Édesvízbe csurogni

„A nő és a férfi folynak a szobában, a duplaablak közötti részben folyamatosan hempergőznek, s légzáró réteget képeznek a valóság és az álmuk között. Máskor a nő kiszáll a férfi alól, és iszik csapja poharából. Megint máskor a nő a férfi mögé kerül, és addig csókolja, míg sósak nem lesznek.” Székelyhidi Zsolt csuromszerelem kötetében Zsille Gábor evezett ki a nyílt vízre.

Egy labdarúgó-mérkőzés televíziós közvetítésekor a lehető legrosszabb, ha a kommentátor kilencven percen keresztül elmondja nekünk azt, amit a képernyőn magunktól is látunk. Amikor a hátvéd kifejel egy beadást, a mikrofon mögött ülő szakértő közli velünk, hogy a beadást kifejelték, amikor pedig egy lövés mellé száll, izgatottan felkiált: Mellé! És milyen sok kommentátor csinálja ezt… Hasonlóképpen, egy irodalmi recenzió elég idegesítő, ha kizárólag abból áll, hogy a recenzens több ezer leütésben ismerteti a könyv tartalmát, önálló gondolatok helyett vég nélkül idézgetve a műből. És hány irodalomkritikus csinálja ezt… Esetünkben kimondottan bosszantó lenne, ha okostojásként töviről hegyire előadnám, mi minden van Székelyhidi Zsolt Csurom című verseskönyvében.

Nos, ebben a könyvben van egy nő és egy férfi. Ez önmagában nem hátborzongatóan eredeti. Hanem micsoda nő és micsoda férfi van ebben a könyvben, és milyen elképesztő dolgokat művelnek! Úgy külön-külön, mint egymással. A nő Virág. Úgy hisz a társában, mint mikor úszás közben nem rúgja a mélységet, és csak kifeszül a színen. Ez a nő mutogat egy óriásparadicsomra, térdepel egy tócsában, repül és mindene narancsszagú, párlat áramlik a nyaklatából, bizonyítékként szolgál, a hajnallal ébredve omlásnak indul, csillagvirágos blúzt hord és búzaszirom cipőt, néz, mosolyog, hajol, satöbbi, satöbbi, és mindeközben érdekes, mert váratlan dolgokat mond. Például azt, hogy szüntelen létezni akar, és megcsodálni, megenni mindent. (Szüntelen létezni számosan akartak már, de legtöbbjüknek csak ideiglenesen sikerült.) Azután csípőből megkérdezi, hogy hívják Popeye kedvesét. Hogyan is?… Hanem a férfi, Zsolt sem adja alább: mindenekelőtt kideríti Popeye kedvesének nevét, és SMS-ben közli a nővel. Továbbá még télen is keresztül-kasul bringázik a városon, evés közben elpattan a fogai közt egy vörös sügér szeme, odaadja a fél kezét a szerelméért, álmában jólesik neki a hőérzet, kiáramoltatja magából az életenergiát, a nő édesvizébe kívánja csurogni magát, szintén satöbbi. Ráadásul kötetnyi verset ír erről az egészről, és nem elég, hogy mindent belefoglal, de még ki is színezi. (Költő kedvesének lenni fokozottan veszélyes.)

És még hol van a vége… Csak a külön-külön listán vagyunk túl – most jön az, hogy miket művelnek együtt és egymással. Például a nő serceg a férfi alatt. A férfi a vízen lebegő nő alá úszik, és feltartva nézi. A nő és a férfi folynak a szobában, a duplaablak közötti részben folyamatosan hempergőznek, s légzáró réteget képeznek a valóság és az álmuk között. Máskor a nő kiszáll a férfi alól, és iszik csapja poharából. Megint máskor a nő a férfi mögé kerül, és addig csókolja, míg sósak nem lesznek. Olyan is van, hogy a nő és a férfi egy hajóorrban átvágnak a dunai szeleken, és ajkukról pezsgőillat süvít. Bemennek a vízbe, és egymásnak öleli őket egy oda- és egy visszahullám, végül egymás vízkiszorításába merülnek. A nő a férfit olyan ízzel szereti, mint a kádba oldott tengeri só, végül beleizzadnak ugyanabba a pillanatba. A könyv egyes lapjaira kitehetjük a bekarikázott 18-as számot, ez éppenséggel indokolt lenne – ám hatalmas butaság is, mivel nem gondolom, hogy ez a kifinomult erotikus líra hátráltatná egy tizenhét éves olvasó szellemi-lelki-esztétikai fejlődését, szexuális kultúrájának gazdagodását. Éppen ellenkezőleg… A lehetséges olvasótábort illetően viszonyításul felhozható, hogy Bella István 1996-ban megjelentette régi és új szerelmes verseinek gyűjteményes kötetét Szeretkezéseink címmel, az első és a hátsó borítón egy szép nő művészi aktfotójával. A könyv három kiadást ért meg, dacára annak, hogy a szeretkezések túlnyomórészt kimerültek a címben és a két fényképben. Nem bírálat, de józan tény, hogy Bella költészetében nem teng túl a szókimondó erotika, és elhíresült szeretkezéses versét (A költő esteli védőbeszéde hitvese színe előtt) a Szeretkezéseink után írta.

