Ugrás a tartalomra

 

Latens, no. II. – XXXVIII. rész

(A „Regény” mögött. Szimultánok szinopszis-lapjai, mint esetlegesség-rétegződések.)

 

 

A leíró egy felkérésnek tett eleget, és a Mai Manó Házban, a FOTOGRÁFIA ÉS IRODALOM KONFERENCIA keretében az alábbi előadást közvetítette a közönségnek:

 

Átfedések.

Avagy: szimultán médiumok, képek, írás-képek, rétegződések…

Ön-„divat”-bemutató és én-közelítések

 

 

Kezdetben (vala) a kutyák…

12 évesen kezdtem el kutyakiállításokra járni, kutyákat fotózni (akkor egy Szmena 8-assal, majd Zenit gépekkel próbálkoztam), miközben megtanultam a világ összes kutyafajtájának a nevét, legtöbbnek a főbb tulajdonságát is…

A Nemzetközi Kutyaenciklopédia akkor 301 fajtát ismert. Később (a túltenyésztések, abnormális kereszteződések által létrejött kb. 460. fajtánál) abbahagytam az intenzív érdeklődést, de a speciális kutya–ember kapcsolat lényege azóta is megmaradt bennem. Fotózásuk mellett rajzoltam is a különféle ebeket, és írtam is róluk rendszeresen… Akkoriban négykézláb jártam, harmadik szemmel fotózva, nyelvvel írva, orral rajzolva (és fordítva)…

 

A kutya–ember „ábrázolás” felnőttkoromra leginkább latens módokon maradt meg, ez esetekben is a belső képvilágok, ábrándok, fél-álmok, érzetek, jelenések működnek mindennapjaimat kísérve és kísértve…

 

Késő kamaszkoromtól: a szimbolista költők és a cinikus-szkeptikus filozófusok mellett főként a szürrealizmus és a dadaizmus érdekelt, Man Ray, Meret Oppenheim és a többiek, majd Joel-Peter Witkin mindennapi víziói, abszurd, beteges-realista képalkotásai, professzionálisan, precízen komponált, esetenként túlrendezett képzettársításai (is) foglalkoztattak. Ő is a fotográfia-képzőművészet, vizuális költészet jegyében alkot, szintén szimultán módokon, művészettörténeti effektekkel, idézetekkel is élve…

 

Fotográfia-irodalom (-költészet) és képzőművészet: mondhatni, hogy egyenértékűen, szimultánban rezeg bennem, napi szinten, persze nem mindig alkotva, de folyamatos átjárásokkal élve… Dimenziók és különféle szenzibilis csatornák nyílnak meg, intuíciókkal, alfa-állapotokkal ölelkezve… Ismeretlen világok is rezonálnak, több hang, többféle én és többszintű belső világok lényei, létállapotai beszélnek, illetve képeket szivárogtatva mutatnak föl (sokszor sötétlő, misztikus-melankolikusnak is mondható) sejtelmes rétegekkel teli világokat.

 

A képzelet mindenható!

 

Gyermekkoromban kortalan, inkább koravénnek mondható lény voltam. Csak a belső világok érdekeltek… Nagyjából 20-25 éve már – és manapság is – szintén így érzek, főként a költészetben és a fotográfiában működve ekképpen. Tehát: csak a belső világok állapotai, peremei, a szakadékokhoz, a mélységekhez, a ködökbe burkolt lüktetésekhez, a sercegő neszekhez, a tengermély érzetekhez vonzódva születnek alkotásaim.

 

Itt pedig Miltényi Tibor gondolatai, saját(os) érzéseim (a leíró egyes szám első személye), illetve nagy elődök elmélkedés-töredékei váltják egymást – vagy éppen összemosódva tárnak fel újabb jelentésrétegeket:

 

Ha – első közelítésben – Nap Zoárd költészetét idézem fel magamban, valami gátlástalanul áradó, mámoros szövegfolyam jut eszembe, melyben az alkímia és a szómágia, a zsigeri figyelem és a keleti filozófiák ihlete egyesül a modern irodalom kollázsszerű eklektikájában. Ez a nagy kavarodás – azaz az egymást elvileg kizáró mozzanatok problémátlan egymásban létezése és termékeny összjátéka – rögtön föl is mutatja Zoárd bonyolult poétikájának egy lényegi jellemzőjét: hogy nem a különbségekre érzékeny a világból, hanem a minden dolgokat összefogó közös nevezőre. A „szétszórt-centrum” – íme egy a Zoárdra jellemző szép paradoxonok közül. Mintha minden dolgok időtlenül hullámoznának benne, s mintha e kozmikus tudat totális élményét közvetítenék a művei számunkra.

 

Simone Weil szerint: „A művészetben nincs cél, mégis a végcél jelenlétének ellenállhatatlan, kényszerítő érzését kelti.” Ez a titokzatos végcél (jelentsen bármit is) jelenlétének ellenállhatatlan érzése az, ami Zoárd műveit is egységes mederben tartja. E homályos végcél vagy Abszolútum ugyanakkor nem föltétlenül esztétikai természetű – pedig joggal lehetne az az érzésünk bizonyos művek kapcsán, hogy minden költészetből van nála, tán még ő maga is az –, inkább mintha a Transzcendencia felől mutatkozna meg.

