Mészöly Miklós szenvedélye

Ezek az idézetek Mészöly Magyar novella című elbeszéléséből valók, amely először 1979 áprilisában látott napvilágot a Jelenkor című pécsi folyóiratban. A Jelenkor a hetvenes évek második felétől az irodalom megújulásának legfontosabb színtereként működött, osváthi hatású főszerkesztője Szederkényi Ervin volt; vezetésével az átalakuló magyar prózaírás fontos műhelyévé lett a lap. Itt csak egyetlen fontos epizódjára emlékeztetnék a folyamatnak: a folyóiratban jelent meg az a nagy hatású esszésorozat, amely Nádas Péter: Otthon, Mészöly Miklós: Legyek, legyek, avagy az elmondhatóság határa, Esterházy Péter: Otthon (javított, nyers kivezetés) és Balassa Péter: Részben, avagy a kezdet vége című írásait tartalmazta (1985. november, 1986. január). Ezek a művekben a szerzők „mintegy egymásra épülve és reflektálva” járják körbe saját művészi törekvéseiket, keresik meg saját írásművészetük lelőhelyeit; Nádas Péter például elmondja az Emlékiratok könyvének elő- és keletkezéstörténetét, Esterházy Péter pedig – egyebek mellett – szövegképzési technikáját, irodalomértésének módozatait.     

A Magyar novella határvonal-közeli helyzetet jelöl Mészöly Miklós munkásságában: az 1970-es évek vége felé talán minden írótársánál természetesebben talál rá „az egyre homályosuló históriai időben”^* a maga gyúlékony krónikásanyagára, a család-, a város- és vidéktörténetre; Közép-Európa története ez, mely haláláig Mészöly marasztaló szenvedélye lesz. Az erről szóló írói tudósítás már-már archaikus kedéllyel születik meg a „táblaképíró kezén”, mindig a megidézhetőség átmeneti zónájában, a szélesre rajzolt határsávban tehát. Ott, ahol a történelem hátrahagyott valamit, talán „végleges vázlatot”, valami összetartozót, amely térképet rajzol Szekszárdról, és amelyet olykor Aliscának nevez Mészöly. Hommage-t komponál hozzá, és történetfoszlányokból, családi krónikák darabjaiból szinte táji mitológiát formál.

A Magyar novella képvilága dús, a történet egymásra torlódó elemei Mészöly kezén erős szövésű és sokértelmű, sokfajta rejtélyű prózává alakulnak – ebben rejlik máig ható esztétikai ereje magyar olvasójának. Noha a címben (kettős) műfajmegjelölés szerepel, az író szeretett nyelvújításkori szavával beszélynek nevezném ezt az írás. Ismertetőjele a lassú áramlás, hömpölygés. Újsütetű prózai alakításmódjának minden erényét magában foglalja nyugodt felszíne, amely a mélyben kavargó epizódok ráismerésszerű egybegyűjtésével alakít ki sajátos univerzumot. Az író hosszabb (kis)prózai darabjainak abba a bokrába tartozik, amely át- meg átrendezi a pannon, mindenekelőtt a szekszárdi, aliscai táj kistörténelmét – familiáris és közszereplőivel – nemzeti, magyar és közép-európai nagytörténelemmé: „Csigalassúsággal húzódtam félre a behajtott ablaktól, majd hirtelen mohósággal nyitogatni kezdtem a szekrényeket, mintha csak azért is birtokba akarnék venni valamit, a jogomat fitogtatnám. Erős szag csapott ki, régi szövetek, selymek, bársonyok, posztók és bőrök szaga, keveredve a magába fülledt por, a penészes levendula csípősségével. Apánk mondta, hogy van történelmi szag is.” Ezeknek a műveknek jellemzője a sokrétű históriai talányosság, a kedélyes, ám szigorú – mint Mészölynél megszokhattuk – pontosságra, kiigazításra törekvő körülírás: „Arra lehetünk büszkék, hogy a csillagot mindenünnen látni” – hírleli e prózai megújulás szemlélete.

