskám”!
– Azok a bizonyos halálélmények esszenciálisan jelennek meg A bátyám hazavitte a halált című kötetedben, melyet „elégikus vízióknak” nevezel. Ez egyszerre családtörténet, szülőföldtörténet és – mondjuk úgy – ragaszkodástörténet. Úgy érzem, de javíts ki, ha nem így van, valahol minden műved „az eltűnt idő nyomát” keresi, és a búcsú motívumára van felfűzve.
És mindenekelőtt a megragadhatatlan melankólia érzésére, amely nagy hajtóerő. De igen, ragaszkodástörténet, amely talán romantikus vonás is bennem. Halálok, családi halálok kísérnek az életben, ahogy másokat is, hűvös visszatekintésre azonban e pillanatban még nem vagyok képes. Az általad említett könyv létrejöttéhez a saját történetem úgy járult hozzá, hogy megjelenése, illetve az összeszerkesztése időszakában egy ritka tüdőbetegséget diagnosztizáltak nálam, és hosszú ideig nem látszott tisztán a kifejlete. Voltaképpen azt gondoltam, hogy az utolsó könyvem. „Hol van otthon a halál” – ahogy egy szép kritikájának a címében Vári Gyuri írta róla.
Te azonban azt is tudod, hiszen kávéházi beszélgetéseink alkalmával szóba került, hogy A kanizsai Hidegház címmel hosszabb prózai vállalkozásba kezdtem, amelynek még nem tudom, hol és mikor lesz a vége; sok szakmai gondom támadt közben. A Bátyám hazavitte a halált azonban a része, ahogy bizonyos értelemben a Szeptember végén áhítat című verseskötetem is része ennek a nagy munkának. Aztán kiderül, hogy a célkitűzést elérem-e.
A ragaszkodástörténettel mindenesetre fején találtad a szöget!
– Azt mondod, „Budapest hontalan vándora” voltál. Olyan értelemben is, mint kanizsai? Mint a fővárostól idegenkedő?
Nem, Budapesttől soha nem idegenkedtem, sőt gyerekkoromban sok időt töltöttem itt a Krisztina körút és a Mikó utca sarkán, a negyedik emeleten, szemben a csodálatos Vérmezővel. Itt laktak a nagybátyámék, és az első egyetemi évemet is voltaképp itt töltöttem, az Eötvös Collegiumba 1975 őszén, másodévesként kerültem. E tekintetben is a szerencse fia vagyok: ma már nem tudnék elképzelni semmit a Ménesi úti évek nélkül, ahogy Buda és a Krisztinaváros nélkül sem. A mai, és – reményeim szerint – az utolsó íróasztalom is itt áll a Krisztinavárosban.
De a Krisztina tér és a környéke visszarajzolja nekem Kanizsát a Felsőtemplommal és a Deák térrel – és persze odarajzolja Kosztolányi alakját, Tandorit, Ottlikot, Balassa Pétert.
A „Budapest hontalan vándora” metafora „közös munka” gyümölcse Hóvári János barátommal, nyolcvanas évekbeli bolyongásaink idejéből származik, próbáltunk valami használható kifejezést találni akkori életérzéseinkhez. Vidéki fiúk voltunk, izgatottak és kívülállók, eléggé beszűkített lehetőséggel rendelkeztünk, de regényes lélekkel. Ezért.
– A nevek, akiket az imént felsoroltál, voltaképpen a sarokpontjai is az eddigi irodalomtudósi életművednek.
Az egyetemi évek alatt irodalomtudósnak készültem, de nem lettem az – ezzel azonban nem szeretném kisebbíteni, amit eddig elvégeztem; az irodalomról való gondolkodás mindig foglalkoztatott, sokáig követtem az különféle elméleti iskolákat, ma már ez igen hézagosan történik meg. Inkább írók, irodalmárok munkáiból merítek eszmét, ha szabad így fogalmazni. Egykori tanáraimtól, Németh G. Bélától, Hankiss Elemértől, Bonyhai Gábortól, vagy olyan kitűnő elmék munkáiból, mint Martinkó András és Balassa Péter; csak a tegnapiakat említem, mert a maiakból senkit sem szeretnék kihagyni. Szívesen olvasok fiataloktól is, Kovács Krisztina, Szilágyi Zsófia, Vári György munkáit sokra becsülöm.
Az előttem járó maiak közül Eötvös collegiumi tanáromat, Szörényi Lászlót és a szintén kanizsai születésű Szakolczay Lajost mégis mindenképp megsüvegelném. Mindig fölvillanyoz mindkettejük józan derűje és töretlen optimizmusa, sokat tudnak olyan irodalmi világokról – a magyar régiségről Laci, és a határon túli irodalomról Lajos –, amelyekben én közel sem vagyok annyira járatos, mint ők.