 

Carl Gustav Jung vallotta: „Minden írásom sorsszerű kényszer hatására jött létre. Amit írtam, belülről támadt rám, én csak szóhoz juttattam az engem mozgató Szellemet. Ki kellett mondanom olyan dolgokat, amiket valójában senki nem akart hallani. Szörnyű az a gondolat, hogy az embernek árnyoldala is van, amely nemcsak apró gyengeségekből áll, hanem valójában démoni természetű. Az az ember, aki nem járta meg szenvedélyeinek poklát, nem is küzdötte le őket soha.”

 

Zoárdot egyfolytában feketén izzó, rémálomszerű hallucinációk támadják belülről, és ő is „csak” kimondja ezek követelményeit. Nem is tehet másként, hisz (szintén Jung megfogalmazásában): „Nem nekünk vannak titkaink, hanem az igazi titkok birtokolnak minket.”

 

A Transzcendens e sötéten ragyogó, egyben nyomasztó arca nagyon is ismerős a művészet történetéből: Grecótól W. Blake-en és Goyán át egészen Vajda Lajosig. Az irodalomban vagy a festészetben kifejezhetők az extatikus látomások, feltéve, ha a művész nem fél elégni a misztikus ihletben. A fotóművészetben azonban ez az önkívületi stílus idáig csak nyomokban volt kimutatható. Edvard Munch szerint: „A fényképezőgép nem versenyezhet az ecsettel – legalábbis addig, amíg a mennyben és a pokolban nem kerül használatba.” Zoárdnak ez a mutatvány is sikerült: íme, a fotóművészet misztikus stílusa, következetesen végigvive egy teljes albumon keresztül!

 

Feltételezem, hogy Nap Zoárd azért volt képes ezt az új, soha nem látott fotóstílust létrehozni, mivel számára az extra dimenziók rezgései nem élete kivételes és ritka pillanatai közé tartoznak, hanem hétköznapi életvalóságának állandó mozzanatai. Írni vagy rajzolni sem tudna misztikus ihlet nélkül, így egy ilyen magától értetődő, egyben roppant erős hallucinatív nyomásnak még a fényképezőgép sem tudott ellenállni.

 

E meghatározhatatlan képvilág jellemzői, hogy új teret és új időt teremtenek – vagy inkább megsemmisítik mindkettőt, hétköznapi értelmükben véve. Kísérteties, semmiből jött képek ezek, melyek ijesztően túlnőnek önmagukon…

 

Nincs kép. Immár nincsenek képek. Csak belső képek léteznek.

Képek sistergő hangjai, hangok ájulás-illat kipárolgásai alkotnak meg tér-idő vibrációkat…

Nincs szöveg, csak belső hangok, mélyekből izzó-rezgő, hangzatos hallgatások rezegtetnek képtelen rétegeket… Nincs kép. Csak milliárd-szintű képlet, ami most hatalmas: néma színek általi, hang-illatok mögötti (Egyetlen-egy) kép lett.

 

Technikai hibákat abszolutizáló, anyagtalan rezgések, homályos jelentésű, ám rendkívüli szellemi erőt sugárzó meta-képeket látok. Mintha minden egy Másik Valóság akváriumában lebegne, ahol minden máshogyan van, és ahol ég és föld ugyanaz. Nem katarzissal kommunikál, mint a misztikusok általában, soha nem magasztos hangzású, inkább meditatív, sugárzó szellemi mélységeket közvetít. Egy szuverén egyéniség jár itt az Ismeretlenben és lefotózza nekünk a Titkokat, amik persze nem hagyják magukat, és továbbra is megőrzik lényegi titokzatosságukat.

 

Számomra ezek a képek új és meggyőző bizonyítékai annak, hogy az autonóm személyiség végsőkig feszítése abszolút lehetséges és működő út a Transzcendencia irányába. „A misztika nem hit, a misztika a szuverén ego kalandozása az Abszolútum felé.” Ugyanez a gondolat Bergyajevnél: „Csak a szuverén egón keresztül lehet közünk a Transzcendenshez.”

 

Egyre kevesebb fotográfiát készítek

 

45 év = 45 fotográfia. Legutóbbi könyvem (szól közbe Nap Zoárd):

egy válogatás az eddigi fotóművekből. (Duplex, Magyar Műhely Kiadó, 2017.)

 

A kiadványban látható analóg fotográfiák többnyire régi (60-80-100 éves),

nagy formátumú (6 × 6-os, 6 × 9-es) fényképezőgépekkel készültek: Pajtás, Yashica Mat-124 G, Roby boxgép, Nettar Zeiss Ikon…

 

E képek sok esetben kísérletek, lejárt nyersanyagokra többszörösen exponált „jelenések”, illetve komponálások és esetlegességek lírikus-absztrakt, amorf eredményei…

 

Meta-képek, meta-nyelvi szövegek, próza-vers folyamok, speciális hangrétegek működnek, áramlanak bennem, ők érdekelnek, éltetnek és működtetnek…

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.