Ehhez a gondolati és poétikai átalakuláshoz, mely az 1976-ban megjelent Film című, kisregény-terjedelmű próza után következett be, Mészöly mint szuverén, önnön alakulásformájára, alkotói terveire is reflektáló író maga fűzött magyarázó kommentárt: „Azt a meztelenséget, amit a Filmben elértem, meg kellett próbálnom újra felöltöztetni. Múlttal, történelemmel, amennyire lehet, kertelés nélküli jelennel, emberek és tárgyak mesélőbb, elbeszélőbb, a szó öreg értelmében: epikusabb jelenlétével.”

Hogy közelebbről lássuk, milyen változást jelölhet Mészöly szándéka, érdemes egy rövid pillantást vetni a közvetlen előzmények közé tartozó Pontos történetek útközben című, először 1970-ben megjelent, később több kiadást és bővítést megért könyvére: ez a mű is utazási beszámolókból áll össze. Egy Erdélyből elszármazott asszony barangolásainak epizódjait összefűző naplószerű próza, a szétszéledt család tagjainak meglátogatásából összeálló mozaik, mondhatni: értelmiségi monológ és „terepszemle”. A tompa egyhangúság melankóliája éppúgy eluralkodik a regény légkörén, mint az elbeszélő rokonai iránt táplált szorongó szeretete. Ez a hangfestés egyre közelebbi jegyeket mutat föl; például a későbbi művekhez; az Alakulások (1975) című, reprezentatív prózaválogatásához, amely alkalmat adott pályájának újbóli átgondolására.

Ebben az időszakban, 1973–74-ben írta meg nagy regényét, a Filmet, az emlékezetből nehezen kitörölhető, mázsás olvasmányt. A Film mesterfokon megformált mű, higgadt remeklés, megjelenésekor nagy port vert föl. Szigorú narrációs és kommunikációs önkorlátozás fegyelme jellemzi. Mintha az író cserepes ajakkal és kiszáradt szájjal beszélne az olvasóhoz, csak a leglényegesebbre szorítkozik. A 20. század második felében úgyszólván példátlan kísérlet nyelvünkön a regény legmagasabb fokú retorikus telítettségére. Nem tévedés azt állítani róla, hogy a flaubert-i „rendíthetetlen eltökéltség” bélyegét viseli magán. A Mészölytől idegenkedők (és a kultúrpolitika meghatározó erői) magától értetődően vonták kétségbe a mű eredetiségét, és az írót a francia új regény utánzásával vádolták, öncélú kísérletezéssel. Ezen az attitűdön azonban szerencsésen túllépett az idő; Mészöly pályája szempontjából fontosabb, hogy a Filmhez az író előkészületei, kézmozdulatai ott vannak az 1973-as, Alakulások című szöveg „foszlott és ragasztott” kéziratában, akár az időben legközelebbi Mészöly-opusokban. Ha nehéz is, de nem lehetetlen rokonára bukkanni prózánkban és az utolsó két évszázad költészetében, az előzmények felfedezhetők a XX. század első harmadában írott magyar regények megszenvedett katasztrofista látomásai közt. Krúdy is az eszünkbe juthat: a történelem vesztőhely. És Vörösmarty, akihez később Mészöly verset írt: „Nyüvek országútján terített / szemfedő az ég: / emeli vihar, ejti szélcsend / foncsor nézi tükörben magát.”