Székelyhidi kötetének borítóján nincs meztelen nő, csak nagy kékség: alul a tenger, fölül az ég. Itt, kérem, égszínkék közösül a vízkékkel, két azúr egymáshoz tapad, simul. Az aktus az Égei-tenger partvidékén történik, ezt a versekből következtethetjük. A kép felső harmadában, a horizonton pedig a kötetcím: Csurom. Hát persze, hogy rögtön a vízre asszociálunk, magunk elé súgva: csuromvíz, csuromvizes. Adódik a kísértés, hogy e ponton buzgón fejest ugorjunk a víz fogalomkörének ismertetésébe, elősorolva a biblikus-vallási kötődéseket és a legkülönfélébb kultúrtörténeti, filozófiai vetületeket – löttyintünk mellé tucatnyi idézetet a könyvből, csupa vizes sort, azután kötünk rá egy masnit, és tessék, kész van a recenzió, a szerkesztőnő már pakolhatja is fel a honlapra. Csakhogy Székelyhidi Zsoltnál a csurom szó asszociációs mezője lényegesen tágasabb a víznél. Stílszerűbben fogalmazva: a csurom asszociációs tengere cseppet sem merhető ki a vízzel. Székelyhidi verseiben csuromihlet az ember, csuromlángolás, csuromkép és -betű. Jelzem, könnyű csuromlázasan ihleni, ha a költő kedvesét Virágnak hívják. Ráadásul a kötet keletkezése idején Zsolt és az ő Virága a pesti Hársfa utcában laktak, hiszen a HársVirág gyönyörű, csuromszerelem és csuromillat. Ez a két ember így, együtt: a mű. Egy verssorból tudjuk, hogy a drága időt szárnyak növesztésére fordítják.

Ennek a könyvnek nem csupán tartalma, asszociációs tengere, borítója és címe van, de szerzője is. Székelyhidi Zsolt 1973-ban született, művészi létét tekintve zenész, performer, költő és író. A Csurom vonatkozásában az első három szerep fontos. Lendületes, rímek és kötött szótagszám hiányában kizárólag a nyelv ritmusára alapozott szabadversei rövid sorokkal és hosszú képzelettel muzsikálnak, olvastatják magukat. Aki hűségesen követi Zsolt pályáját, vagy akár most, utólag kézbe veszi első két verseskönyvét (Hoz, 1997 és Zajtalanítás, 2004) az megfigyelheti: kezdeti posztmodern, avantgárd és miegymás szertelensége két évtized alatt szelídült – egyfajta klasszicizálódás megy végbe. A folyamat jelenleg is zajlik, végpontját nem tudjuk, és ez kimondottan izgalmas. Ha egyvégtében olvassuk ezt a pergő és izgató legújabb kötetet, úgy érezzük, valójában egy szerelmi krónika. S még azt is érezhetjük: egyetlen ráérős, jóleső performansz, melynek három fő helyszíne Görögország, Párizs és Magyarország. (A performansz régóta szorosan kötődik Székelyhidi alakjához, ez irányú munkásságát a kilencvenes évek végén kezdte a Parnasszus folyóirat estjein és más irodalmi rendezvényeken, akkoriban még színesre festett hajjal, a hangköltészet határait súrolva, sőt olykor átlépve. Mostanság – immár természetes hajszínre polgáriasultan – elsősorban a Spanyolnátha Kertfesztiválokon lép performerként a közönség elé, Berka Attila oldalán.) A nő és a férfi fürdőzős-motorozós-bódulós, egymásba olvadós párjátéka a hellén szigetvilágon indul, párizsi bolyongással folytatódik, majd visszahelyeződik Rodoszra – s végül hazánkban zárul, Pest-Budán és a Tiszánál. A Csurom lapjain van minden, mi olvasói szem-szájnak ingere, szerelmi krónikán és performanszon innen és túl: avantgárddal ölelkező görög klasszicizmus, tárgyiasult józanság és lebegő mámor, fülledt testiség és finom lelkiség, egymásba olvadó tenger és ég, nő és férfi. S mindez a megfelelő arányban, okos szenvedéllyel, élvezetesen. Remek olvasnivaló, na.

Zsille Gábor

Székelyhidi Zsolt: Csurom. Parnasszus P'Art Könyvek, 2016