Az Édes Anna volt az első Kosztolányi-mű, tizenegy évesen olvastam. Igen, Kosztolányi alakja, személyisége és a műve foglalkoztatott eddig a legintenzívebben. Az út tőle vezetett Ottlikhoz és a nyolcvanas–kilencvenes évek nagyjaihoz, közülük többeket volt szerencsém személyesen ismerni. Tandori meg az egyik legfontosabb „irodalmi alakom”, kritikusként és költőként is. Mindig elvarázsol.
Érzelmes lélek vagyok, idejétmúlt figura.
– Kosztolányiról van egy monográfia-alapnak beillő tanulmányköteted, amely egészen új szempontokat hoz be a Kosztolányi-elemzésbe. Tervezed, hogy ezt kiteljesíted?
2010-ben jelent mega szombathelyi egyetemi kiadónál, Fűzfa Balázs ösztönzésére, A sárszegi regények és környezetükcímű hosszú tanulmányom, amelyet 2016-ban ugyancsak itt követett A vidék mélységes mítosza cíművékony könyv; ennek az alcíme a Fejezetek egy Kosztolányi-monográfiából. A bemutatón, amelyre az Akadémia könyvtárában került sor, Balázs is nekem szögezte a kérdést, hogy a közel félszáz esszé, tanulmány és kritika után, amelyet Kosztolányi művészetének vagy a vele foglalkozó szakmunkáknak szenteltem, lesz-e összefoglaló munka. Azt feleltem, hogy nem; legfeljebb a Neróról tervezek valami hosszú tanulmányt vagy esszét. Két okot mondok neked most: először is nagyon nehéz megfogalmaznom, hogy mi a monográfia (kicsit úgy jelent ez nehézséget nekem, mint ahogy nem tudom megfogalmazni azt sem, hogy mi a regény), másodszor a monográfiához rengeteg időre és egzisztenciálisan nyugodt körülményekre lenne szükség. Fogyó időmet és fogyó energiámat pedig egyre inkább a saját szépprózai munkáim követelik maguknak.
A Pacsirta többszöri elolvasása után kezdett el foglalkoztatni a vidéki kisváros irodalmi megjelenítése. Úgy is mondhatnám, hogy aztán Sárszeget „körbeolvastam” a magyar irodalomból, majd a tágabb kör következett, a monarchikus irodalom különböző szólamaival, Prágával, Béccsel, Zágrábbal egészen Szarajevóig, Kafkától mondjuk Ivo Andrićig. A későbbiekben meg a térség azon nagyságai, akik – más-más módon, lehangoló társadalmi és szociális körülmények között – megőrizték porladó mivoltában is a monarchikus érzésvilágot, mert nem tudtak nem ragaszkodni hozzá. Elég csak Bohumil Hrabalra gondolni.
A monarchikus városépítészetet sem érzem múzeumi világnak; nem a régi dicsőséget jelenti, de nem is a múlékony időt, arra azonban figyelmeztet, hogy mi történik körülötte.
– A Kosztolányi-könyv is az általad „monarchiás kisvilágoknak” elnevezett korszakra és régiókra fókuszál, és cseppet sem titkolod, hogy ez a te világod. Miért érzed olyan közel magadhoz?
Emlékszem, hogy gyerekként mennyire lenyűgözött a kanizsai Fő utca Felsőtemplomtól a Szabadság térig lejtő két-három emeletes palotáinak sora, a város dualizmus kori fölvirágzásának szemléltetői és emlékeztetői, az egykori banképületek és lakóházak tágas homlokzata, a lépcsőházak délelőtti homálya a megrepedezett falicsempékkel; ezek a helyszínek mind-mind másról árulkodtak, mint az a falusias, városszéli utcácska, ahol felnőttem. De egy kisvárosban minden utcát és minden házat hamar megismer az ember, és aztán a sajátjának gondolja. Voltaképp ez a máig tartó fölfedezés inspirál engem.
– Ezeket a hangulatokat egy frissen megjelent verseskötetben is életre keltetted, amelyben azt írod, „A Rózsa utca elvarázsolt kastély”…
ARózsa utca, retrospektív 641 soros eposz, tavaly március 8-án fejeztem be. Fontos pillanat volt; a vers nemcsak hosszan kitartott lírai mű, hanem a „keletkezéstörténete” is hosszú időt fog át, hogy ezzel a ma kevésbé használatos és meglehetősen kisiskolás fogalommal éljek. Talán azért is jutott az eszembe, mert vannak olyan sorok benne, amelyeket még középiskolásan vetettem papírra, és közel fél évszázadot várakoztak arra, hogy valahogy bennem a „helyükre” találjanak. Legalábbis úgy gondolom, hogy sok minden érzelem, tapasztalat és olvasmányélmény, amit a világról időközben begyűjtöttem, és a magam módján rendszereztem, megszűrtem, helyet talált ebben az eposzban. Szerencsére nem tisztem, hogy a saját írásomról bármit is mondjak, ezért elismétlem még egyszer, igen: a Rózsa utca elvarázsolt kastély…
– Az a fotó, amely az Újnautilusban közölt részletnél jelent meg rólad, a Rózsa utcában készült?