Most pedig dióhéjban arról, mi jellemzi Mészölynek ezt az „epikusabb jelenléttel” előálló alkotói korszakát, félfordulatát: a hasonlatok tárgyszerű, mégis már-már érzéki megalkotottságát a környezet, a táj legapróbb részletének, szögletének kirajzolásával, a motívumok rímszerűen ismétlődő kiterjesztésével. Nyelve mintha félúton állna az előnyelvet imitáló közlésforma és a művészi stilizáció között, mindezek mellett azonban erősen kötött irodalmi beszéd. A mesélőkedv tobzódása pedig annak a jelzése, hogy Mészöly Miklós világának megmásíthatatlan ismertetőjegyévé a visszatekintés vált. Ez lett Mészöly szenvedélye: a históriai nyomkövetés, az előre- és visszautalások bonyolult láncolatának összefűzése, tartalmi elemeinek lecsapódása, elbeszélői inspirációja, leíró kísérlete. Legjobb lapjainak szembetűnő világképi jellegzetessége a mesélőből, az elbeszélőből áradó „öntépő vigasztalanság”. Rendkívüli hatású és eredeti szépségű leíró prózája, amely testes, gyönyörű szavak, megállíthatatlanul hömpölygő képsorok sokaságát teremtette, a magyar Mediteránneumhoz, Pannóniához, közelebbről a szülőhelyén található Porkoláb-völgyhöz fűződik: ahogy az ott élő feloldódik a tájban, a varázslatos atmoszférában, ahogy a história átalakul tájjá, földrajzi térséggé, úgy mozog Mészöly művészi képzelete a megállított időben. Ezért gondolom, hogy ez az ő Pannóniája mintha archiváltan lenne élő. Mészöly „sűrített Pannóniának” nevezi, a megismerés színterének, ahol egymás mellett megfér kétely, kétség, dilemma, esély. Színtere a leküzdhetőnek és a leküzdhetetlennek: az eszmélkedés terepe. Élővilága van, megindító egyszerűsége. A létezés tapasztalati és képletes, filozófiai formája. Költői horizonttal bír. 

Az író ettől a tájtól, az ő Pannóniájától érintődött meg. Ez lett számára a világ és a történelem érzékelésének egyik metaforája saját elsüllyedt és elsüllyesztett múltjával. A történelem fölfejtése írói céllá vált: a fölfedező hajlam csakis rá jellemző „epikus” kedélyével. Ez az író nem akar semmit elhallgatni. A személyes beavatottságával a mű hitelét akár kockáztathatná is, ám ez nála nem veszélyforrás: a „sűrített Pannónia” jelenbeli látásához szorosan és elválaszthatatlanul odatartozik a táj történelmének elsajátítása, a valóságos és reális tér, továbbá az író által „konstruált”, „észrevett” művelődési és tapasztalattörténeti tradíció, mi több, egy különös formában megjelenő érzékiség. Ez utóbbi Mészöly írói alkatától amúgy sem volt semmikor idegen, sőt bizonyos értelemben az alkotás előfeltételének gondolom. Nem mond ellent ennek Balassa Péter szép jelzője róla, a „pontosság atlétája”, amely mindenekelőtt a művészi racionalitást akarta hálóba fogni.

A világ (és a történelem rejtett dimenzióinak, részleteinek) felfedezése, szépségének föltárása Mészölynél a látással kezdődik: „Látni: az utolsó pillanatig”– így fogalmaz. A folyamat, a módszer kialakulásáról pedig ezt írja: „Gyermekkoromban, talán tizenkét éves lehettem, egy nyári délután egyedül maradtam a lakásban, a képeket nézegettem a falon. Nem volt centinyi részlet rajtuk, amelyet unalomig ne ismertem volna; mégis, akkor döbbentem rá, szinte ütésszerűen, hogy ami kép, az szóban is elmondható, sőt leírható. S egyszerre minden jelenség hátmögötti értelemmel telítődött meg.” (Naplójegyzetek)

