Árva

Elhagyatottan pislog utána. Nézi erős vállát, arányos csípőjét. Sokáig áll némán, tehetetlenül. Öntudatlanul, de éppen úgy áll ott, ahogy hatévesen, a szoknyája szélét és az aranylovacskát markolászva a szülei és a bátyja sírjánál, amikor nem értette, miért kerülnek a földbe azok, akik hozzá tartoznak. És ő miért nem ment velük? És ha ők most még a földben vannak, akkor hol lesznek holnap vagy még több nap múlva? A földön vagy az égben? És hová lettek a hangok a torkából, hogy mindezt megkérdezze valakitől?

Hosszú, vékony ujjak, csontos-ráncos ujjpercek. A kézfej angolos fehérségén átüt a vénák tompa zöldje, sok a barna folt, a hüvelykujj felől pattanásszerű kidudorodás. Az inak megfeszülnek a kapaszkodóra tapadva, ahogy a metró meglódul, és elhagyja az állomást. A kéz vörös szőrös, fehér csuklóban, alkarban folytatódik, mely a könyök felé félútig felcsúszott, szürke pulóver ujjában tűnik el. Ezenkívül az alak szétfolyó tükörképét is látja a metró domború üvegajtajában. Azt gondolja, jó, hogy nem mozog. Ilyenkor a legjobb, amikor a téma nyugalomban van. Alaposan megfigyeli a kezet, közben irkál, vázlatokat rajzolgat róla a jegyzetfüzetébe, hogy úgy, ahogy van, megmaradjon. Fent, a jármű falán a metróvonal kék színű csíkja, alatta az állomások nevei. Egy-két elmosódott alakot is a vázlat szélére biggyeszt, csak úgy, mellékesen, anélkül, hogy alaposabban megnézné őket a valóságban, majd akkurátusan odaírja, hol készült a rajz, és mikor. Nyílik az ajtó, a kéz elengedi a kapaszkodót, ez az utolsó alkalom, még egy pillantást vet rá, ahogy az alak az oldalához sorol, majd eltűnik az ajtón túl.

Ő is leszáll, valahol a belvárosban, és folytatja gyűjtő körútját. A szombati nap a legmegfelelőbb, hiszen a legváltozatosabb témák ilyenkor kecsegtetnek. Tekintete, ez a kifinomult szűrő, éhesen pásztázza a tömeget. Apró, fehér pettyes piros csizma gázol pocsolyába; mélyen ülő, bizalmatlanul hunyorgó szempár körül rücskös, lila arcpárna; koszos körmű ujjak között rácsos mintájú, barna tölcsér, benne hatalmasra tornyozott, sárga-kék-fehér-rózsaszín gombócos fagylaltoszlop. Sebesen rajzol és jegyzetel.

Ősz állú, girhes hátát nehézkesen domborító fekete kutya vizel a kockakőre. Öreg kutya, mereng a ceruza végét rágva, csavargatva rasztás hajfürtjeit. Ha most valaki alaposabban megnézné, megbotránkozhatna, micsoda egy belőtt, elborult agyú hippi kurva, de nem nézi meg senki, valahogy láthatatlan a sokaságban.

A sarkon két fiatal, pirospozsgás, vidám férfiarc ér össze: csattanós-friss szájcsók. A ceruza ismét serényen dolgozik a papírlapon. Legszívesebben utánuk kiáltana, mint egy filmrendező jelenetfelvétel közben a színészeknek: Hé, ezt most még egyszer! A keresztutcán bicikli halad el, nyekereg a szőrös vádli alatt a törött pedál, kidudorodó, hájas has lötyög az ülés felett. 

Egy telefonfülke mellett üvegcserepek hevernek. Az elhaladók és a napsugarak felváltva hol árnyékot, hol fénycsóvát vetnek a kupacra. Leguggol, ujjait óvatosan közelíti hozzájuk, mintha drágakőhalom volna. Megérint egy szilánkot, megfogja, majd még egyet, nem éles, nem túl hideg, aztán egy egész maréknyi üvegdarabbal áll fel. A fénytől szivárványos a törött oldaluk. Csavargatja a haját, mintha már látott volna ilyeneket, de hol is, mikor is. Zúg a feje, homályos emlék csöppen ki dermedt elméjéből: a kocsi hátsó ülésén a bátyja odanyújtja neki az aranylovacskát: Itt van, akkor fogjad te, nesze! Testvére hangja dühös, arca durcás.

Majd később felírja ezeket is a füzetbe. Az üvegcserepeket. Utcaseprő nyomakszik át kézikocsijával a tömegen. Megáll a fülkénél a seprővel és a lapáttal, nem szól a fura, kába tekintetű nőhöz, csak megvárja, amíg az észreveszi magát és odébbáll, aztán felnyalábolja a vaslapátra az üvegcserépszemetet.