– Nem, mert a Rózsa utca a maga fizikai valóságában már nem létezik, 1982-ben az utolsó házakat is lebontották, elnyelte a terjeszkedő város éhes gyomra, emeletes sorházak épültek a helyére. A mi kertünk és a házunk az utolsók között esett el; innen is van a Kanizsa eleste metaforája. Nekem igazából ahhoz a rezervátumhoz, az elveszett utcához van közöm, az ólomkatona utcájához. Különös kevercs volt, városszéli utca, ahol a kertek mezőben végződtek, egyszerre volt polgárias és falusias jellege, sokfelől jött emberek laktak benne, horvátok, svábok, magyarok, és volt egy lengyel testvérpár is, akik háborús menekültként ragadtak ott. Nagyanyámat Cimmermannak hívták, apámat Venszlnek, de mi voltunk az utcában a Nagyék, anyai öregapám neve után.
Ott valahogy mindenki együtt volt. Együtt voltunk. Retrospektíve is elementáris élmény.
– Azok a verseid, amelyek az Irodalmi Jelenben láttak napvilágot tavaly, milyen viszonyban vannak a Rózsa utca, retrospektív élményvilágával? Van ugyanis egy közös motívum bennük, mégpedig Hádész alakja… Sötétebb világot társz fel, és a Hádész névjegye cím kifejezetten nyugtalanító…
A halál és a halottak birodalma azóta foglalkoztat, hogy az Öregapám meghalt. Hatéves voltam akkor, mély lenyomta maradt bennem. Nem érzem sötét világnak. Hádész pedig korántsem a legfélelmetesebb mitológiai figura. A Rózsa utca maga jelenti és jelentette az életet, de ott volt benne kiskorom óta a halál képzete is. Abban a vidékies kisvilágban – megint a kisvilág, ide lyukadok ki mindig – valahogy más jelentését szülte meg az élet a halálnak; engedd meg, hogy most a kanizsai druszámat, Szakolczay Lajost hívjam segítségül. Ő mutatta be a Rózsa utcát: „Mohai V. Lajos a szellem azon szegénylegénye – ritka a kortárs magyar lírában az ilyen alkotó, noha nem egyedüli –, aki körüludvarolja a halált. Elegánsan, filozofikus tánclépésekkel, a bensőt megremegtető fájdalommal, és mégis valahogyan fölszabadultan.”
Ehhez még valamit hozzátennék: ha valakinek megadatott az, hogy van életrajza, tehát nem fiatalon halt meg, hanem mögötte múlt áll, akkor a Szakolczay említette fölszabadultságnak is birtokába jut.
Hádész birodalmának azonban kétségkívül súlya van az ember életében. Nagy súlya.
– Ha már ezt a fölszabadultságot említed: annak ellenére, hogy mögötted már ott a múlt, valami kortalanság is lerí rólad. Olyan „örök egyetemista” alkat vagy. Egyszer mesélted is, hogy irigykednek a volt évfolyamtársnőid, hogy csinálod ezt… De tényleg, hogy csinálod?
Az ember olykor bizony elérzékenyül, és fölöttébb illetlenül dicsekszik önmagának. A „kortalanság” alkat kérdése, az a jelződ pedig, hogy „örök egyetemista” igencsak melengeti a szívemet. De azt is hozzáteszem neked, hogy a családunk férfitagjai közül csak az I. világháborút és hadifogságot megjárt Öregapám élte meg a hetven évet. Naponta gondolok a halálra, de bátorításul arra is, hogy Anyám, akire leginkább ütök, 85 évet élt; izgatott, fölhevült természete volt, nagy küzdő. Ezt a vonást örököltem tőle. Majd meglátjuk, hogy mire lesz elég. Nagy tervem A kanizsai Hidegház című próza; az utolsó végleges változathoz azonban még hosszú-hosszú évekre volna szükségem, rengeteg időre.
Anyámhoz visszatérve: a gyaloglás képességét is tőle kaptam. A Krisztinavárost és a környékét naponta bejárom.