A Magyar novellában – amely kilenc esztendei vajúdás után, 1986-ban született meg – a táj, a családtörténet, a hagyomány rendeződik történelemmé, személyessé, közösségivé és magyarrá. „Így a mese; akár egy vásári, könnyfakasztó mise. Ahogy az öreg templomainkban nyújtják és rezegtetik az éneket hosszú századok óta – és kérdik, hogy meddig.” Mintha a tradíció nemcsak örökül szállt volna az íróra, hanem a saját választását jelölné vele. Később a Bolond utazásról munka közben úgy fogalmazott: olyan „mitológiai rámába foglalt” vonatútról van szó benne, ahol „minden lényeges lejátszódik, a születéstől a halálig”. A Magyar novellában már ez vetül előre: az író tollát (az olvasó számára nyugtalanító) türelem vezeti az egymásra torlódó magán- és köztörténeti párhuzamok, együttállások és analógiák kibontásakor. Ez a hosszú beszély magában foglalja Mészöly nyolcvanas évekbeli művészetének egyedülálló eseményét: ahol, mint „kúttükörben”, önmagára lelhet e gyötrelmes Közép-Európa lakója. Hasonló históriai topográfia szervezi a Sutting ezredes tündöklése (1986) című novella világát is; az archiváltan élő történelem egyúttal azt is jelenti, hogy mind a táj, mind a táj históriája ellenáll a manipulációnak, noha az egymást követő korok és nemzedékek mindig kísérletet tesznek a história átformálására, a kisajátításra, de ha az emlékezet sértetlenül elvégzi a munkáját, ennek lehetősége csökkenhet. Az író (önmagával szemben is) kérlelhetetlen magatartása ezért lehetett az önismeret „gyakorlóterepe” lefüggönyözött korokban.

Itt közbevetnék egy, a bemutatás tárgyától eltérő, ám hozzá mégis igencsak közeli, az író jellemére erős fényt vető megjegyzést, amely mára irodalomtörténeti tény: Mészöly erkölcsi hajlíthatatlanságát, amely ellenállt a Kádár-kor hatalmi csábításainak – még egzisztenciális fenyegetettségének tudatában is őrizte és oltalmazta függetlenségét, személyiségének folytonosságát. Véleményem szerint a mai napig ez Mészöly pályájának szilárd nyugalmat árasztó, mértéktartó és mértéktartóan radikális vonzereje. Talán érdemes emlékeztetni arra is, hogy Mészöly Miklós pályája nem a szabad, a nyitott, az európai aurájú társadalom által biztosított esélyekkel összhangban, hanem éppen ellenkező módon: diktatórikus körülmények között, a kirekesztettség érzetével indult, sokáig kényszerült kerülőutakra, hiszen elszenvedője volt mindannak, ami független értelmiségit a második világháború utáni Magyarország megszigorított légkörében érhetett. Thomka Beáta 1995-ben megjelent monográfiája (Kalligram Kiadó) pontosan rögzíti azokat a nehéz (az írónak sokszor belső feszültségeket szülő) helyzeteket, amelyeket Mészöly megélt. Pályája ezért leírható a művészet autonómiájáért folytatott küzdelem zajlásaként: árulkodó jegy, hogy prózaírását az irodalom fölszabadításáért tett erőfeszítései nemesítették; ezért a kritika sokáig tartó, gyanakvó és bedeszkázó megnyilvánulásaira (utólag is) szívfájdító gondolni. A halálát követő közel két évtized egyre biztosabban mutatja meg munkásságának nagy értékét: azt, hogy a magyar próza szemléletformájának radikális megújítására többször is ő tett kísérletet. Mészöly azok között volt, akik „kikényszerítették”, hogy változtassunk begyöpösödött olvasói megszokásainkon; mindehhez pedig olyan morális elkötelezettség társult, amelyet az uralkodó ideológiai és esztétikai fölfogások ellenében bátran képviselt – másoknak is példát nyújtott az emberi, művészi szuverenitás fölépítésére és torz társadalmi körülmények közötti védelmére, megtartására.