Befordul a következő utcán, csörgeti zsebében a szilánkokat. A sötétkék betonon vörösen áttetsző, napfénytől csillogó nyalóka hever. Egy nő széles békaajkain a rúzs vörösen fénylik, szinte lecsepeg, mintha olvadozna a torkából kibukó hőtől. Ahogy belenevet a telefonjába, jól látszanak vörösre színeződött, csámpás fogai. Gyors vázlat róluk, a nyilakhoz megjegyzés: vörösek, és a beszélgetés röpke foszlánya: …akkor majd megmondom neki én, de jó, ha te is ott leszel…  Hamar betelik ez a füzet is.

A gyaloghídon fiatal férfi pózol, arcán feltűnően nyájas mosoly, deltás mellkasán kék póló feszül. Kék kosztümös nő fotózza, mellette egy kislány téblábol morcosan, fodros, türkiz térdszoknyában, Mama!, szól duzzogva, és megfogja a nő karját. A nő nem reagál, kamerára kulcsolt ujjai hosszú, kék műkörmökben végződnek. Több fotó készül az alanyról, aki talán az apa lehet. Oldalról figyeli őket, a kékeket, háttérben a kereskedelmi negyed üvegépületeinek szürkés tükörablakain az átvonuló, hófehér felhők szellemképe.

Sötét tekintete beissza a jelenséget, egy-egy gravitációvesztett ölelő mozdulat dereng fel előtte, légüres térben elhaló nevetés, éhesen maradt kívánság imbolyog benne. Remeg a keze, folyik az orra, miközben megörökíti a kékeket a füzetében.

Elveszetten ténfereg egy városszéli pályaudvaron, olvasgatja a táblákról, hányas busz hová megy. Hirtelen összezavarodik, az sem rémlik most neki, busszal jött vagy gyalog, egyáltalán hogy kerül ide.

Nagydarab, fekete pasas toppan elé mosolyogva, szemérmetlenül végig méri az elveszetten toporgó nőt a szénaboglya hajával, lila kabáttal a vállán, bő hippi nadrágjában.

– Segíthetek, szépségem? – érdeklődik barátságosan.

– Én, én, ne, ne, a, a… – hebeg zavartan.

Fejét a grafittól fekete kezei közé fogja, összefüggéstelen szótagokat dadog, aztán már a hangok is elakadnak a nyelvén, eltakarja az arcát. Istenem, istenem, mondja magában, mondaná kifelé is, a világba, de mire a szó kiérne a száján, már az is artikulálatlan hangkatyvasszá torlódik. 

– Sajnálom, kedvesem – mondja a férfi elkomorodva.

Egy ideig így maradnak, egymással szemben, majd a férfi elköszön, és indul az éppen beérkező buszához.

Elhagyatottan pislog utána. Nézi erős vállát, arányos csípőjét. Sokáig áll némán, tehetetlenül. Öntudatlanul, de éppen úgy áll ott, ahogy hatévesen, a szoknyája szélét és az aranylovacskát markolászva a szülei és a bátyja sírjánál, amikor nem értette, miért kerülnek a földbe azok, akik hozzá tartoznak. És ő miért nem ment velük? És ha ők most még a földben vannak, akkor hol lesznek holnap vagy még több nap múlva? A földön vagy az égben? És hová lettek a hangok a torkából, hogy mindezt megkérdezze valakitől?

Lerajzolja az iménti nyitott, vidám férfiszempárt, odaírja: fekete; a ráncolódó homlokot, a rövid, göndör hajkoronát, fekete; alá egy nagy, húsos, felajzott-merev péniszt, ami a következő képen már lekonyul, zárójelben: (miattam).

Otthon kipakolja zsebéből az utcán begyűjtött üvegcserepeket, az aranylovacska mellé teszi őket a polcra. A vászon előtt dúdolgat, néha egy-egy törött mondat csúszik ki a száján: Itt van, akkor fogjad te, nesze!; Segíthetek, szépségem?, miközben készül a legújabb rajzvázlatokból, kósza szavakból és mondatokból táplálkozó festmény, amely most is, mint minden alkalommal, a káosz előtti létet rakja össze, amikor még minden egy volt, a sok-sok felvillanó részlet nem töredezett szét, az összes mozdulat, arc, alak, szín, hang egy egészet alkotott – anya, apa elöl ülnek, a gyerekek a hátsó ülésen, aranylovacska a kezek szorításában, képzelet és valóság, mind egy pontban sűrűsödtek össze, még azelőtt, hogy váratlanul találkozott volna az égszínkék családi autó egy virágba borult fával, ami után aztán jött az elképzelhetetlen: a csípős vörösség, a szivárványos üvegcserepek és a kérlelhetetlen sötétség.