– Aki Budán jár, nemegyszer láthat is téged séta közben jellegzetes karimás kalapodban, gérokk stílusú kabátodban. Vannak kedves, kitüntetett helyeid, presszók, szobrok, parkok – netán a Lánchíd környéke (kérdem némi előzetes tudással)?
Egyszer Szkárosi Endre úgy meglepődött, amikor észrevett a Krisztina téren, hogy a járdán majdnem elütött a biciklijével. Igaz, előtte nagyon régen nem találkoztunk. Mondhatnám az isteni Weöressel: „legszebb alkotás a séta”, de én többnyire mégis inkább gyalogolok. Mészáros utca, Krisztina tér, Horváth-kert, vissza a Naphegyen keresztül, vagy Hegyalja út, Lánchíd utca; ha úgy alakul időben, akkor délelőtt 11 tájban meg lehet várni Tandori Dezsőt az alagút torkánál. Ő akkor ér haza a délelőtti köréről; régen a háza előtt volt a villamosok feltételes megállója. Aztán a Vérmező; a gyerekkor budai darabja. Erotikus csínyek helyszíne. Amíg atyai barátom, Katona Tamás élt, gyakori vendége voltam a Várnak. Szeretem a Feneketlen-tó környékét is, ott magasodott az egyik ötödik emeleti erkélyen Poszler György alakja, ma pedig, ha arra járok, Molnár doktornőre, a tüdőgyógyászra gondolok, aki megmentette az életemet. Az ő ablakai is a Feneketlen-tóra néznek. Van praktikus, bevásárló útvonalam is a környéken: a Csörsz utcán át a MOM-hoz. Négy évtizede üldögélek olykor a barátaimmal, irodalmárokkal az Astoria Szálló halljában, az „ablakban”. Nagyon meghitt hely; a prágai Slavia Kávéház nagy üvegtáblái jutnak eszembe róla, ahol többször is megfordultam a nyolcvanas években. Ha a Ménesi út 11-be megyek, akkor odagyalogolok a Gellérthegy oldalában. Elég hosszú út: lehet morfondírozni az élet viszontagságain.
– „Híresen” nem tartozol egyik oldalhoz sem ebben a mi kétpólusú irodalmi életünkben. Tagja vagy a Magyar Írószövetségnek éppúgy, mint a Szépírók Társaságának. Barátaid, példaképeid vannak itt is, ott is. Megőrizhető a függetlenség ebben az ádáz egymásnak feszülésben?
Az irodalom szeretete, és megkockáztatom, az irodalmi munka méltósága őriz meg. Hogy ezmitisjelentszámomra az íróasztalnál? Magyar az anyanyelvem, magyarul írok, írás közben pedig nem azon jár az eszem, hogy nemzeti, népi, urbánus, vagy megint egy régi kifejezéssel, kozmopolita vagyok-e; ez utóbbi abban az értelemben, hogy az emberi iránt elkötelezett polgár, értelmiségi. Ha mindez Arany Jánosnak megfelelt, a kisszéken ülve nekem is megfelelhet. Csak remélni tudom, hogy pályatársaim előtt ez nem tűnik tiszteletlenségnek, önelégültségnek.
– A drága váza című esszégyűjteményedben Petőfitől Poszler Györgyig terjed a hatalmas merítés. Ez is egyfajta, jó értelemben vett kozmopolitizmus…
A drága váza ajándékkötet volt, a 60. születésnapomra jelent meg; minél tágasabb képet szerettünk volna adni a vonzalmaimról és a választásaimról. És komolyan gondoltuk a kovači mottót: „Amikor megkapom a vágyva vágyott könyvet, mindig úgy érzem, hogy túl nagy ajándék, nem is érdemlem meg. Úgy veszem a kezembe, mint egy drága vázát, és szorongok, hogy le ne ejtsem. Türelmetlenül várom, hogy felnyithassam, belenézhessek, hogy megtaláljam benne a mester pecsétjét... Az a legjobb olvasó, aki olvasás közben sajnálja, hogy nem ő írta a könyvet.”
Egyébként ez volt a második olyan gyűjteményem, amelyet más válogatott; a 2008-as Centrum és perifériát Balogh Endre, A drága vázátpedig te állítottad össze. Ha szabad ezt mondani: mindkét könyv közelebb áll a szerzője szívéhez, mintha a válogatás az ő munkája lett volna.
– Ha visszanézel a hatvan évre, jóban vagy a sorssal, vagy inkább hadban álltok?
Megpendítettem már, hogy akinek életrajza van ebben a korban, az szerencsés ember lehet. Hullámzott a sorsom, mint mindenki másé, és örülök, hogy azok vannak és maradtak mellettem, akik nagyban meghatározták az életem folyását. Remélem, ezzel ők is így vannak.
Laik Eszter