A Magyar novella és a környezetében megszületett műveiben Mészöly Miklós a posztmonarchiás magyar vidék koloritját őrzi, miközben belső átéléssel (ugyanakkor nem palástolt önfegyelemmel) veszi tudomásul e világ szétmállását, lassú pusztulását, irreverzibilitását. Ezért is látszhat közeli rokonának a melankolikus Krúdy – anélkül, hogy akárcsak egy pillanatig is Krúdy hamis vagy erőletett visszfénye csillogna rajta. Mészöly a saját hűségéből semmit föl nem áldoz itt sem. Mindenesetre a Jókait folytató Krúdy közlésmódja, meseszövése ölt testet méltánylandó természetességgel – nevük fölmerülése aligha erőltetett, ha magyar irodalmi elődöket keresünk. Miért szükséges számba venni Mészöly epikus áradásának hazai előzményeit? Ha a hetvenes évek közepéig tartó nagy fesztávú pályaszakaszt az aktuális európai trendhez, a nominalizmushoz kapcsolva lehet magyarázni, az utána jövőt úgy gondolom, mindenekelőtt a hatalmas magyar epikai tradíció figyelembevételével. Két irodalmár véleményét idézném: Baránszky-Jób László egyik Krúdy-esszéjében azt írta 1975-ben: „Jókai életművét tulajdonképpen ő [Krúdy] folytatta, mégpedig korát megelőzően, korszerűen.” (Baránszky-Jób László: Élmény és forma. Budapest, 1978, 360.) Balassa Péter pedig így foglalta össze Mészöly Film utáni pályaszakaszát: „új alkotói korszaka kezdődött. (…) Miután a Filmben eljutott a redukciónak és a puritánságnak egy olyan fokára, ami nem folytatható (ezt ő maga is elmondta), egyszer csak kidolgozott, kialakított egy burjánzó, mesélő nagynovellisztikát, tulajdonképpen Krúdyra és Jókaira visszatekintő, őstelevényszerű történetmondást. Ez a történetmondás abszolút megújító volt.” (Balassa Péter: Koldustorta. Budapest, 1998, 63.) Mészöly bővérű epikája a szivárvány minden színében játszó (stílus)erezet is, fantasztikus leíró és mesélő próza. Azáltal hat, hogy elrugaszkodásra biztat a tradíciótól, annak puszta reprodukálásától: különös emlékezéstechnika, szenzualizmus. A szerkezeti kötetlenség Krúdynál magaspontra jutott formája közlésmóddá alakult Mészöly prózájában; ez az epikai szövedék teszi jellegzetessé a kilencvenes évek közepének (1995) két művét, a Hamisregényt (Változatok a szép reménytelenségre) és a Családáradást.  Ezekben a könyveiben is marasztaló szenvedélye Közép-Európa históriája és az Osztrák–Magyar Monarchiát szálazó családtörténet. Nem szertefoszló illusztráció ez a veszendő (történelmi) létről, miként Krúdy álomszerű, sokszor a halottak élén menetelő prózája sem az; határt szab neki borzongató racionalitása, Jókain is nevelődött szívbéli, szeretett Magyarországa. E vonzódás (és igen tudatos választás) bizonyítéka a mondat, amellyel Mészöly egyben kiemeli elődjét a feledés homályából: „Jókai – igazából még mindig – fölfedezetlenül gazdag a világ-, ember- és léttények enciklopédikus ismeretét illetően.” Mészöly Miklós Jókai magyar szótárából című írása árulkodó alcímével („posztumusz apokrif”) a Jelenkor 1995-ös július-augusztusi összevont számában jelent meg; „Nem hagyni elsorvadni azt, ami mibennünk emlékeztet Jókaira, ha lehet, napfényre hozni, menteni, amit így tudunk meg magunkról” – szól Mészöly intése, és művében Nemzeti ragozást és Posztmodern ragozást említ rávezető sormintául – e két kategóriába sorolja a kiválasztott Jókai-mondattöredékeket. Olyan félmondatokra és mondatrészekre lel ezekben, amelyek mást ma hidegen hagynak – ő megteremti saját kapcsolatát velük, s igénye mélyén az író rejtőzik. Én olyasféle elgondolást tulajdonítok a szándékának, amely szerint saját áradó elbeszélése a magyar prózairodalom klasszikusainak, így Jókai Mór gazdagságának is folytatása. Mészöly a kicédulázott Jókai-mondatokban a botránkoztató maiságra, ha tetszik (poszt)modernségre bukkant, azt állítva ezzel, hogy Jókaihoz csak figyelő, fölfedező szem kell: azt se feledjük el, hogy ebben az évben vetült az életműre az említett két könyv, a Hamisregény és a Családáradás újsütetű sikere. Ha tetszik, ezekben a művekben is a régi prózahagyományt szólítja meg, Jókai és Krúdy nyelvi közegét is a maga javára fordítva.

Idemásolok néhányat a Jókai magyar szótárából című írásból, a holttá vált nemzeti és posztmodern elbeszélés fölélesztésére érdemes kijegyzéseiből, Mészöly „bujkáló nosztalgiájának” pásztája nyomán: „Kész meghalás, de hogyan él meg odáig? – Hintón járt a hazaárulás, gyalog a hazaszeretet, s még jó, hogy lánc nélkül a lábán – A csúszóknak van saját házuk – Az alkotmány sáncainak vont csövű ágyúi – Az erdőből csak a fát adja el a miniszter – Képviselő leírja a beszédébe a tetszést, nevetést – Nemes ember lehet áruló, van elég erős őse, ki elfedi” (Nemzeti ragozás). „Befalazott ördöglyuk – Kenyérbélvilág – Olyan hideg nő, az ember náthát kap, ha beszél vele – Azért ment hozzá a neje, mert nagyon szép, amikor részeg – Elfelejthették fölhúzni a világ óráját – Köpönyegforgató szélvitorla – Vesszőparipán lovagolt – Annektált lányok” (Posztmodern ragozás).

Ez a csöppnyi részlet a szövegből fölvillantja Mészöly Miklós semmiképp sem öncélú szándékát: Jókai grandiózus mitológiája Mészölynél nem az eszményítő visszatükrözésben merül ki, s a klisék elhagyása, lefejtése meglepetést kelthet a mai olvasóban. A begyöpösödött irodalmi emlékezet emésztetlenül fogadja magába Jókai nyelvi, művészeti örökségét, pedig meglévő történeti értékén túl időtállóan modern. Sőt, posztmodern.

A tradíció, a történelmi topográfia, a „belakott hely” meghatározása, körülírása, fölfedezése, szüntelen vizsgálata, a mától való megfosztottsága és a mindenkori mában történő visszaperlése, személyessé formálása írói feladat, Jókai bámulatos szöveghelyeivel van teletűzdelve a fél magyar próza. Ennek az epikai regiszternek az eredményei és a hozományai látszanak Mészöly Miklós nagy hatású prózájában is, amelynek tradíciója reményem szerint élő ma is, és talán nem tévedek, ha azt mondom: végsőkig kitart olvasóinak táborában.

„Megfoghatatlan, hogy az arcunk milyen kúttükörre emlékezik, ahol a rábízott rajzolat először dereng föl.” – Ez a mondat a Wimbledoni jácint (1990) című kötetben olvasható kései novellából való – Nem felelt meg senki –, amely lassú megjelenítéssel háború végi városképet rajzol Sz-ről. A történet egy öngyilkosság háttérkrónikája, de nem külső szemmel, hanem a Fischoff család közszájon forgó családtörténetéhez kapcsolódva, egyéni rekonstrukció szerint. Végezetül: talán nem merészség azt állítani, hogy Mészöly Miklós számára ez az egyetemessé táguló közelítés felelt meg legjobban a történelem alapszövetének kibontásához. Dolgozatomat ugyancsak a Wimbledoni jácintban olvasható, A kitelepítő-osztagnál című történet szép, a kései Mészölyt erős fénybe állító mondataival zárom: „Mi volt, hogyan volt. Így is megtörténhetett, meg másként is. Kinek-kinek a maga lelkiismeretével kell együtt élnie. A saját múltunk mögöttünk: az ember előbb-utóbb elszégyenli magát a tehetetlenségtől; s még ugyan utánalő a költöző madárnak, de már nem néz oda, hogy leesik-e, itthon marad-e."

(Dolgozatom sokat köszönhet Thomka Beáta monográfiájának, Balassa Péter, Radnóti Sándor és Szörényi László tanulmányainak, Esterházy Péter és Nádas Péter esszéinek; kiváltképp Balassa Péter írásai változtattak alapvetően a hetvenes-nyolcvanas évek Mészöly-látásán, és a saját Mészöly-olvasásom kialakulására, formálódására is hatottak.)

^* A kurzívval szereplő idézetek Mészöly Miklós szavai.